LFG.HU

Beholder
hírekCimkek

Megjelent a Fény és Árnyék háborúja sorozat harmadik kötete is, mely a Vastmarki ütközet címet viseli. A harmadik könyv az előző kettőhöz híven folytatja a remek történetet, melyet kár lenne kihagynia egy fantasy fanatikusnak. Igaz, mielőtt ebbe a könyvbe belekezdünk, nem árt elolvasni ez előzőeket is, melyek A ködszellem átka és Merior hajói címet viselik.

A Fény és Árnyék háborúját a Harmadkorban, Athera történelmének legzavarosabb időszakában vívják. Elkeseredett és véres küzdelem zajlik a közös anyától származó két féltestvér, Arithon és Lysaer között.

A fivérek ősei évszázadokkal korábban elmenekültek Atheráról a világot fenyegető Ködszellem és az életükre törő alattvalók elől. Dascen Elur óceánvilágán letelepedve a korábbi királyi családok hamar összekaptak a szűkös erőforrásokon, és kitört a háború. Arithon herceg mágusok között nevelkedik, anyjától az árnyak irányításának képességét örökli, és rajong a zenéért. Lysaer a fény adományának birtokosa, és születésétől fogva uralkodónak szánják. A véletlenek összjátékának köszönhetően a két féltestvér összetalálkozik, és különös kalandokat átélve visszatérnek Atherára.

A kontinensen a Ködszellem ötszáz éves uralmának következtében zűrzavar uralkodik. A korábbi nemeseket elűzték, és a vadonba kényszerítették a városok lakói. A nap képtelen áttörni a ködtakarón, ráadásul a békét vigyázó ősi fajok – a kentaurok, az unikorniszok és a napfivérek – is eltűntek. Ebbe a vészterhes környezetbe érkezik meg a két herceg, akik adományuk révén sikerrel szállhatnak szembe a Ködszellemmel, a gonoszság forrásával.

Hamar rájönnek azonban, hogy a segítségükre siető jótevők, a Hetek Szövetségének varázslói ennél jóval nagyobb szerepet szánnak nekik. A mágusok ugyanis vissza akarják állítani a régi rendet. A hercegeket újra megkoronáznák, hogy azok kibékítsék egymással a barbároknak nevezett ősi nemesi családokat és a városlakókat. A legyőzött Ködszellem azonban megátkozza a két fivért, akik rövid fegyverszünet után ismét egymás ellen fordulnak.

Lysaer kikiáltja magát a Fény Urának, és halad tovább azon az úton, amelyet a varázslók jelöltek ki számára. Hatalmat akar, noha a Hetek már elpártoltak mellőle, mert az átok túl nagy befolyást nyert felette. Arithon, az Árnyékmester azonban nem vágyik arra, hogy felelősséget kelljen vállalnia mások sorsáért. Legszívesebben a zenének szentelné az életét; azt reméli, hogy mágikus képességével uralhatja a Ködszellem átkát. De az élet más utat jelölt ki a számára, és nem tehet mást, mint sodródik az eseményekkel.

Részlet a könyvből: http://www.beholder.hu/?m=bolt&cikk=5274
Az íróról: http://www.beholder.hu/?m=bolt&cikk=104
Részletesen a sorozatról: http://www.beholder.hu/?m=bolt&cikk=4753


Janny Wurts: A vastmarki ütközet II.

A Fény és Árnyék háborúja tovább folytatódik. A könyv hamarosan a boltokban, ti azonban már most beleolvashattok!

A tartalomból:

Arithon és Dakar Vastmark hegyeit járják, hogy a herceg az ottani törzsek íjászaiból szervezzen magának hadsereget. A pásztorok mostoha körülmények között tengetik mindennapjaikat, ezért elfogadják az Árnyékmester ajánlatát, aki bőséges fizetséget és jobb életkörülményeket kínál nekik.
A Talith hercegnőért kapott váltságdíj elegendőnek bizonyul a költségek fedezésére. De az aranyérméket szállító avenori gályát kirabolják, és Arithon értékes időt nyer. Amikor Ostermere-ben, Eldir király udvarában a Hetek Szövetségének felügyeletével hozzájut a másodjára is összegyűjtött pénzhez, már újabb terven töri a fejét, amivel elejét vehetné a minden eddiginél véresebbnek ígérkező vastmarki ütközetnek…

Részlet a könyvből

A Fény és Árnyék háborúját a Harmadkorban, Athera történelmének legzavarosabb és legforrongóbb időszakában vívták. Akkoriban öt évszázadon keresztül elkeseredett és véres küzdelem zajlott Arithon és Lysaer között. Amennyiben az ezen időszakban papírra vetett feljegyzések hitelesek, Lysaer, a Fény Ura isteni megtestesülés, az Árnyékmester viszont a gonosz szolgája és sötét erők irányítója volt. Eddig csupán a szelíd templomi hit feljegyzései képviselték az igazságot.
Talith hercegnő nagyjából úgy érezte magát a Cascain-szigetek közötti hajóúton, mint egy ketrecbe zárt liba. Csendesen meghúzta magát a hátsó kabinban, de a szolgálója időnként nyafogni kezdett a szabadon engedésükért. Általában magabiztos követelőzéssel kezdte, majd általában szánalmas könyörgéssel fejezte be. Sirámai szerint a Khetiennek ki kellene kötnie Los Marban, mert az úrnő állapota egyre rosszabbodik.
- Tengeribeteg? – kérdezte Arithon kétkedve.
A farvitorlánál álló herceg inge szabadon lebegett a kellemes keleti szélben. Lába megfeszült, hogy kiegyensúlyozza magát, mert a hajó lágy fordulóba kezdett. Kezében egy papírdarabot tartott a szolgáló kézírásával. A zöld szempár értetlenkedve meredt az irományra.
Talith szenvedései hosszú sorokat töltöttek meg. Miközben a nő könnyes szemmel várakozott, Arithon hangosat füttyentett. A fedélzet életre kelt. Felvonták az orr- és a tarcsvitorlát. A megfeszülő vászon hangos csattanását követően a Khetienn gyorsulni kezdett. A hajó oldalának csapódó hullámok szivárványszín vízpermetet szórtak a korlátnál álló nőre.
Talith szolgálója panaszosan felvisított. Arithon válaszul nevetni kezdett, majd a szurkos kötelekbe kapaszkodva a dolgára indult.
- Biztosítsd a beteg úrnődet együttérzésemről. Közöld vele, hogy igyekszünk minél hamarabb kikötni.
Dakar mohón kísérte figyelemmel a rövid társalgást az egyik vitorla mögül. Úgy kapaszkodott az árbocba, mint egy elázott sündisznó. Arcszíne leginkább a zöldhöz közelített, de elhatározta, hogy távol marad a korláttól, és nem adja a halaknak a reggelijét.
- Egy nyomorult, kőszívű fattyú vagy – jegyezte meg.
Arithon arckifejezése nem változott meg.
- Valóban. Egyedül a szakács gondolja másként.
Ezután a szolgáló Dakarnek öntötte ki a szívét, kihasználva a másik együttérző hallgatását. A férfi váratlanul roppant segítőkész lett. Megsimogatta a másik nedves arcát, csitítgatni kezdte, és biztosította, hogy szólni fog néhány szót Talith úrnő érdekében. Becsületére legyen mondva, azt sosem állította, hogy hatással tudna lenni az Árnyékmesterre.
Miközben a szipogó asszony visszavonult a kabinba, hogy a hercegnő mellett legyen, Dakar visszatért a konyhába. Ott csendbe burkolózva segített az aprócska sivatagi embernek hagymát tisztítani, aki dupla bért kért a kabinszemélyzet és a szakács szerepért. A fickónak olyan kifürkészhetetlenül ráncos arca volt, mint egy dióhéj. Öt hiányzó elülső foga miatt selypített, ezért általában keveset beszélt. Ez a tulajdonsága különösen szimpatikus volt Arithon számára. Persze nem volt mellékes az sem, hogy a férfi ügyesen mozgott a konyhában. Dakar a férfi bizalmába akart férkőzni, ezért kedves és mosolygós arcot vágott.
A szakács beharapta a száját, és folytatta a besózott marhahús szeletelését. Veszélyes kinézetű görbe kést használt, amelyet egy halárustól nyert kockán. Korábban az ilyen hosszú utazások ritkák voltak, mert Desh-thiere ködtakarója lehetetlenné tette a nyílt vízi navigációt. De a Sanpashir sötét homokján felnőtt nomádok remek érzékkel használták a különböző fűszereket, mindig kellemes ízt adva a megszáradt élelemnek. Amikor Dakar duzzogva próbálta kifaggatni a másikat, általában arra eszmélt, hogy a kérdezősködés helyett citromot és fokhagymát szeletel.
A szakács nem mondta ki nyíltan a véleményét az Árnyékmesterről. Dakar már belefáradt a sikertelen próbálkozásokba, ahhoz pedig nem volt elég bátor, hogy nyíltan kérdezzen. A hercegnőt nem látogathatta meg. Korábbi hirtelenkedését bölcs várakozás váltotta fel, mert Dakar nagyon jól tudta, hogy jobb, ha nem avatkozik nyíltan Arithon dolgaiba.
Talith úrnő a kabinjában maradt. Kedvetlen volt, és közömbös maradt a priccse mellett sürgölődő szolga beszámolói iránt is. Az ablak függönyei éjjel-nappal be voltak húzva. Ennek aztán a legénység panaszkodása véget vetett, mert a matrózok szóvá tették a lámpaolaj gyors fogyását.
Arithon intézkedett, de a szószólókat kemény munkával és gyakorlatozással jutalmazta.
A feje feletti lábdobogást és a dárdavetők láncainak csörgését figyelő Talith-nek szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy a Khetienn bármikor készen áll a harcra. Arithon egyszer sem zaklatta, de azzal sem bajlódott, hogy az egészségi állapota felől érdeklődjön. A négy hete tartó utazás során a legénység hatékony egységgé kovácsolódott, és tisztelni kezdte a férfi tudását és temperamentumát. Az időjárás enyhülésén kívül semmi jelentős változás nem történt. A tavasz elejére jellemző pajkos szelek és szitáló esők megszűntek. A tenger kéken csillogott, és délutánonként gyakran remegett a levegő a horizonton a beköszöntő nyár melegéről árulkodva.
A keleti látóhatár arany és rózsaszín árnyalatokban csillogott, akár egy díszes kagylóhéj. Reggel volt, és a Khetienn horgonyzóhelyet keresett a lágyan hullámzó, sötét vizeken. A keskeny csatornát övező sziklák fehér ködbe burkolóztak, amely hasonló volt a hajó farvize felett képződő permethez. Senki sem bajlódott azzal, hogy a hercegnőt értesítse a partraszállásról. Az egyetlen jel, ami figyelmeztette, az a sziklákra tapadó tengeri növényzet szaga volt. Talith felemelkedett, és a szolgáló után kiáltott, hogy segítsen az öltözködésben. Etarrai volt a javából. Gyűlölete emésztő lángon égett, ezért úgy döntött, hogy a legdíszesebb ruháját ölti magára. Aki csak látja, az nem tévesztheti össze senkivel; viselkedjenek a rangjának kijáró tisztelettel! Ékszeres ládikója legkiválóbb darabjait is felveszi, így férje féltestvére rongyos koldusnak fog csak tűnni mellette.
A megjelenését akkorra időzítette, amikor a horgony nagy csobbanással a vízbe csapódott. A főfedélzet felé igyekezett, mert biztos volt benne, hogy ott találja utálatának tárgyát. Valószínűleg piszkos körmű kezével osztogatja az utasításokat a vitorlákra küldött matrózoknak.
Meglepetésére azonban a másik a kabinlejárónál várakozott, hogy elkísérje. Hibátlan zöld selyemmellényt és simára vasalt inget viselt. A tengeri levegőtől összetapadt haja frissen volt vágva, csakúgy, mint a körmei. Arca gúnyos mosolyra húzódott.
A hirtelen változás azonban semmilyen hatással nem volt Talith rossz hangulatára. Megállt az árnyékban, és visszanyelte a szavait, amelyek leginkább egy rakparti tolvajhoz illettek volna. Sokkal jobb módszerei is voltak egy férfi büszkeségének eltiprására. Még nem volt olyan ember, aki magáénak tudhatta volna az utolsó szót vele szemben. De érezte, hogy most mind a tíz körmére szüksége lesz.
- Orgonavíz – ismerte fel az illatot Arithon, aki egész megdöbbent a másik hallgatásán. – A fedélzetmester ezen idegeskedett hajnal óta. Azt mondta, hogy a második kedvenc szeretője is ezt kedveli. Három matróz veszítette el kockán az egész havi bérét, hogy első lehessen azok közül, akik megpillanthatnak a kabinablakon át.
Talith elfogadta az Árnyékmester feléje nyújtott karját, annak ellenére, hogy egy kígyót többre becsült nála. Túl udvarias volt a durva visszautasításhoz. Arithon persze tudta, hogy egyetlen matróz sem leskelődött utána, de nem akarta felvilágosítani a hercegnőt. Különben a szolgáló vászon alsóneműi hiába penészedtek volna a rácsos ablaknyílásban.
Amint kiléptek a napfényre, fogva tartója aprólékosan végigtanulmányozta a ruháját és az ékszereit. Cinikus vigyor jelent meg az arcán.
- Kedvesem, milyen szerencsés vagy, hogy ilyen fegyelmezett tudsz maradni ezekben a nehéz időkben. Elég csak rád pillantani, és az ember rögtön rájön: túl sok ruha van rajtad ahhoz, hogy erőszakkal próbáljon meg a magáévá tenni. De vigyázz, mert mi egy igen elszánt tolvajbanda vagyunk. Ha olyan rendet tartanék az embereim között, mint a Nyílvessző kapitánya, sokkal rosszabb lenne a helyzet. Legalább tucatnyi tengerészt kellett volna a raktérbe zárnom, mert puszta kézzel próbálták volna letépni az ékszereidet.
Talith úrnő felvette a kesztyűt, és szemében fényes szikra villant. Még feljebb emelte az állát. Mézszínű haja alatt a vékony szempilla szinte természetellenes feketeséggel izzott.
- Én nem keverném össze a fegyelmet a durva fenyítésekkel – szólalt meg. – Nem baj, ha nem érzem magam lenyűgözve?
- Hasznosabb lenne, ha valamivel szelídebbnek éreznéd magad – válaszolt Arithon komolyra fordítva a szót. – De hát hogy is várhatnánk el ilyet egy hercegnőtől?
Kritikus pillantását újra végighordozta a nőn. A fényesen csillogó arany ékszerek és az igazgyöngyből fűzött nyakláncok elvakították azt, aki közvetlenül rájuk nézett.
- Valóban olyan dühös vagy, mint amilyennek látszol? Legalább a köpenyedet vedd le. Az indigó eltompítja az amúgy is sápadt arcszíned.
Talith fenséges tekintete meg sem rebbent.
- Talán a sápadtságom nem ennek az átkozott hajónak a hibája? Ha már Tysan kincseire akarsz cserélni, jobban odafigyelhetnél a kényelmemre.
Arithon fellépett utána a fedélzetre.
- Nem foglak azért sajnálni, mert úgy öltözöl fel, mint egy kotlóstyúk. A szakács tájékoztatott róla, hogy az étvágyaddal semmi baj sem volt. Ha megbetegszel, arról tudomást szereztem volna. Ráadásul azokon az éjszakákon, amikor sétálni indultál, igen kellemes idő volt a sakkozáshoz. Talith úrnő, a szépséged páratlan, azt elismerem. De ha azt szeretnéd, hogy az eszedért is tiszteljelek, ahhoz jobban kellene hazudnod.
- Nincs szükségem egy bűnöző tiszteletére – közölte Talith elégedetten. – És nem azért vagyok itt, hogy a hozzád hasonlókat szórakoztassam.
Elérték a főfedélzetet. Sokan megbámulták a gyönyörű asszonyt. Talith úgy sietett el mellettük, mintha rovarok volnának. Arca azonban elpirult, amikor meglátta, hogy nem lakott vidéken kötöttek ki. Az égbolt elveszett a sötét sziklák felett, amelyek lábánál fehéren fodrozódott a kék víz. Nem várta őket híd vagy hajópalló. Ráadásul a korláton sem volt rés, hogy a szoknyát viselő utasok is kényelmesen leszállhassanak.
De a legdühítőbb a mellette álló Árnyékmester elégedett vigyora volt. Arithon nem is bírta sokáig szótlanul.
- Drága sógornőm, enyém a megtiszteltetés.
Kezével megragadta az asszony derekát, és a vállára kapta. A réteges alsószoknya néhány pillanatra elhomályosította a látását, majd Talith rádöbbent, hogy fejjel lefelé lóg a herceg vállán. Gyűrűkkel ékesített ujjait ökölbe szorította, és ütlegelni kezdte Arithon hátát. Abban reménykedett, hogy legalább a ruháját elszakíthatja. De még így is érezte, hogy a másik csak nevet rajta. Az Árnyékmester ujjai biztos fogás után tapogatóztak, ami csak még jobban feltüzelte a dühét.
- Légy átkozott – sziszegte Talith nagyjából a dereka magasságából.
Pillanatnyi szünet következett, ahogy átemelték a korláton. Lehunyta a szemét, majd ismét csapkodni kezdett.
- Csúszós, mint egy angolna – jegyezte meg az evezőnél ülő férfi. – Csíp is?
- Inkább karmol – tért vissza Arithon jókedve.
Érezte, amint a nő az övére kötött kard felé kap, ezért dobott rajta egyet. Talith rekeszizma a vállának ütközött. Levegő után kapkodott. Amikor Arithon megcsavarta a térdét, könnyek szöktek a szemébe.
- Ugye nem akarsz úszni ebben a ruhában, kedvesem? Az ékszerek súlyától úgy süllyednél el, mint egy katapultból kilőtt kő. Át kellene kutatnunk az egész tengerfeneket, ha aranyat akarnánk találni.
Lábát a csónak himbálózó oldalára támasztotta, és belépett. A jármű kissé megsüllyedt kettejük súlyától. A hercegnővel ismét megfordult a világ; de végre a feje került felülre. Úgy csücsörített a szájával, mint egy duzzogó kislány. Feltűzött haja összeborzolódott. Talith azonban nem törődött a nyakát verdeső tincsekkel és a csaknem kieső gyémántvégű tűkkel. Erősen belekapaszkodott a csónak oldalába, és megvárta, amíg a másik négy tengerész is beszáll. Csak akkor eresztette el a deszkákat, amikor mindenki elfoglalta a helyét az evezőknél.
A csónak meglepő gyorsasággal szelte a habokat. Talith ettől azonban nem derült jobb kedvre. Miközben egyesével megmentette a kilazult hajtűit, elgondolkodott. Igyekszik megkeseríteni az itteniek életét. A sirályok rikoltozása közepette elhatározásra jutott. Etarrai volt, akinek a cselszövés a vérében van. Meg fogja találni a módját, hogy meghiúsítsa az Árnyékmester tervét, aki általa kíván aranyhoz jutni. A büszkeségén esett csorba miatt az átkozott kalóz a vérével fog fizetni; szégyenben marad a Hetek Szövetsége és Eldir király előtt. Hiába lakatlan a fogságra kijelölt partszakasz, ez nem lehet akadály. Amikor a nyár közepén nyélbe akarja ütni az üzletet, a fattyú csak üres tábort fog találni.
Talith megragadta az utolsó hajtűt is, és kisimította a halántékára tapadó tincseit. A vállára nehezedő selyemruha a nehéz, párás levegőben olyanná vált, akár az ólom. Érezte, hogy egy izzadságcsepp folyik le a tarkóján. De nem mozgolódott, és türelmesen várta, amíg a napbarnította tengerészek evezői átrepítik őket a kisebb zátonyok között. Minden egyes csapás visszhangot keltett, ahogy beértek egy csatornába. Mindkét oldalon éles sziklák álltak, amelyeket az évszázados viharok faragtak ilyenné. A víz feletti köd lassan kezdett eloszlani, és feltűnt előttük a part, amelyen emberi településnek nyoma sem volt. A partszakasz fekete és fehér tollazatú madarak és furcsa formájú felhők uralma alatt állt. Talith ellenállt a kísértésnek, hogy megkérdezze, hol vannak.
Arithon azonban örömmel tájékoztatta.
- Ezek a Cascain-szigetek Vastmark partjainál, nem messze a Déli-szorostól. Az ittléted nem lesz hosszú, és már a megfelelő készleteket is beszereztük. A szolgálód hamarosan partra száll a ládáiddal. Már megnyugtattuk, hogy nem a szabad ég alatt leszel elszállásolva.
A hercegnő nem válaszolt; az egyetlen emberi hang a hátuk mögül hallatszott. A kalózhajó haragos természetű szakácsa sorolta fel az élelmiszereket, amelyeket a második csónakba rakodtak. Nehézkes, sivatagiakra jellemző kiejtését Dakar fenyegetései tarkították, aki még a másiknál is súlyosabb büntetést helyezett kilátásba, ha őt itt felejtik.
A vitatkozás lassan elhalt a távolban, ahogy a Talith-et szállító csónak megkerült egy kiszögellést. Aztán a tengeri madarak rikoltozása közé kalapácsok zengése vegyült. De a legtisztábban két gyermek derűs sikolyai törtek feléjük a sziklák között egyensúlyozó halászcsónakból.
- Az Árnyékmester visszatért!
- Légy üdvözölve a romlottság fertőjében – közölte Arithon gúnyosan.
A kalapácsütések felerősödtek, majd abbamaradtak. Izgatott beszélgetés foszlányai váltották fel a zörejeket. Az egyik férfi kiáltását nevetés követte.
- Ath-re, csak sikerült megcsípnie! – visszhangzottak a délvárai kikötőre jellemző kiejtésű szavak.
Talith lehunyta a szemét. Kezét rászorította a megmentett hajtűkre, de hamarosan azon kapta magát, hogy a gyémánt fejek gödröket vágnak a tenyerébe. Türelmesen megvárta, amíg a csónak rásiklik a kavicsos tengerpartra. A díszes selyemruhába öltözött nő tisztában volt vele, hogy nem menekülhet meg Arithon újabb megaláztatásától. A férfi úgy hordozza majd, mint egy trófeát. Amikor a herceg talpra állította, durva külsejű mesteremberek gyűrűjében találta magát.
A tábor nem volt nagy. Csupán néhány sebtében felállított sátorból állt, amelyek egy bútorasztalos műhelyéhez hasonló térséget öleltek körül. Kis székek, padok és kutyafogatnak kinéző aprócska kocsik hevertek mindenütt, a munka különböző fázisaiban. A földet sárga fenyőforgács borította. A halszagú és sós levegőbe gyanta émelyítő szaga keveredett. A forgács bele fog ragadni a szoknyájába, gondolta keserűen Talith.
Ellenszenvét kifejezésre juttatva csendben maradt. Feje még mindig zúgott a hajó fedélzetén eltöltött hetek után. Megpróbált lépni egyet. A lábán viselt keskeny cipellőt szőnyegekre és kikövezett sétányokra tervezték. A durva talajon erősen csúszkált. A szoknya ráncai elfedték a lábát. Hacsak nem akar olyan peckesen sétálni, mint egy gazdasszony, akkor kénytelen Arithonra támaszkodni. Talith összeszorított foggal türelemre intette magát. A másik udvariasságát felhasználva úgy kezelheti, mint egy szolgát. Életében először arra vágyott, hogy ugyanúgy megtörölhesse az arcát, mint a többi izzadó, félmeztelen munkás, akik vágyakozó tekintettel méregették. Közülük néhányan lesöpörték a mellkasukra és az alkarjukra tapadó forgácsot, mint a megszidott gyermekek.
Valaki elégedetten füttyentett. Egy másik fickó durva megjegyzést tett. Arithon azonnal reagált, és éles hangon nyomta el a többiek kikívánkozó szavait.
- Hadd mutassam be Avenor úrnőjét. Egy hercegnő, amint azt nyilván látjátok. A jelenlétében minden férfinak meg kell hajolnia a rangjából fakadóan. Különben az arcátlanságáért felelni fog. Ha valakit azon kapok, hogy bámulja, mindenki csökkentett bért fog kapni.
A csodálók utat nyitottak előttük, majd halkan nevetgélve tértek vissza a munkához. Azért maguk között megvitatták a történteket.
- Ha ilyen sziklára térdelsz, lehorzsolod a térdkalácsod. Én inkább a fűrészgödörben szedem össze a sebeimet.
Egy széles mellkasú ács kiköpött, majd felnevetett.
- Cimbora, ne próbálj becsapni minket! Az asszonyod a nyelvével hasítana szíjat a hátadból, ha tudomására jutna, hogy egy hercegnőt bámultál, és ezért vesztetted el a béred.
- Sithaerre, mégis ki merné elmondani neki? – rázta meg az öklét a sértett. – Ha valaki megpróbálja, holnap megkóstolhatja az ujjaimat reggelire. Aztán a fogai következnek, oszt lesz mit emésztenie hátralevő életében.
- Felemelő dráma, alacsony szintű komédia – foglalta össze Arithon. – Nem mondhatnám, hogy finom emberek vagyunk, de amint láthattad, mókában nincs hiány.
- Ez most épp melyik volt a kettő közül? – vágott vissza Talith.
Ahogy elindultak felfelé a kaptatón, csak egy férfi nem mozdult meg a parancsokat követően. Közelebb érve láthatták, hogy ez nem egy izzadt ács. Bőrből készült ujjast és nadrágot viselt. Több fegyvere is volt: egy íj, számos csontmarkolatú dobótőr és egy hosszúkard. Ruházatnak egyetlen dísze a hajába fűzött rókafarok volt. Szeme vészjóslóan villogott, és teste ugrásra készen feszült meg, akár egy űzött vadé.
- Felség – üdvözölte Arithont tisztán kiejtett szavakkal, amelyből azonnal kiderült, hogy a törzsek egyik fiával állnak szemben. – Erlien nagyúr, Alland őrgrófja és Shand caithdeinje üdvözletét küldi.
Arithon biccentett üdvözlésképpen. Egy szimbólum cserélt gazdát. Talith észrevette a királyi címert, mielőtt a korong visszakerülhetett volna eredeti tulajdonosához.
- Örömömre szolgál, hogy vendégül láthatlak – feszültek meg a s’Ffalenn arcvonások, ahogy a herceg a levegőbe szimatolt. – Miért ez a formális üdvözlés? Mást is hoztál, mint lovakat és marhákat?
- Démonokra! – villantotta ki fehér fogait a felderítő. – Igyekeztem a vidék minden tőzeglápján átkelni, hogy eltüntessem magamról ezeket a szagokat.
A barbár lassan lenyelte a döbbenetét, és visszatért az eredeti kérdéshez.
- A csordák gondja mostantól a te válladat nyomja. De ezzel együtt más nehézségek is adódtak. Jieret gróf kapitánya csak az egyik ezek közül. Olyan a természete, mint egy menyétnek. De ezzel állítólag tisztában vagy, mert magad kéretted ide.
- A barátságos szavak aligha teremtenének fegyelmet a zsoldosaim között.
Arithon érezte a tűző napsugarakat, és el tudta képzelni, milyen hatással van ez a sötét ruhába öltözött nőre. Megindult Talith-del, és Erlien küldöttje csatlakozott hozzájuk.
- Van még más is?
A felderítő habozott, és a hajfonatába rögzített rókafarkat kezdte babrálni. A városlakókéhoz hasonló öltözéket viselő hercegre sandított. Szemöldökét kétkedve vonta fel. Nehezen tudta elhinni, hogy ez lenne az az éles nyelvű kardforgató, aki kardpárbajban legyőzte az urát.
- Két másik utas is érkezett velem. Erlien nagyúr küldte őket – fejezte be a küldött. – Egy özvegy Meriorból, és egy őrkapitány, aki korábban Alestron szolgálatában állt.
Talith felé biccentett, és bizonytalanul szünetet tartott. Arithontól azonban megerősítést kapott.
- Nyugodtan beszélhetsz előtte. Jinesse és Tharrick a barátaim. Erlien rosszat sejtett?
A felderítő megvonta a vállát. Léptei akkor is hangtalanok maradtak, amikor a szél által idefújt forgácson keltek át.
- Ezt neked kell eldöntened. Az uram arra kért, hogy figyelmeztesselek. Lysaer s’Ilessid befolyása miatt kételkedni kezdtek benned. A férfi továbbra is melletted áll. De az asszony rideg, mint egy kiszáradt faág. Csakis a gyermekei miatt van itt.
- Felemelő dráma – szólalt meg gúnyosan Arithon. A felderítő nyugtalan tekintetét látva felnevetett, és magyarázatba fogott: – Az özvegy tombol, nem hallgat a józan eszére, és azt hiszi, apránként lett megrontva? Már itt van? Akkor ne várassuk tovább! Merre találom?
Talith csupán egyetlen olyan helyet látott a táborban, amely egy nőnek is megfelelő szállás lenne. Tekintete megállapodott a sziklák lábánál álló rozzant faházon. A friss deszkák világos csillogása teljesen elütött a sötét kőfaltól, amelyből apró források fakadtak.
Arithon elbocsátotta a felderítőt, majd az egyik közeli munkást elküldte az ikrekért. Aztán kedvesen Talith felé fordult.
- Gyere velem, felség. Talán még élvezni is fogod.
Mivel az alkarjára fonódó ujjaktól úgysem tudott volna megszabadulni, a hercegnő engedte magát az ajtó felé vonszolni.
A zsanérok nyikorogva nyíltak ki. Az eléjük táruló szobában csak egy asztal és néhány szék állt. Egy szőke, szakállas férfi dőlt neki az üveg nélküli ablaknyílásnak. Széles válla remekül illett egy katonához. Egy nő kezét fogta, aki jellegtelen, barna ruhát viselt. Tekintete idegesen villogott, lenszőke haja pedig halántékára tapadt. A hirtelen mozgásra félénken összerezzent. Felpattant, majd dermedten bámult az újonnan érkezőre. Pillantása végigsöpört a hercegen, és megdöbbenve vette észre az uralkodói rangot jelképező ruházatot.
Talith megsajnálta az asszonyt, de leginkább magát, amiért végig kell néznie ezt az egészet. Látta a másik arcára kiütköző nyugtalanságot, ahogy Arithon közelebb lépett hozzá.
- Itt vagyok újra, feketén, mint Sithaer legmélyebb bugyrai, és úgy ontom magamból a rontást, mint a fák a leveleket ősszel. Legalábbis Erlien felderítői szerint ezekben a pletykákban hisztek.
Megállt. Hiába mosolygott, a tartásából bosszúság sütött.
- Ha gonosz vagyok, akkor kényszerítsetek bűnbánatra.
Az ablaknál álldogáló férfi védekezőn pattant fel.
- Könyörületesebben, ember! Halálra izgulta magát a gyermekeiért.
- Akik nem a te porontyaid, Tharrick – utasította rendre a férfit Arithon. Még egy lépést közelített, és ujjait az asztallapra tette. Amikor folytatta, szavai már korántsem voltak olyan magabiztosak. – Ath nevére, hiszen ismersz. Mégis, mit árthattam volna nekik?
A sápadt asszony nagyot nyelt.
- Nem érdekelnek a dolgaid. Azért jöttem, hogy elvigyem innen a gyermekeimet.
- Hogy magaddal vidd őket! – csattant fel Arithon dühösen. – Az ikreid nem karon ülő csecsemők. Add a fiút a s’Ilessid szolgálatába, és az elkövetkező éveket a katonák csizmájának pucolásával tölti, miközben ételmaradékon él. Kitanulja a háború művészetét. Az engedelmesség lesz az egyedüli erénye. Ha gyors, és elég sokat ölt már, akkor tiszt lesz belőle. Ha nem, akkor egy váltás ing, egy kard és a korai halál lesz a jutalma. Büszke leszel rá, amikor a sírjánál zokogsz?
Sikerült feltüzelnie az asszonyt. Jinesse felegyenesedett; tulajdonképpen sosem számított arra, hogy a dolgok simán mennek majd.
- Fiark takácsinasnak fog állni Shaddornban. Ez legalább becsületes munka. A fiam megszabadul a mágiád rontása alól, és nem fogja vakon követni a gonosz parancsaidat.
Arithon oldalt lépett, hogy az ajtóban álló Talith is láthatóvá váljon a szobában tartózkodók előtt.
- Ó, ez remek. Szövőszékek és gyapjú Fiarknek, akinek sok mindenhez van tehetsége, és aki mindent kővel dobál, ami nem nyeri el a tetszését. Akkor nézzük Feylindet. Neki nem túl jó a kézügyessége. Ha esetleg nem vetted észre, akkor elárulom, hogy távollátó. A testvére varrja meg a ruháját, amikor kell. Ha úgy érzi szükségét, késsel támad az emberre, és úgy gondolja, hogy ha szoknyát kell viselnie, az megfojtja. Viszont remek érzéke van a hajózáshoz. A tenger az ő világa. Ha erőszakkal a szárazföldön tartod, középszerűségre kényszeríted.
- Még mindig jobb, mintha Dharkaron vinné magával Sithaerbe – közölte Jinesse határozottan, amely azonnal elnyerte Talith tetszését.
Ebben a pillanatban nyílni kezdett az ajtó. Arithon egy pillanatra megfogta a deszkákat, és megszólalt:
- A fiad, hölgyem.
Az ajtó kicsapódott. Fiark állt a küszöbön, és bizonytalanul pislogott a homályban. Egy pillanatra sokkal öregebbnek tűnt a koránál. Nyakigláb fiú volt hosszúra nyúlt kézzel és kisebesedett térddel. Lenszőke haja akadálytalanul hullott sötét szemöldökére. Erőteljesebb és magasabb volt, mint amikor elhagyta Meriort. Kék szeméből önbizalom sugárzott.
- Anya? – kérdezte bátortalanul.
Csodálkozva meredt a kunyhóban összegyűltekre. Amikor belépett, az eddigi egyedüllét örömének és fájdalmának keveréke ült ki az arcára. Örült, hogy viszontlátja Jinesse-t, de összerezzent, amikor az anyja lehajolt és átölelte. Három hónap visszafogott könnyei patakzottak a nő arcán. Tiltakozása elhalt a barna muszlinruha redőiben. A mozdulat, ahogy szabadulni próbált, egyáltalán nem volt a helyzethez illő.
- Tizenegy éves vagyok! – jelentette ki olyan dacosan, mint amilyen a szabadulási kísérlet is volt. – Muszáj úgy kezelned, mint egy csecsemőt?
- Ő az anyád – korholta Tharrick. – Azt csinálod, amit mond neked.
Fiark derűs tekintete megfagyott. Hirtelen felismerte a látogatás célját, amely kihatással lehet egész hátralevő életére.
- Azért jöttél, hogy magaddal vigyél. Mégiscsak annak a shaddorni takácsnak akarsz adni – vádolta meg az anyját. Az önfeledt hang csípőssé változott. – Ha apa élne, ő sosem engedné.
A kegyetlen szavakat hallva Jinesse csaknem felsikoltott. A fiú kibontakozott az ölelésből, és a szemébe nézett. Nem fordult Arithonhoz segítségért, mint azt Jinesse remélte. Egyenesen állt, és várta a választ. Anyja torka elszorult a gyásztól, amikor az ajtó felé fordult.
- Nem fogok elmenni – fenyegetőzött egy felnőtt férfi komolyságával.
Kiszaladt az ajtón, de azért búcsúzóul még bevágta maga mögött.
- Nem akarod meghallani az igazat? – kérdezte Arithon lágyan, a fiúért könyörögve. – Nem az enyémet. Nem is Lysaerét, hanem Fiarkét. Kereskedelemmel akar foglalkozni. Ismerek egy becsületes családot Innishben, akik örömmel vállalnák magukra a nevelését és a tanítását. Nincs gyermekük, akire rábízhatnák az üzletet.
- Nincs benned könyörület, és mindenre van válaszod – tört ki Jinesse. – A fiam mindig is nehezen kezelhető volt, Feylind viszont engedelmes. Ha megváltozott, az azt jelenti, hogy a saját érdekednek megfelelően alakítottad a lelkét. Mindig kihasználod az ifjakat, ahogy azt beszélik. Most tanúja lehettem annak, hogy a fiam ellenem fordult. Tudom, hogy a legfőbb vágyad a véres háború. Fogom az ikreket, és elmegyünk innen. Többé a nevedet sem fogják hallani.
Arithon megfejthetetlen tekintettel nézte, ellentétben nyugat hercegével. A férfi, aki korábban a kunyhójába jött, nyíltan viselkedett vele, és vigasz nyújtott neki. Rathain fekete hajú ura rövid szünet után válaszolt:
- Okolj, amiért csak akarsz, ha ez megnyugtat. De ha a szívedbe mersz nézni, aligha hiszem, hogy olyannak látsz, mint amilyennek mondtak. Ha ennyire megvetsz, azzal remek indokot adsz magadnak, hogy a szoknyád köré gyűjtsd a gyermekeidet.
Még a kívülállóként jelenlévő Talith is tudta, hogy igaza van. Az ablaknál álló férfi arca megfeszült, és kezét ökölbe szorította. Hangosan megszólalt:
- Fiark biztonságban lesz Innishben. De mit akarsz tenni Feylinddel? Maradjon veled, és szenvedje végig a közeljövő vérontásait?
Arithon kifújta a levegőt. Először is két fontos tényt közölt.
- Egyedül én tudom kitanítani a nyílt tengeri navigáció fortélyaira. Már ismeri a csillagképeket, és hamarosan a térképekből is olvasni tud. A közelgő hadsereg ellen még nekem sincsenek elgondolásaim. De ha itt hagyjátok, valamiről nem szabad megfeledkeznetek. A pecsétgyűrűm és az ígéretem még mindig köt.
Amikor erre emlékeztették, Jinesse-ből újra előtörtek a szavak.
- Tudod, egyedül az ikrek akadályoztak meg abban, hogy utánad küldjem Lysaer gályáit.
Arithon megvonta a vállát.
-Egy testvér ugyanúgy tud szeretni, ahogy gyűlölni is. Lysaer is minden eszközt felhasznál, ami a kezébe kerül.
Az özvegy rémült tekintetét látva megcsóválta a fejét.
- Nem tudtad? Ő a féltestvérem; egy anyától származunk. Lysaer ezt csak egy bosszantó apróságnak tartja, de én nem látom az okát, hogy ezt miért kellene titokban tartani. Nyugat hercegének is megvan a maga szennyese, de én biztos nem fogok egy egész város előtt parádézni, hogy hadsereget gyűjtsek – közölte, majd gúnyosan fejezte be: – Ahogy már Dakar azt nyilván elmondta neked, én inkább gyerekeket csalok tőrbe.
- Ennyi elég! – lökte el magát Tharrick az ablaktól, és átölelte az özvegyet. – Azért jöttünk, hogy elvigyük az ikreit. Miért nem lehet később dönteni a jövőjükről? Jinesse több száz mérföldet utazott egy marhacsorda porában. Miért kell a szívét is összetörnöd?
- Mert biztos abban, hogyha ő nem ad elég teret a gyermekeim jövőjéhez, én sosem fogok – bontakozott ki az ölelésből Jinesse. – Hagyjatok magamra! Gondolkodnom kell.
- Feylind kinn van a vízen egy csónakkal – mondta Arithon lágy hangsúllyal. – Kiküldtem egy halászt, hogy hívja be. Mostanra már biztos partot értek.
Kinyitotta az ajtót a távozni készülő asszony előtt. Jinesse törékeny arcát könnyek áztatták, de a büszke hallgatás fala mögött megőrizte lélekjelenlétét. Tharrick elkísérte a küszöbig. Ott megállt egy pillanatra, biccentett a hercegnő felé, majd becsukta az ajtót.
- Elfogadom a gyermekek jövőjéről alkotott véleményed – közölte Talith gúnyosan. – Hiszen mi mást tehetnének az áldozataid, mint csodálják az ördögi természetedet? Benned nincs kegyelem. A férjem az igazságot szolgálja azzal, hogy meg akar ölni.
- Lysaer véleményéhez neked nem sok közöd van – vágott vissza Arithon, majd pimaszul felnevetett. – Számodra csak győzelem és vereség létezik? Akkor őszintén sajnállak. Akár elismered, akár nem, ennek az egész háborúnak semmi értelme. De megkérnélek valamire. Tanulj abból, amit látsz, és számolj be róla, amikor kiszabadulsz!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.