LFG.HU

HammerTimeCafe
Massár Mátyás
hírekCimkek

“Hamarosan megjelenik harmadik (ötödik) regényünk, immár az Inomi Kft. kiadásában.
Harald Barouch rendhagyó, ám annál igalmasabb képet fest Riadaun életérõl. Mindezt a rá jellemzõ stílusban teszi, mely garantáltan Erdalian világára ragadja az olvasót.”

Fülszöveg:
“Riadaun szigetbirodalma vészterhes idõket él át; Xetakhé boszorkányai sötét korszak eljövetelét jósolják. A trónörököst titokzatos kór dönti le lábáról, melyre egyedül Gamandor kertjének bûvös forrásvize jelenthet gyógyírt. A Császár unokaöcsét, a démonölõ hadurat küldi követségbe, ám az unalmasnak induló utazást rejtélyes események sora szakítja meg. A birodalom sorsa egy világtalan elfen, egy bûvöserejû farkason, és egy titokzatos alakon múlik, akit csak úgy emlegetnek: valaki, aki kettõ.”


Első rész
A jóslat

1. fejezet

Apály volt. A móló mélyen a kikötő öblébe nyújtózott, annak végén ült Mág, a császári ágens. Hallgatta a tenger sóhajokhoz hasonlatos neszeit, figyelte hogyan pislog vissza a hullámokról a város erődítményeinek ezernyi fáklyafénye. Messze, jobbra, a horizonton lüktetett a tenger és a hajósok közös pulzusa, a világítótorony.
Az ágens szíve sebesen vert, deres halántékán apró cseppekbe gyűlt a veríték. Ha mások elől el is tudta volna rejteni idegességét, saját maga elől semmiképp. Szorosan markolta zafírköves gyűrűjét – azt a gyűrűt, amelyet egy hölgytől fogadott el, még Xethaké városában, egy emlékezetes, meghitt éjszaka után. Egyik ujján sem viselte soha. Gyalázatos szentségtörésnek érezte volna. Máskor bőrszíjra fűzve, a nyakába akasztva hordta, és hagyta, hogy a fémbe ágyazott, hideg kő érintkezzen mellkasával, bőrével, ám most erősen markolta, szorította, szó szerint kapaszkodott belé. Egészen belefehéredtek vékony ujjai. Csuklója megfeszült, és kidagadt rajta egy ér.
Félt találkozni a Császár titkos küldöttével. A szíve azt diktálta, hogy nemeshez nem illőn vesse bele magát a külváros éjszakai életébe, a kocsmák füstösen borillatú és testszagú forgatagába. De tudta jól, mi a kötelessége, így, ahelyett hogy távozott volna, inkább várakozott.
Hat napja, hogy visszaérkezett útjáról, hogy visszaérkezett Xethaké városából, ám még mindig ingott lába alatt a talaj. A szárazföld.
A hírek, amelyeket hozott, nem voltak éppen bíztatók. Megtörten csóválta fejét. Minek ezt szépíteni? Rossz hírek voltak. Pontosan tudta, hogy a jóslat mennyire felbőszítette a Császárt, és azt is, hogy neki, a hírgyűjtőnek sorsa még nem eldöntött. Értékes lehet a tudása miatt, de pont ezért kellemetlen és veszélyes is. Ő pedig nem kívánkozott sem máglyára, sem Azagaol hírhedten mély katakombáiba, valami ostoba és kiszámíthatatlan udvari intrika miatt.
Elege volt az intrikákból, régóta már. Fűzek és diófák árnyékára vágyott, vagy a meghitt verőfényre egy nyárdélutánon és békés patakcsobogásra a tenger monoton zúgása helyett, amely újabban álmába is elkísérte őt. Elege volt az estékből és elege volt az éjszakákból is: korán feküdni, aztán korán kelni vágyott, arra, hogy láthassa a Nap-atya ébredését és láthassa a Fény hajnali nyújtózkodását. Arra vágyott, hogy végre ne megtört öregembernek érezze magát.
Két erős kéz nehezedett vállaira. Bárki is volt az, az ágens nem vette észre, hogy a jövevény mikor és hogyan sétált mögé. Felpillantott.
- Ne, kérlek, ne borulj le előttem Mág! – szólt keményen, érces hangon a Császár. – Ahhoz túl régóta ismerjük egymást. Most nincs kedvem az alázathoz, hidd el!
Mág megdermedt. Nem borult le, de nem azért, mert az uralkodó erre kérte őt, hanem mert hatalmába kerítette az ámulat. Gyermekkorukban egykor játszópajtások voltak, ő és a Császár, valóban, ám azóta sok minden megváltozott. Túl sok. Talán tucat vagy még több esztendeje is volt már annak, hogy utoljára, személyesen találkozhatott a Császárral. Mindig, minduntalan csak titkos követek útján érintkezhetett vele. Semmiképp sem számított arra, hogy az uralkodó maga érkezik, és ilyen közvetlenül szólítja majd meg. És lám, milyen egyszerű, hozzá nem illő öltözetben jött – talán csak büszke, egyenes tartása árulhatja el kilétét.
Mág az első döbbenet után megkönnyebbült – bár az, hogy a Császár, vagyis a Fény Gyermeke maga érkezett, intő jel is volt egyben. Tehát fontosak a Xethakéból hozott hírek, talán sokkalta fontosabbak, mint azt korábban gondolta volna.
Lopva pillantott körbe. Sehol nem látott testőröket, de tudta, hogy valahol ott lapulnak az árnyékok között, egészen közel. Szokatlanul kihaltnak látszott minden: se matrózok, se málhás rabszolgák nem dolgoztak a mólón.
A Császár közvetlenül az ágens mellé telepedett a langyos kőre, amely még őrzött valamennyit délutáni forróságából. Mág deresedő szakálla, ritkás haja és szemét övező szarkalábak arról árulkodtak, hogy elszállt már felette az idő. Az uralkodónak sem a szemei körül, sem arcán nem húzódtak ráncok, a homlokát övező vékonyka árok is inkább akaraterejéről, mintsem koráról tanúskodott.
- Add ide azt a gyűrűt, amíg velem beszélsz! – nyújtotta kezét a Császár. – Szeretném, ha most valóban kettesben lennénk. Visszaadom majd.
Mág vonakodva bár, de odanyújtotta az uralkodónak drága kincsét, a zafírköves gyűrűt. Tenyeréből friss, körömvájta sebekből serkent elő a vér. Amikor el kellett engednie az ékszert kirázta a hideg – pedig forró szelek fújtak a tenger felöl. Szorosabbra húzta maga körül sötét köpenyegét.
A Fény Gyermeke egy könnyed, játékos mozdulatot tett, mintha a tajtékok közé akarná vetni az ezüstkarikát, aztán kuncogva méregetni kezdte azt.
- Kedves kis csecsebecse, hallod-e? Egyszer nekem is hozhatnál valami hasonlót. Nem hivatalosan, udvarias ajándékként, miként azt szokás, hanem lopva, ahogyan ezt is. Mondd, hogyan csempészted be a Hagyományőrzők orra előtt, és hogyhogy még mindig nálad lehet? Látom, még megbízhatok a képességeidben. Nos, hallgatlak hát!
- Mire kíváncsi felséges úr? – kérdezte Mág, csöppet előre hajolva. Beidegződött, tétova mozdulat volt ez, hogy valamiképp kifejezze tiszteletét és hódolatát, hisz először szólalt meg, amióta az uralkodó, a Fény Gyermeke megjelent, s kicsit nehezen talált a szavakra: – jelentésemet óhaja szerint, pontról pontra megírtam, s tudom, hogy olvasta.
- Olvastam, valóban. Mégis, most hallani akarom a te szavaiddal!
Az ágens egy röpke pillanatig tétovázott. Töprengett, hogy mit és miként mondhatna el, hogy mire is lehet a Császár igazán kíváncsi, aztán egy mély lélegzetvétellel belekezdett:
- Nos, igaz ugyan, az égről olvasták le, de nem a csillagokból. Innen, Semek városából ezek szerint nem is látszott, de onnan Xethakéból annál fényesebben. Jól kivehető vonalat rajzolt a magasba. Bár megvallom, magam még csak nem is láttam, amikor az az átkozott, bíbor üstökű kométa átsüvített az égbolton. Megvallom, egy éjszakába nyúló orgián füleltem akkor. Úgy véltem, később még fontossá válhatnak a mulatság rejtőző részletei, a halk megjegyzések és sziporkák, a köztük megbúvó cselszövések és intrikák. De tévedtem. Tévedtem, mert az eget kellett volna kémlelnem a boszorkák bájai és a semmitmondó csacsogás helyett. Szürkület volt már, s a csóva mindent bevilágított fényével. Állítólag. Úgy mondták, olyan volt, akár egy hosszan, nagyon hosszan tartó, néma villám, és riadtan bújtak odúikba az állatok, döbbent csodálattal hódolt neki a nép. Egyenesen erre, Riadaun felé tartott, fényes sávot húzva és vörös izzású hidat verve a tenger felszínére, majd, amilyen váratlanul érkezett, oly váratlanul enyészett el. És akkor rögvest a Nagy Orákulumba gyűltek a jósnők: firtatták az éjszakát, hogy kinek szólhatott ez a baljós, égi pászma, kinek és mit üzenhet eme üstökös által a sors?
Az uralkodó intett, Mág pedig engedelmesen elcsendesedett.
- Tudod mi zavar leginkább? Elárulom. A jóslat megfogalmazása; a mondatok kusza szövevénye mögött megbúvó, lappangó fenyegetés. Mégis mit képzelnek azok a naptagadó, karmos nők? Szavamra, bárki próbáljon birodalmamra törni, megismeri féktelen haragom! De meg ám! Porrá zúzom, nem csak a csontjait, de a lelkét is! Ha ugyan van lelke.
A Császár dühödten, fenyegetőn rázta öklét a tenger felé. Kézfeje halovány, kék fényben derengett. Az ágens még csak elképzelni sem merte, hogy gyermekkori pajtása – akinek amúgy mint a Fény Gyermekének távol kellett maradnia az Agáma minden beavató rituáléjától – Mitruna akaratából miféle erők birtokosa lehet. Jobb az ilyesmiről semmit sem sejteni. Csak azt tudta, hogy nem akarna az uralkodó haragjának és fenyegetésének prédája lenni.
- Nézd Mág, benned megbízom, de a ködös elméjű boszorkákban már korántsem – folytatta kisvártatva a Fény Gyermeke. – Még ha oly távol élnek is, de ki tudja, mit forralnak azok a nők? Valószínű, hogy megtévesztettek téged, hű ágensemet, és általad próbálnak megtéveszteni engem is. A Nap se tudja, mi a szándékuk, miféle cél lebeg szemeik előtt, de úgy sejtem, ha egyszer rájövök, mi az, keservesen megbánják majd. De még azt is, hogy anyáik egykor vajúdtak velük! A Napra mondom, úgy lesz! Ám… ha a jóslat mégis igaznak bizonyulna…?
Komoran elhallgatott.
- Ne aggódjon… – kezdte volna az ágens, de a Császár a szavába vágott:
- Nem aggódom! De van valami, amiről még csak kevesen értesültek, s aminek köze lehet a jóslathoz: Fiam, az Örökös megbetegedett. Bánatomra a Szentek, a Csodatévők és az Áldozók szerint ugyanaz a kórság gyötri, mint egykor a tiszták legtisztábbikát, anyámat. Családi átok lehet ez, ki tudja? – a kérdést a végén halkan súgta, visszafojtott hangon, hogy a tenger zúgása hangos, fájdalmas bődülésnek tetszett mellette, s hogy Mág szinte csak az ajkairól tudta leolvasni a szavakat. Nem várta, hogy az ágens válaszoljon. Felállt.
Mág, amikor látta, hogy az uralkodó távozni készül, egy gyors mozdulattal elkapta annak dísztelen ingujját, majd sietve el is engedte azt. Elragadtatta magát, és ettől meg is rémült, ha csupán egy szívdobbanásnyira is. Tudta, mit kíván az illendőség: a földre bukott, a móló kövéhez dörzsölve homlokát.
- Bocsásson meg nekem, uram! – rebegte. – Bocsásson meg, amiért érinteni merészeltem!
- Nem haragszom rád. Szólj, mit akarsz tőlem? Tőlem, a Fény Gyermekétől.
Mág megköszörülte torkát:
- A… a… gyűrű…
A Császár el is feledkezett gyűrűről. De hiszen az ott volt a markában, amikor öklét fenyegetőn rázta a felmorajló tenger felé! Most az ékszerre pillantott. A zafír sértetlen maradt, az ezüstkarika azonban aprócska gumóvá olvadt tenyerében, s csak aztán dermedt meg újra.
- A gyűrűd! – mondta, és az ágens feje elé, a kőre hajította a formátlan holmit. Az tompán koppant. – S még mielőtt elfelejteném! Nos, Mág, hű ágensem, kérésem lenne hozzád. Ugye megteszel a kedvemért valamit?

2. fejezet

A külváros sötét sikátorában somfordált Mág, a császári ágens. Még csak nem is alkonyodott, de már olyan homály lapult a házak falaira a szűk, lucskos utcák között, mintha az éjfél sunyi árnyai jártak volna halálkeringőt. Az ágens köpenyegébe burkolta alakját, és remélte, hogy a sors kegyesen megóvja minden kellemetlenkedőtől. Semmitől sem irtózott jobban, mint a döglegyektől körüldongott, remegő kezű koldusoktól. Még azt is rangján és származásán alulinak érezte volna, hogy beléjük törölje saruja talpát.
Megérkezett a keresett házhoz és bezörgetett a rozoga kapun. Sokáig nem felelt senki.
Első gondolata az volt, hogy rossz helyen jár.
Furcsának találta, hogy ilyen szánalmas és rossz hírű környéken tartott fenn személyes könyvtárat a nemrég elhunyt pap, az Agáma egykori reménysége, akit az idén avattak volna Szentté. Mert Szentté avatták volna, ha nem hal meg olyan váratlanul.
Miközben morfondírozott, résnyire megnyílt az ajtó, és egy fenyegető szempár kandított ki odabentről.
- Ez a ház a Császár parancsára, a Szentek és a Hagyományőrzők akaratából védelem alatt áll! – dörrent az ajtó mögött álló. – Távozz békében és mielőbb!
- Tudom, hogy hol járok – közölte Mág, majd felmutatta az uralkodó pecsétjével ellátott papirost. – Engedj be!
- Bocsásson meg! – hebegte a katona, és nem is tudta mihez kezdjen zavarában: előbb szélesre tárja-e az ajtót, vagy mélyen meghajoljon? – Természetesen körülnézhet uram. Amennyiben ez a Császár óhaja, ennek nem lehet akadálya. De kérem, mindennek bent kell maradnia a Hagyományőrzők vizsgálatának végeztéig.
- Vizsgálat? Hogyne, hogyne, ez csak természetes – lépett beljebb Mág. – Ígérem, még csak meg sem érintek semmit. Csupán körbelesek. A félreértések elkerülése végett: a kódexemet beviszem.
Az ágens, mintegy előbbi állítását bizonyítandó lekapta hátáról zsákját, és kitárta az őr orra előtt. Mozdulatai látszólag lassúak és kimértek voltak, az őrnek mégsem nyílt alkalma belepillantani a zsákba, hiába is igyekezett. Mág nem véletlenül volt oly régóta a Császár követe és kémje: az efféle kicsinységnek tűnő, de nagyon is sokat érő szemfényvesztésekhez értett igazán. S persze segített neki a köpenyege alól kivillanó nemesi címer és a papiroson a császári pecsét. Nyilvánvaló volt, hogy az őr nem mer majd civódni vele befelé menet.
Amikor magára maradt a könyvtárszobában, még hosszas keresgélésre számított. Mivel a mécses fénye nem volt elegendő, zsákjából előkotort egy csontszilánkot, amelyet – akárcsak gyűrűjét – szintén a xethakéi hölgytől kapott. Amennyire tudta, egy rég kimúlt ork lábszárcsontjának darabját tartotta kezében, rajta néhány rovátka világlott fehéren, olyan erős fényt bocsátva ki, akár egy fáklya.
Rögtön meglátta a keresett könyvet, mert külön, kiemelt helyen állt. Bosszankodva állapította meg, hogy sokkalta nagyobb, mint az amúgy értékes, de e mellett mégiscsak bóvlinak tetsző dalgyűjtemény, amit magával hozott.
Átcikázott rajta a gondolat, hogy szerepe, látszólag, mennyire meddő, hiszen az uralkodó elhozathatná a kódexet az Agáma papjaival is – egy Áldozóval vagy egy Hagyományőrzővel akár. Sőt, talán egy talpnyaló is megtenné, mondjuk valamelyik törekvőbb nemesi család sarja, díszes kísérettel és néhány katonával, akik félrekorbácsolják a fontos ügyben járó uraság útjából az okvetetlenkedő, semmirekellő, pórias csőcseléket. Az, hogy a Császár őt, az ágenst bízta meg a feladattal, csak egyet jelenthetett: nem csupán a nemesi családok, de az Agáma többsége sem értesült még az Örökös megbetegedéséről. Tán akad pár befolyásos személy, olyanok, akik kellemetlen következtetéseket vonhatnának le abból, hogy a Császár valakit, legyen az illető pap vagy bárki más, pont ezért a kódexért szalajt.
A borítót dombormű díszítette: egy vadgesztenyefa levele, az ötágú levél, amely időtlen idők óta az uralkodói család jelképeként szolgált. Mág majdnem megsimította a fedőlapot. Ösztönös mozdulat lett volna, de még idejében észbekapott. Újabb holmit kotort hát elő, egy apró bugyellárist. Mélyéről egy szépen csiszolt, ezüstláncon függő ametiszt nyakéket húzott ki, és a szemei elé emelte azt. Lilás szikrákat szórt az ork csontszilánk fehér izzásában az ékszer. Jól emlékezett rá, hogy a Császár amulettnek nevezte, remélte hát, hogy hatni fog. A nyakába akasztotta, majd bal kezével óvatosan megérintette a könyvet. Várakozott, de nem történt semmi.
Egészen rásimította tenyerét a kódex tetejére, érezte, ahogy ujjaiba lüktet a vér.
Felsóhajtott.
Amikor elemelte az asztalról, tudta, hogy nem szabad kinyitnia, aztán azt is látta, hogy ezt amúgy sem próbálhatná meg büntetlenül. A kódexet csat zárta és lakat őrizte. Méghozzá nem afféle lakat, amely kulcsra vár. Az ágens jól ismerte már a vaskos rézfelületbe metszett rúnát. Az a rúna a sötét titkok elrejtésére szolgált. Látta épp elégszer Xethaké boszorkáinak hófehér ingujjaiba hímezve, amikor még Riadaun követeként a Nagy Orákulumban kellett hol erről, hol arról tárgyalnia.
A kódexet a lábszárcsontdarabbal együtt zsákjába süllyesztette, a dalgyűjteményt pedig az asztalra helyezte, óvatosan, úgy, hogy ne kavarjon fel port, aztán kifelé indult.
- Megbocsásson uram! – állította meg az őr, mielőtt kiléphetett volna a sikátorok sűrű, esti homályába. – Minden tiszteletem az öné, mégis át kell tekintenem a zsákját, valamint a ruházatát is, mert így kívánja hivatalom. Ugye megérti?
- Mi sem természetesebb! – bólintott Mág, leplezve felgerjedő rémületét. – Amennyiben ez feltétlen szükséges – fűzte hozzá, ám közben arra az elhatározásra jutott, hogy fittyet hány az őr szavaira és határozottan elindul az ajtó felé.
A katona hátrább lépett és tisztelettudóan meghajolt. Ezzel pedig elvágta az utat az ágens előtt.
- Kérem, jó uram, engedje, hogy átvizsgáljam a holmiját! Hiszen csak formaság az egész.
- Eressz utamra! Jól tudod, hogy a Fény Gyermekének engedélyével jöttem.
Az őr ennek a hallatán még mélyebbre hajolt.
- Így van, tiszteletreméltó uram! De a Fény tündökletes gyermekének parancsa csak a könyvtár áttekintésére vonatkozott, így aztán kötelességem ellenőrizni, hogy mi van most önnél.
Mág bosszankodott, amiért ilyen makacs és kötelességtudó katonát sodort elé a sors hóbortja, de nem adta meg magát ilyen könnyen:
- Jó! Ha valóban úgy gondolod, hogy én, a horragauni születésű nemes, akinek anyja, a Császár anyjának első szolgálója és barátja volt, sőt, még arra is érdemesnek találtatott, hogy őfelségével együtt dicsőülhessen meg a halotti máglyán, aljas lopásra adom a fejem, hát legyen! Tekintsd csak át a holmimat! Szemed se rebbenjen, mondd ki, hogy engem, akit a Fény Gyermeke küldött e könyvtárba, tolvajnak tartasz, hogy tolvajnak merészelsz tartani! Így akár azt is állíthatnád, hogy a Császár maga bujtott fel a lopásra, nemde? Talán őt is gyanú árnyékolja? No de sebaj, hiszen ez, mint mondtad: kötelességed! Na rajta, tégy kötelességed szerint!
Elfintorodott. A végtelen gőg és mártíromság fintora volt ez, miközben nyújtotta a zsákot.
Az őr vöröslött. Nem mert felpillantani, inkább a padlót bámulta. Láthatóan elszégyellte magát, s talán azon vívódott, hogy miként lehetett ilyen ostoba és semmirekellő.
Mág egy darabig tartotta a lassan himbálódzó holmit a másik orra előtt. Látta, hogy a katona viaskodik önmagával, hogy már-már a zsák felé nyúl, de végül mégsem, s érzett valami megfoghatatlan, keserédes gúnyt ebben a szituációban. Szíve sebesen vert, de palástolta feszültségét, és a meggyőző póz után kimódolta a megfelelőképp nyegle, de minél több fensőbbséget sugalló mozdulatot is. Széles mozdulat volt ez, és pont annyira ügyetlen, mint amennyi megfontolás megelőzte. Így a zsák, ahelyett hogy megállapodott volna az ágens vállán, inkább kicsusszant megremegő ujjai közül és tartalmával együtt lehullt, a földön puffant egy nagyot. Szájából pedig kikandikált a kódex csücske.
Az őr hosszasan meredt a csücsökre. Valószínűleg nem akarta elhinni, hogy azt látja, amit lát.
- Bizonyára tévedésről van szó, jó uram – köhintett. Felemelkedett és szó szerint az ágens fölé magasodott. Volt ebben egy cseppnyi fenyegetés is. – Nyilván ön sem sejti, hogy ez a kódex miként kerülhetett ide? Tudomására kell hoznom, hogy nem viheti ki e falak közül.
- Ugyan már! – méltatlankodott Mág. – Hiszen mondtam, hogy van nálam egy ősi kódex! Emlékezz csak!
- Valóban mondott ilyet, uram, de az a kódex, amelyet ön hozott mégsem lehet ez, mert ez bizony az elhunyt tulajdonát képezte – jelentette ki a katona, majd leguggolt és a zsákba nyúlt, hogy kiemelje belőle a vaskos könyvet.
Mág pupillái ijedten tágultak: lám, mekkorát hibázott! Pedig ez a túlbuzgónak bizonyuló poszt felesleges és sajnálatos áldozat lenne.
- A helyedben nem tenném!
Szavait nem fenyegetésnek, inkább kérésnek szánta, ám az őr félreértette, s csak azért is megragadta a kódexet. Erősen, határozottan.
Morajlani kezdett a talaj, illetve a talaj alól valami. Mintha vénségek rekedtes kórusa dúdolt volna egy monoton dallamot. Gyorsan erősödött a hang, miközben a szobát átitatta a rothadás átható, áporodott szaga.
- Mi ez? – kérdezte tétován az őr, akinek fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, de a kódexet erősen markolta továbbra is.
- Dobd el! Hátha még nem késő! – kiabált rá az ágens kétségbeesetten.
De már késő volt. A falakon meggyűltek az addig békésnek látszó árnyak, és kinyúltak az őr után. A szerencsétlen a könyvet elhullajtva ugrott egy nagyot, s ki tudja, dühből-e, vagy segítségért esdekelve, de görcsösen megragadta az ágens vállait, majd egy utolsót pislogott, aztán porrá omlott, úgy, mint amikor kihamvadt máglyáról fújja le a pernyét és a kormot a szél.
Mág rettegve várta, hogy mi következik.
Az árnyak nem húzódtak vissza, de nem is támadtak rá. Közben folyamatosan zakatolt az egyhangú, egyszerre rémítő és andalító dallam. Eltelt egy perc. Aztán még egy. Mág a katona halála óta először mert lélegzetet venni. Tett egy lépést előre. Az árnyak nem mozdultak, a morajlás azonban felerősödött. Tett még egy lépést, aztán a kódexért hajolt. Már felemelte, amikor ráébredt, hogy ismét hibázott. Pedig máskor nem volt nála senki körültekintőbb.
Hibázott. Nem lógott a nyakában az óvó amulett! Porlepetten is ott csillogott az ametiszt a padlón. Talán a pórul járt őr téphette le, amikor egy pillanattal a halála előtt beléje csimpaszkodott.
Az árnyak ismét terebélyesedni kezdtek körülötte.
Tisztán emlékezett, a Császár arra utasította őt, hogy semmiképp se nyissa fel a könyvet, hogy semmiképp se használja annak hatalmát. Nos, talán ez a mostani helyzet túlmutat a “semmiképp” amúgy igen tág határain. Ha nem cselekszik, akkor biztosan meghal, és ki tudja, miféle kárhozat vár rá?
Nem volt miről döntenie: egyetlen esélye maradt. A kódex lakatja felé nyúlt.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://rpg.hu/iras/pic/kek_farkas_legendaja.jpg]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához