LFG.HU

lenienn
novella

Mostanában későn kelek fel. Olyan későn, hogy néha nem is látom a napot. Nehéz, mélyre lehúzó álmaim vannak. Nem könnyű csak úgy otthagyni őket. Az ébredés hidege erős rúgásokkal terel vissza valahová – ahová talán nem is akarok menni. Van úgy, hogy sokáig tétovázom az álom és az ébrenlét peremén, nem tudom eldönteni, merre induljak. Az álmok veszélyesek, csalogatnak, beszélnek hozzám, és elringatom magam abban a hitben, hogy uralkodhatom felettük. Az édes önámítás. Ezek az álmok már mások, mint a régi álmaim. Félelmetességük nem rettent, szépségük nem gyönyörködtet. Nem tudom, vajon álmok-e egyáltalán? Vagy csak visszhangjai egy ki nem mondott szónak?

Az egyik világban, nevezzük ezt a valóságnak, felébredek. A viszonylagosságok bája mosolyt rajzol az arcomra, de nem örülök. Csak mosolygok. Felveszem az egyik maszkomat. Maszk nélkül egy tapodtat se! Ez a világ szereti a dolgokat becsomagolni. Furcsa, régebben viszolyogtam ettől, ma már csak teszem a dolgomat. A kávé. Pillantás az utcára. Néhány ruha, a dolgok és a mai hangulatom. Kész vagyok?

A szemem sarkából még látom az álmok arcait. Azokban a szegletekben várnak, ahol a valóság gyönge. A kávé alatti gázláng csapongó végein, a redőny nyílásain becsorgó késő délutáni, lusta fénycsíkok szélén, a cd-k belső peremén, a színes szikrák között, mikor áthúzom a fejemen a garbót, a tétova galambok szárnya alatti zugokban, egy pohár borban, amint az üveg kedvesen meghajlítja, a lift burkolata mögött, a távoli, eredet nélküli kattanásokban, egy borzongásban, mely a meleg hatására jár át, az orrcimpám remegésében, amikor a villamos a hídon megy keresztül, a tömegben egy tarkómat érő lehelletben, amitől undor, vagy kéj kerít hatalmába, egy kutya szemében, ami oly beszédesen hallgat, a változó színű füstben, mely a cigi két végéből árad, összekeveredik és utal. Az arcok ott várnak. Nem türelmetlenek, de nem is nyugodtak. Ők nem viselnek álarcot.
Nem láthatóak mindig. Sokszor el is feledkezem róluk. Ha valamelyik valóság belémkapaszkodik, akkor elhagyok minden mást. Sodródom vele, velük. Sőt gyakran megpróbálom felhajtani a vásznakat, amik jótékonyan eltakarják a kíváncsi szemek elől a beteg részeket. Olyankor teljesen belégabalyodom. Napokig csak a suhogásuk vesz körbe, a világ pedig bolondnak vél. Aztán megunom ezt is. Leülök a rongykupac közepébe, és a valóság, vagy a világ romjai között ismét feltűnnek az arcok. A saját képmásaim volnának? Ismerősök, barátok, idegenek, hidegek, melegek. Nem számít.

Nem értem magam. Valami belül, talán egy korábbi énem, mintha folyamatosan magyarázna valamit, néha kiabál is velem, de az átlagosságra vágyó tudatom könyörtelenül elnyomja. Már feladtam a reményt, hogy ebbe a vitába aktív szereplőként szálljak be. Furcsa, mert bennem zajlik, én érvelek, és a cáfoló is én vagyok. Tudathasadás? Ez csak egy belső vita. Nem akarok beavatkozni a lelkem belügyeibe, (a hangok) majd szépen megoldják, ha van valami gondjuk. Ma már kevesebb dologgal tudok törődni.

Régebben, mikor eleve elrendelt otthonomnak tekintettem a világot, gyakran lett úrrá rajtam a takarítás, vagy a rendrakás vágya. Aztán ez kikopott. Azóta vendégként mászkálok, és jelentősen könnyebb így. Imbolyoghatok tétován, rácsodálkozhatom dolgokra, élhetek a percnek és örülhetek felelőtlenül. Könnyebb így. Töprengtem már eleget. Ami könyebb, rosszabb is? Nem tudok válaszolni erre. Néha érzem, hogy a világ mosolyog rajtam, felém. Ez minden ellenvetésemet eloszlatja.
A barátok megrónak. De nem tudok együtt érezni velük, bár nagyon szeretem őket. A küldetéstudatot valaki (én?) kitépte a szótáramból. A barátnők is hiányolnak egy határozottabb életvitelt. Őket is szeretem, de nem tudok nőkkel vitába bocsátkozni, ha én vagyok a probléma, amiről beszélnénk.

Sok bölcsesség vesz körül, folyamatosan áradnak felém, átszűrve megannyi baráton, médián és jelentős személyiségen. Bökdösnek, piszkálnak, noszogatnak. Van egy pont, és imádom ezt, amikor a bölcsesség már nagyfiú, olyankor megáll a saját lábán, és magától jön utánam. Jön, jön, követ. Megtalál több ezer év távlatából is. Némelyik csak totyog, de van, amelyik egészen ügyesen, kikerülve a közömbösség gödreit és átbújva az ellenérvek szögesdrótján, közelít meg. Csapatokba verődve, saját kis belső pártokra és csoportokra bomolva nyüzsögnek az életem amúgy is zsúfolt nappalijában. Nem haragszom rájuk. Ha már nagyon nem férek el tőlük, akkor némelyiken a kávéscsészét tartom, egy másikra felteszem a lábam, amíg a harmadik szóvivője a negyedik vállára állva igét hirdet. Olyankor durcásak. Olyankor mulatok rajtuk. Néhány barátom szerint csúnyán bánok velük.
Ha nagyon figyelek, akkor persze megláthatom a bölcsességek mögött (bennük) megbúvó embereket. Ilyenkor van úgy, hogy leveszem a poharat, és némi figyelmet szentelek az arcnak is. Szeretném azt hinni, hogy élesen elválaszthatók, de az évek lemosnak a széleikről darabokat, egyre pusztulnak és tompulnak. Így, végül, marad egy mondás, amiből egy emberre következtethetek. Mi egy gondolat egy élettel szemben?

Marad utánam mondás, amiről emlékeznek majd rám? Számít ez bármit is? Vannak nyomok, amik a lábam nyomán az időbe vésődnek. Kell egy jó szem és egy lélek, aki érzékeli. Átéli, befogadja, tovább viszi. Úgy, mint én ezt a mostani feladatomat. Egy régi, kopott nyomot követek. Nem egyszerű feladat. Az idő rögei hamar porlanak, és a közöttük csordogáló múlt pocsolyája is hamar zavarossá válik.

Elhatároztam: ma dolgozom. Ettől mindig furcsán érzem magam. Nem elég, hogy az ember megpróbál élni, elkerüli a téboly csalogató szavát, valahogy átvészeli az öngyilkossági divathullámokat, átsegíti a vakokat a nyitva hagyott aknafedlapok mellett, ezeken túl még a tennivágyás is kínozza. A magunkban, magunknak tett ígéreteket a legkönnyebb elkenni, de mi marad belőlem, ha már magamban sem bízhatom?

(A “furcsán érzem magam”-ról egy parti jut eszembe, amit egy réges-régi barátom rendezett nemrég, és ahol megjelent a város összes köztéri szobra is. Az időcsavarok, szimbolikus örvények, a metafora-csomók és egyéb képtelenségek képei között tévelyegve olyan érzésem volt, mint egy hologram-akadályfutáson, egy tükörből lévő mőbiusz szalag felületén. Rendszeresen bukkannak fel efféle hangulat-buborékok valamely homályos zugából a múltamnak. Mint máskor, most sem tudom hová tenni őket. Csak átélem újra.)

A csapongó gondolatok (ezek, mások) színes szalagként suhognak köröttem, ahogy átvágok a városon. Ha visszanézek – bizony, ilyen is van néha – látom, ahogy a gondolat-erózió és mindennapos közöny nagy, sárga munkagépe éppen bedarálja őket. Komposztba? Vajon mi fejlődik a gondolat-szemétdombokból? Észreveszem magam. A szálak kibomlanak, de most szigorú vagyok. Felhajtom a széleket, megcsomózom, visszatekerem. Sehova, gyerekek, dolog van. Hunyorítok, erre a valóság felszisszen, és kiélesedik. Az árnyékok dohogva cammognak a helyükre, a vibráló képek kimerevednek, a neonfények sercegő, bizsergető sejtelme egyszerű reklámmá válik, a csikkeken lévő ajkak lenyomatai, az ihletek és a viszonylagosságok eltűnnek, marad a szemét. Profán és vitathatatlan. Egy kép, egy jelentés. Milyen sivár is így ez a hely, de a hatékonyságnak ára van. Megfizetem.

Csikorgó foggal kényszerítem magam az összpontosításra. Pocsolyákba nézek, azokban házak és ablakok, az ablakokban emberek, szemeikben a sajátomat látom. A végtelen ott sompolyog minden végesben. A misztikum manapság a kihalófélben lévő vad. Nekem mindkettő régi jó ismerősöm, az egyik a zsákmány, a másik a kopó. Így használom a világot. Hiába, no: a szentségtörés avval jár, hogy az ember néha megvágja magát a szilánkokkal, de az árat mindig meg kell fizetni. És az ördög szinte sosem fogad el hitelkártyát.

Vadászom. (Közben rámosolygok egy lányra, ő úgy tesz, mintha értene valamit. A drága, ha sejtené. A nyomokat illik eltüntetni. Rámosolygok egy fiúra is. A képemen annak az öntelt fickónak az elégedett mosolya, akinek már az oviban kvantum volt a jele.) Tovább, tovább.

A város vonakodik, valamit megérzett. Tekereg, mint egy gyík levágott farka. Nem tétovázhatom, elő a kést. Felkarcolom a felszínt, sárga és kék fények bukkannak elő alóla, riadt hangyaként futnak szét a vénaként vonagló utakon. Kis fénypöttyök. Egyszerre sok nézőpontból látom őket. Örvénylenek, mint kis buborékok a pálinkában, mindegyiken az arcom torz képe vigyorog vissza, de az átlátszóság egyszerre fegyver és pajzs is. Részévé válom az örvénynek, együtt forgunk, én őket figyelem, ők engem, és minket is néz valami. Várok, láttatom magam.
Nem maradhatsz független sosem, amit nézel, az mindig visszahat rád. Csodálom is, hogy nem ismeri ezt az ősi elvet. Érzem a tekintetét, a látványomon keresztül tudom megfogni. Izgalmas rész következik, rohanás, át egy élesre fent valóságokkal sűrűn teleaggatott épületrekettyésen. A lopakodó est páratlan lehetőségeket kínál az árnyékfutásra. Megúszom pár karcolással, nem rossz, de régebben jobb voltam. Az öregkor jele lenne?

Egy kortalan tetőteraszon vagyok. A környező házak jótékonyan elrejtik a világ elől, ablak nem nyílik rá, de közvetett kilátást enged bármely korba. Az egyik homlokzatrész késő tizennyolcadik századi, a másik tizenkilencedik, egy kis darabon belóg a vár fala, a tető szélén az attikafal mellett, ahová reggelente még besüt a nap, ki tudja honnan idecipelt római cserépedényben valami növény tengődik, a foghíj, ahonnan kilátás nyílna a városra, egy acélkeretbe foglalt – átlátszatlan – üvegfallal van lezárva. A lábam alatt ősöreg fapallók nyikorognak. Már csak egy barlangrajz hiányzik.

A hely különös hangulatot áraszt, mintha valaki szándékosan hajigálta volna egymásra ezeket a korlenyomatokat, hogy aztán én rátaláljak. Ami nagyon is lehetséges.
A tükröző felületekről visszaverődő fény (az utcai lámpák rideg-fehér visszfénye és a végét járó nap kába-meleg narancsa) kusza csíkok gubancaként szövi át a teret. Úgy festhetek itt a közepén, mint árnyék-légy egy impresszionista pók fényhálójában.

Egyre inkább érzem, hogy nem vagyok idevaló, vétek elrontani az esetlenségemmel ezt a szinte komponált tökéletességet. Nocsak, nocsak. Azt nem veszem észre, ami szinte orrbavág a leplezettségével? Több itt a csomagolás, mint hittem. Újabb és újabb réteget hámozok le.

A valóság szétcsúszófélben. Kezdek sodródni az eseményekkel, pedig az előbb még a kezemben volt a gyeplő. Az akaratom lepereg a dolgokról.

Jobb híján: várok. A nap valahogy még besunnyog egy résen, mintegy szurkálódásképp, megvilágítva egy nagy, vas kapcsolószekrényt. Persze: csel volt, amíg néztem, egy alak került mögém. A jutalomjáték után azonnal le is megy, magunkra hagyva minket az éjjeli város üvegen átsejlő fényeivel, lehetőségekkel, borzongásokkal, és divatmilliók megkövesedett kacsintásával, mélyfagyasztott zenével. A giccs ezúttal elmarad, de nem töprenghetek ezen, a figyelmemet leköti a jövevény.

Nálam is nyugodtabban áll. Az éj régi jó barátja lehet, mert kölcsönadta neki rejtélyes színét, lappangó fenyegetését és félelmetes csendjét. Úgy néz vissza rám, mintha tükörbe bámulna, magamaga által sem hihető látványra meredve. A kétségeimre támaszkodom. Hanyagul könyökölve rájuk, persze, hiszen a maszkom jótékonyan takar. Kevés lesz?
A “jogos követelés” kifejezés jut eszembe az illetőt figyelve. Bizonytalanság ingat.

Nem szól. Mindketten várunk valami misztikus jelenségre, ami megtöri a suta pillanat ránkkényszerített béklyóját.

Aztán meglátom. A régi helyemet, melytől oly messzire szaladtam, a gyermekkor zugait, a tükröt, ami minden képet visszaver, kivéve engem, látom a hiányomat, a szürke sivárságot, mit távollétem okozott, a vágyakat és a kétségbeesést. Hagyom a csomókat kibomlani. Ugrom. Ő is.

A kifacsart tér belenyugvó sóhajjal roskad magába.
A viszonyítási pontok melengető érzésekkel fogadnak maguk közé vissza. Megleltem helyemet végül, és korlátaimat egyúttal.

Itthon vagyok.
Én vagyok.
És végre teljes egész.

(Hatodik bugyor)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához