LFG.HU

HammerTimeCafe
Orastes
novella

Kathie sosem gondolta, hogy valami ennyire élethű is lehet, mint az a metszet, amit éppen megigézve nézett. A Halált ábrázolta, amint éppen kaszájával arat a pestis sújtotta nagyvárosban, az emberek pedig félrehúzódnak előle, és menekülnek. Nagyon megfogta a kiállítás, bár nem számított rá, hogy ilyen nagy hatással lehet rá néhány műremek. Nem is akart eljönni, hiszen számtalan tárlatot látott már, de évfolyamtársnői rábeszélték. Bár művészettörténész-hallgatóként sokat hallott a középkor e hátborzongató alkotásairól, alig akart hinni a szemének. Nagyon sok munka volt itt Luca Signorelli, Albrecht Dürer és Michelangelo műveiből és még számos kevéssé ismert művésztől. Elsétált az Apokalipszis tizenöt táblája mellett, lenyűgözték a metszetek is, legjobban a Lovag, halál és ördög vonta magára a figyelmét. Ráadásul a kiállítás tervezői témák szerint állították össze az anyagot, nem pedig csupán az egyes művészek munkáit rakták sorba. Szinte elveszettnek érezte magát a festmények és metszetek, szobrok, ódon könyvek, tekercsek között. Valahogy túl közelinek tűnt az elmúlás, szinte fázott, ahogy teremről teremre ment, lapozgatta a leírást, s megigazíotta a fején a fülhallgatót. Mindeki kapott egy lejátszót a kiállítás elején, ami a megfelelő teremben elmondta a kísérőszöveget, utána pedig zenét játszott, a hangulathoz illőt. Éppen most hagyta maga mögött Bufalmacco freskójának másolatát, mely a Halál diadalát ábrázolta, nagyon élethűen, s ezen egy kissé eltűnődött. Vele is sok minden történt, amit nem szeretett kimondani, mert csak az elmúlást juttatták eszébe.

Mostanáig már túl sokszor találkozott azzal az élménnyel, hogy nincs tovább, vége, lemegy a függöny. Valahogy mégis mindig megúszta a dolgokat, bár sokszor csak egy hajszálon múlott az élete. Az utóbbi időben rákapott az extrém sportokra, és szinte mottója lett egy-egy rázósabb helyzet után: “Köpjünk a szemébe a Halálnak!” Nem érdekelte, foglalkozni sem akart vele, mert tudta, érezte, nem eshet baja, mert ha valaki, hát akkor ő már jópárszor szembenézett vele, de valahol belül mégis érezte – mintha valaki figyelné őt.
Nagyon régen történt, majdnem hét éve, hogy anyja karambolozott a pályán, ő pedig ott ült mellette. Jeges volt az út, nagy volt a forgalom, látni nagyon keveset lehetett, egy busz pedig megpördült, és egyenesen beléjük szállt. Ő túlélte a baleset, öt és fél hónapig feküdt kómában, de sokkal rosszabb volt felébredni és látni, hogy magára maradt. Szülei elváltak, ő anyjával maradt és most pedig egyedül. Munkát vállalt és megpróbált felejteni, erre voltak jók a sportok, amikben sokáig kereste a veszélyt. Először meg akart halni, az öngyilkosságot viszont nem látta kiútnak, mindig többre vágyott, nem szerette az egyszerű megoldásokat, nem, úgy túl könnyű lett volna. Nem hitt sem Istenben, sem másban, egyszerűen elutasított mindent, ami ellenkezett a józan eszével, elvetette a keleti tanokat éppúgy, mint az ezoterikát, nem kellett neki sem Allah, sem Krisztus. Így volt a halállal is, tudta, hogy mint önnálló valami nem létezik, csak egyszerűen megszűnik dobogni a szív, után pedig jön a koporsó meg a férgek. Csak élni akart, ha már azok, akiket a legjobban szeretett, nincsenek többé. Ezért is ment egyetemre, meg akarta tudni, mit tudna kihozni önmagából. Ő választotta ezt a szakot, mert nem tudta, hogyan fejezze ki magát, de alkotni vágyott és tanulni akart a legnagyobbaktól. Választani, dönteni szeretett volna.

Valamiért ezek a gondolatok most egy kicsit veszítettek számára fontosságukból, úgy érezte, hogy minél előbb szabadulni akar erről a helyről, nyomasztotta ez az egész; a tárgyak, a világítás, a zene és a szövegek, meg valami megmagyarázhatatlan érzés. Lassan haladt, teremről teremre, s feltűnt neki, hogy egyre kevesebb a fény, a szobrok kísérteties árnyakat táncoltattak a falon, ahogy a lámpák mozdultak lassan, a festményekből pedig apró villanásokat lehetett látni, de ennyi elég is volt. Ráadásul az ismertető elején is föl volt tüntetve a “Csak erős idegzetűeknek” felirat, s ezt még csak tetézte, amit a tárlat korszakáról írtak: “Ebben az időben (XIV-XV. század) az emberek sok rosszat láttak, és még több rosszat vártak. A pestisjárvány, a százéves háború, az éhínségek, a pápák züllött élete látszólag előrevetítették az apokalipszist, az élet értéke pedig csökkent, a halál és a pokol ábrázolása mindennapossá vált, megszokott lett.” Kissé sietősebbre fogta a lépteit, túl akart lenni az egészen, hazamenni, megfürödni, lepihenni, enni pár falatot, aztán pedig másnap menni egy kiadós siklóernyőzésre. Ez volt jelenleg minden, amire vágyott.

Azt vette észre, hogy szinte csak botorkál a sötétben. Először arra gondolt, biztosan csak a fények folyamatos csökkentése miatt van, ugyanis mindenhol más volt a megvilágítás, de a fények folyamatosan tompultak. Barátnői elmondták, hogy az utolsó terem teljesen sötét, még az ajtók is becsukódnak, mindenkinek magának kell kitalálnia belőle. De ez valahogy másmilyen volt, mert hirtelen teljes csönd borult a teremre, s tapogatta a fülhallgatót, de az nem volt a helyén. Érezte, hogy teljesen meztelen, de nem fázott, valamiért nem is zavarta ez. A padló megváltozott, mindenféle furcsa törmelék borította, időnként pedig bele-belerúgott valamibe, amiről nem tudta, mi is lehet. Tapogatódzott a sötétben, de amikor a falat érintette, az furcsán nedves volt, gyorsan visszarántotta a kezét. Szája néma sikolyra nyílt, mikor megpillantotta az árnyékot a vele szemben levő falon, ami az előbb még nem volt ott. Egy halovány parázslást látott felvillanni ott, ahol a kéznek, illetve az arcnak kellett volna előbukkannia, és ami a legkülönosebb volt, hogy a kontúrjai feketébbek voltak minden általa ismert színnél, élesen elváltak a sötétség többi részétől.
Majdnem vaksötét volt, és ennek a valakinek nem szabadott volna itt lennie. Érezte, hogy a levegő vibrál, és szél kezdett fújni, mielőtt megszólalt volna az idegen, valami egészen hűvös, ugyanakor kellemes és szelíd, nem metsző, mégis dermesztő fuvallat. A hang bariton volt, színtelen, de mégis betöltötte a teret, ott volt mindenhol:
– Csodálkozol, hogy nem hallasz semmit? Mert meztelen a lelked, ahogy előttem minden emberé az. Mondd csak, mit vártál ettől a helytől, hogy most láthatsz engem, mint annyiszor, s gúnyolódhatsz Velem: “Ostoba csontkupac, nem kapsz el!”, mert tudom, ezt gondolod rólam.
– Ki maga, és mit akar tőlem? Ez nem volt benne a jegy árában! Mi a nyavalya van itt, jelmezbál, vagy magánál elkésett a Halloween? – kérdezte a lány zavartan.
– Te akartál velem folyton találkozni. Talán nem így képzelted a dolgot? Igen, mert ezek, akiknek a képeitől úgy le voltál nyűgözve, ők tettek engem ilyenné. Rémalak lettem, a fehér szárnyaimat letéptétek, undok csontokat, lepelt és kaszát kaptam, na meg hogy én vagyok az Ördög! Nem én akartam ilyen lenni, ti voltatok, akik ezeket rámaggattátok. Én nem kérdezek, mindenkinek úgy jelenek meg, ahogyan elképzel. Igen, én vagyok az, akit az emberek hívtak Thanatosznak, az Úr angyalának, Anubisznek, és még sok minden másnak, csakhogy akkor még tiszteltek, manapság csak félnek tőlem. Én a természet törvénye vagyok, nincs közöm mennyországhoz és pokolhoz, angyalokhoz és ördögökhöz, nem vagyok oka senki halálának, csak végrehajtó vagyok, jövök, ha valakinek kimérték az idejét. Nem érdekel a lélek további sorsa, az, hogy ki mit hisz; velem mindenki találkozik, nekem jó ember, rossz ember egyforma… Mindenhol ott vagyok, ahol lennem kell, mégis csak egy van belőlem.
- De én nem kértem, hogy gyere, csak a vágy élt bennem, hogy Anyával legyek – válaszolta Kathie a rémülettől felnyögve.
- Tudom, nem is bánthatnálak, de azért valami apró ajándékot kapsz tőlem. Nem felejtelek el, és lehet, hogy neked is könnyebb lesz így – mondta az alak és lassan elhalványodott, majd eltűnt. Kathie pedig ébredezni kezdett.

Arra eszmélt, hogy gyengéden pofozgatják, és egy kellemes, idősödő férfi hangja udvariasan szólítgatja, ébresztgeti. Valamit még morgott az orra alatt:
– …biztosan rosszul lett, leesett a vérnyomása. No, jöjjön, igyon egy kávét, szellőztesse ki a fejét a napon, ráfér magára – utána Kathie nem értette, mit mond.
– Igen, rosszul vagyok egy kissé, és egész nap nem nagyon ettem, nagyon kedves, köszönöm.
Majd hagyta, hogy a biztonsági ember kivezesse, s elkísérje a büféig. Lassan megitta a kávét, rágyújtott, és várt egy darabig, mikor kissé megnyugodott, elindult kifelé a galériából.

Hazafelé indult lassan, de úgy döntött, mielőtt hazamegy, kiszellőzteti a fejét, sétál egyet a parkban, utána pedig bevásárol, aztán kipiheni ezt a fárasztó napot. Két dolog viszont furcsa volt a számára; nem tudta, mitől merült ki ennyire, csak arra emlékezett, hogy elájult a kiállításon, és nagyon rosszat álmodott. Itt kint a szabad levegőn minden olyan élesnek tűnt, a színek, a hangok, a fények, és ez nagyon jólesett neki a kiállítás tompa és sötét fényei, zárt termei után.

Mégsem volt teljesen nyugodt, valami nem hagyta nyugodni, motoszkált benne; úgy döntött, kicsit rendet tesz a lakásban, legalább valami leköti a figyelmét. Miután ezzel végzett, gyorsan letusolt és bepakolta a cuccait másnapra, úgyis gyakorlat lesz. Átment a hálószobából a nappaliba, mert elfelejtette lezárni a rádiót, vége volt a híreknek és lassanként a napnak is. Elhatározta, hogy lemondja a hétvégi siklóernyőzést, amit a Sziklás-hegységbe terveztek.
Benyitott a hálószobába, és akkor meglátta Anya fényképét, amiből megnyugtató fény borította be a szobát, és a képen Anya mosolygott. Forró könycseppek gördültek le az arcán, és hirtelen nagyon élesen felelevenedett az álomnak hitt kép, néhány pillanat alatt eszébe jutottak az alak utolsó mondatai : “…valami apró ajándékot kapsz tőlem.”


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához