LFG.HU

Uray Hunor
novella

-…Ha tényleg nem tudod elmondani, írd le egy papírra, és olvasgasd magadban. Persze ez csak átmeneti megoldás, előbb-utóbb meg kell gyónnod. Nem lenne szabad így elengednem téged… Imádkozni fogok érted – azzal a fejemre tette a kezét, és olyan imát kezdett mormolni, amit utoljára a keresztelőmön hallhattam…

Fél üveg abszinttal a kezemben ültem ki az erkélyre. Lassan, apró kortyonként ittam, és közben próbáltam örülni a belülről szétáradó zsibbadásnak. Az utca fényei az abszinton keresztül még mindig ugyanazt a szempárt juttatták eszembe… Nem fáztam, a vénasszonyok nyarának langyos levegője melengetett.

…Mért mondanám el neked, hiszen mindenhol ott vagy, mindenről tudsz. Mi értelme lenne? Hogy a képembe röhögj, miközben bizonygatom, igen, tudom, mi a jó. Te talán jónak érzed magad? Ha akkora a hatalmad, mért nem mozdítod a kisujjadat sem? Azt hiszem rég nem létezel már, talán soha nem is léteztél, én pedig csak magamban beszélek…Mért is mentem a templomba…? A hit kezdettől fogva hiányzott belőlem…

… Rossz gyerek voltam. Anyám sokat sírt miattam. El sem tudtam képzelni, hogy lehetek az ő fia. Én szinte sohasem sírtam. Még akkor sem, amikor világra hozott… Viszont állandó kényszert éreztem, hogy olyan dolgokat tegyek, amiket nem szabad. Én törtem el a játékodat, fellöktelek, és nevettem, ha sírni láttalak. Próbáltak ijesztgetni, de a meséket korán felismertem. Nem féltem a sötétben sem, inkább azon törtem a fejem, hogyan hozzak frászt a többiekre leoltott villanynál. A felnőttek megvető pillantásaihoz hamar hozzászoktam. Akik csúnyán néztek rám, hiába is szóltak hozzám.

Nemhogy délután, de éjszaka sem tudtam aludni, a fehér plafont bámulni, az ujjaimat számolgatni pedig unalmassá vált. Egy éjjel kikeltem az ágyból, és ablakról ablakra tapasztva az arcomat a kivilágított utcát figyeltem. Jó volt tudni, hogy a közelben egyedül én nem alszom. Azt képzeltem, rém vagyok, akitől félnek a gyerekek. Nem tudom már, mit kerestem a bejárati ajtó előtt, csak arra emlékszem, hogy egy óriási alak állt az előszobában. Vastag szövetkabátot viselt. Szőke haja a homlokára simult, fehér bőre pedig szinte világított a sötétben. A csontos arc olyan kifejezéstelenül bámult, mintha nem is rám meredne, hanem valahová a távolba. A semmitmondó üveges szemek láttán egy pillanatra ledermedtem, ő pedig ezt a rövid időt kihasználva felkapott, és hatalmas kezével úgy dobott a hirtelen nyíló zsákba, mintha ékszer lennék, amit éppen ellopnak.

Úgy tűnt, becsapnak az érzékeim. Néhány méter zuhanás után értem a zsák aljára, és szinte láttam, ahogy a durva szövet túloldalán kirajzolódnak a kezeim és tátott szájjal az arcom. Semmi bajom nem történt, így azonnal tudni akartam, hol vagyok. Csak annyit vettem ki az átszűrődő fény adta tompa homályban, hogy a zsák alja gömb alakú, és abba a kisebb szobányi gömbbe kerültem. Arra is rá kellett jönnöm, hogy nem egyedül. Leírhatatlan hangon káromkodva, a legkülönfélébb átkokat a fejemre szórva egy fiú közeledett felém, és még mielőtt felegyenesedhettem volna, hasba rúgott. Összegörnyedve estem előre, és közben gondolatban tisztáztam: még egy ilyen rúgást nem élek túl. Az idegen gyerek, aki majd fél méterrel nagyobb volt nálam, többször is bebizonyította, hogy nagyon alábecsültem magam.
Tehetetlenül feküdtem a földön, ő pedig ütött, ahogy bírt. Valószínűleg azért hagyta abba, mert néhány nekifutás után elfáradt. Égnek álló, sörényszerű haja izzadsággal átitatva csillogott. Az arca kipirult. Dühös volt, vagy félt valamitől? Esetleg mindkettő? Te biztosan tudod. Levegőért kapkodva nézett körbe, majd fel, a zsák szája felé. Közben halkan motyogva azt hiszem, engem hibáztatott, hogy csapdába került. Nem tudom biztosan, mert az utolsó ütése után még csengett a fülem.
Vicces volt, ahogy fel-alá járkált, és magyarázott valamit magában. A levegőben rajzolva mutogatott. Talán ha hallom, akkor sem értettem volna belőle semmit. Mikor bicskát húzott elő a zsebéből, megijedtem. Eszelősen kapkodva próbálta átvágni vele a szövetet, de hiába. Nem tudott kárt tenni benne. Míg erőlködött, én lassan felültem. Nem a zsák, vagy a bezártság, inkább ő aggasztott. Szinte remegett a dühtől, a szemeit pedig úgy forgatta, mintha megtébolyodott volna. Végül ismét elfáradt, és átkozódva hozzám vágta a bicskát. Hanyatt fekve, elnyúlva fogta a fejét, úgy bámult felfelé a sötétségbe.
Nem tudom, mikor és miért került a zsákba, de egy pillanatra hallottam a gondolatait, éreztem a fáradtságát, a sötétben téged keresett. Azt sem tudta, mi a baj, csak azt tudta, valami nagyon nincs rendben. Baljós csendben egyenesedett fel. Engem nézett. Akkor vettem észre vastag sűrű szemöldökét, ami a halántékán át a hajába olvadt. Idegesített, hogy miközben újra a zsebébe nyúlt, le nem vette rólam a tekintetét. Megfordult, és égő öngyújtót tartott a durva szövethez. A láng egy pillanat alatt átugrott, és emészteni kezdte azt olyan gyorsan, hogy a fiú ijedtében hátraesett. A keletkező sűrű füst elárasztotta a zsákot. Csípte a szemem, marta a tüdőmet, ahogy lélegeztem, éreztem beoldódni a vérembe. A fiú kétségbeesett, éles sikolya még elért hozzám, aztán zsibbadt, fehér homály telepedett az arcomra…

Egy hatalmas szoba egyik sarkában találtam magam. Körülöttem szinte minden fából volt, a padló, a falak, a régi bútorok. Nem messze tőlem begyújtott kandalló adott meleget az ablakon átsejlő, hideg éjszakában. Rövid időre azt hittem, megsüketültem, aztán rá kellett jönnöm, csak a környék csendes. Szél nem fújt, autó nem robogott odakinn. Szinte hallottam a saját gondolataimat.
A szoba túlsó végében ott állt a zsákos ember, rajta a vastag kabáttal, mintha a világ tetején állt volna. Az ablak felé fordulva nézte a sötétséget. Nem láttam az arcát, mégis éreztem, a tekintete ugyanolyan kifejezéstelen, mint amilyen akkor volt, amikor eljött értem. Talán tudta, hogy ott vagyok, talán nem. Talán nem is érdekelte. Mindenesetre igyekeztem halkan mozdulni, de a fiú a zsákból mindent elrontott. Harsogó ordítással ugrott a zsákos ember mögé, és még ugyanabban a pillanatban tarkón vágta a piszkavassal.

Az öreg megtántorodott, csak a következő ütéstől esett össze, hang nélkül. Ahogy a földön feküdt, a fém alatt nagyokat dübbent a háta. Az óriás hiába próbált összekuporodni. Minden csapás talált, és mindegyiket diadalmas gyerekhang követte. Közelebb mentem, hogy lássam, mi történik. Akkorra csörgedező vérpatak indult a fejéből, az ütések után nem is rezdült már. A fiú eldobta a vasat, és rúgta, öklözte a földön fekvőt ugyanúgy mozogva, ahogy azt a zsákban tette. A véres fegyver előttem hevert. Nem emlékszem pontosan, mi történt, de a következő pillanatban már mindketten a padlón feküdtek. Újra csend lett…
A zsákos ember nem halt meg. Még azon az éjjelen magához tért, és továbbvándorolt. Értem soha többé nem jött el, de azóta többször felismertem. Ott volt akkor is, amikor a játszótéren törött gerinccel fetrengve próbáltam levegőt venni. Összefont karokkal, szigorú tekintettel nézett le rám. Az arcomra hideg veríték ült ki a furcsa kíntól, mégis tudtam, nem először áll fölöttem, nem is utoljára.

Húsz év telt el. Húszévnyi emlékben feloldva álom volt az egész. Az is mélyen, a könyvtárépület pincéjének legeldugottabb polca alatt. Én is megváltoztam, mint mindenki más. Hazafelé tartottunk az esti miséről. Ennyivel tartoztunk a papnak. A bátyám és én. Előtte még hosszú út állt. Ahogy lassan ballagtunk a töredezett járdán, azon kaptam magam, hogy bámulom őt. Szerettem volna hasonlítani rá, de tűz és víz voltunk mi ketten. Őt nem lehetett kibillenteni a maga higgadt, megfontolt valójából. Az ilyen belül érett férfi már gyerekként is. Rövid búcsú után kocsiba szállt, és elhajtott. Sokáig bámultam utána, figyeltem, meddig néz vissza rám a tükörben. A satnya testben legalább a szemeim jól működtek.

Hazafelé sétáltam. Siettem, mert a késő esti, jéghideg szél már próbált beférkőzni a kabátom alá. Közel laktam a templomhoz. Alig két percre. Messziről észrevettem, hogy a bejárati ajtó mindkét szárnya nyitva állt. Bentről végtelen sötétség áradt kifelé. Mintha valaki szándékosan tudtomra akarta volna adni, betört hozzám. Azt gondoltam, a tolvaj talán még odabent van. Ökölbeszorított kézzel vágtam át az udvaron, fogcsikorgatva néztem körül.
Próbáltam felkapcsolni a villanyt, de sehol sem működött. Lassan tapogatózva haladtam még beljebb, míg a szemem meg nem szokta a sötétséget. Furcsa, eső utáni illat töltötte be a házat, egy-egy helyen valami orrfacsaró bűzzel keveredve. Világos lepedőbe csavart alakot vettem észre magam mellett az egyik ágyon. Megborzongva hátráltam néhány lépést, de bennmaradtam. Féltem hozzáérni, a kíváncsiság mégis erőt vett rajtam, a lábánál fogva, gyors mozdulattal rántottam le az ágyról. A merev alak kigurult a lepedőből. Fiatal nő hullája volt.
Meg sem rendített a látvány, pedig ki tudja, mióta oszlott már. Végigjárva a házat összesen hetet találtam külön elhelyezve. Egyiket a másik után bontottam ki. Gyerekarcú lányok, és mindegyik több napja halott. Valaha bársonyos bőr, sima hajtincsek, ismerős vonások. Gyönyörű, de halott testek. A házat olyan éktelen bűz öntötte el, amit már én sem bírtam tovább elviselni. Elindultam kifelé, hogy friss levegőt szívjak, és segítséget hívjak, mikor a Gonosz előbújva fekete köpenyéből megjelent mellettem.
Hosszúkás arcát, hegyes állát szürkésfehér bőr vonta be, vastag, durva szemöldöke oldalt a hajában folytatódott. Dühödt vigyorral nyitotta meg alattam a padlót. Szűk csőbe csúsztam, mélyen a földbe, amiben mozdulni sem tudtam. Hirtelen, még mielőtt levegőt vehettem volna, hideg víz lepett el. Nem kapálózhattam, gyenge ordításomat pedig senki nem hallotta meg. Fentről hullaszín fej jelent meg az enyém mellett, és apró, hegyes fogakkal tépte le az arcomról a húst. Próbáltam elfordulni, amennyire az erőmből telt, de menekvésre esélyem sem volt. Az erőm elhagyott, a vöröslő víz lekúszott a torkomra, újra meghaltam.

Olyan szépen nevettek az angyalok, mikor felültem az ágyban. Szerelmes vagyok a hangjukba. Valahonnan legbelülről halk zene szólt. Az egész úgy magával ragadott, hogy pecekig mozdulatlanul gubbasztottam magam elé bámulva. Ez is egy a dolgok közül, amiket soha nem érthetsz meg. Éjszaka volt, mint mindig. Vártam az alkalmas pillanatot, hogy kikeljek az ágyból, aztán elkezdődött a koncert. A test terhe nélkül táncolni, hang nélkül énekelni, a halál lehet ilyen. Kiléptem az ablakon, és végigsuhanva a város fölött úgy láttam azt, ahogy te sohasem fogod. Aztán a templom tornyának csapódtam, millió apró, fekete szilánkra hullva szét terítettem be az utcákat, hogy a felkelő nap sugarai beolvasszanak a földbe. Hiszen a föld maradt egyedül, és bár Róma még növekszik, minden más elveszett. Ma már csak morgó szél, szikra a dobozban, kép a falon, bagoly az ágon, tövis a virágon, a semmi árnyéka vagyok.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához