LFG.HU

celsior
hírekCimkek

(Nyílt M.A.G.U.S. novellapályázat)

Előbeszéd:

A négy ynevi Koron átívelő Crantai Háló historiája folytatódik. Hálával tartozom mindenkinek aki megtisztelt bizalmával, írásával. A feltételek változatlanok: legalább 30 ek terjedelmű novellákat várunk a Legendák és Enigmák tizedik antológiájába.
A novellapályázat háttérinformációt ezúttal is magam állítottam össze, de az alábbi összefoglaló is sokat köszönhet részint Ynev veterán íróinak, (Boomen, Renier) részint – különösen hajózástan tekintetében – a szerepjáték – fejlesztők gárdájának.

Celsior

PS:
1. Az internet időnkénti megbízhatatlansága miatt kérem, a pályázatokat a celsior@rpg.hu webcímre is küldjétek el.
2.Köszönettel tartozom az előző, “Valhalla – kori” térkép készítőjének, aki ezúttal elküldte a földabrosz részletesebb változatát is, gratis.

Kapcsolódó linkek illetve részletesebb információ a meghirdetett novellapályázatról:
http://forum.rpg.hu/index.php?act=ST&f=201&t=1828&s=
http://ynev.inomi.hu/iras/kategoria.php?kat=7

- Kősziklák, hajók, harcosok –

I. Kősziklák:

“A crantai Birodalom – mágiákat tárgyaló feljegyzések eredetéről.

Az ötödkori kyrekről szólván a Hetedkor krónikásai sosem titkolják elragadtatásukat: az alkalmazott mágia nagymestereiként emlékeznek meg a földrészt leigázó szálas termetű, fakófehér sörényű hódítókról. Amikor a kyrek által legyőzött Cranta szóba kerül, ugyanezek a krónikások csak a vállukat vonogatják és lekicsinylő ajakbiggyesztéssel mormognak valamit a hegyméretű, agyagfalú, lépcsőzetes városokról, rézhegyű fegyverekről és kezdetleges mágiaformákról.
Egyes kíváncsiskodók persze nem érik be ennyivel és a crantai ereklyesziklák láttán felteszik a kérdést: ugyan miért épített a primitívnek tartott birodalom mérföldek százain át húzódó kősorokat szabályos hasábformákra faragott sziklákból? Vajon miféle céllal emeltek mázsányi kövekből mértanilag pontos sziklagyűrűket és sehova sem vezető kapukat a pusztaságok közepén?
A bölcsek fennhéjázása ekkor bosszús tiltakozásba csap. A tudatlanság mindig türelmetlen.
Nem csoda, hogy a Hetedkor végére a hivatalosként elismert történelemtudomány mellett felütötte a fejét egy másfajta kronológia: iskolákban nem tanítják és hivatalos magisztériumok ódon fóliánsai sem emlékeznek meg doktrínáiról.
A legtöbben szégyennek tartják kimondani, de az elmélet tudományos hátterét a Hetedkor egyik leghírhedtebb kézirata, bizonyos Csatos Rézkönyv szolgáltatja. Azt már még kevesebben merik hozzátenni, hogy a Csatos Rézkönyv tantételeinek alapját állítólag olyan feljegyzések szolgáltatják, melyeket éppen a könyv megszületése kedvéért rejtettek el a múltban. Olyasvalaki hagyott üzenetet a kései utódoknak, aki akarva – akaratlan, visszafelé haladt az időben.
A Fakó Zarándok.”

(Rhean Myletiss, második navigátor és sziklakereső, Caedoni Kék Flotta)

Az emberek már a crantai civilizáció hajnalán felismerték, hogy a Teremtés öt pólusa több, mint egy- egy őselem. A Láng nemcsak a tüzet jelentette, hanem a mindent forrón ragyogva felfaló káoszt, a Vihar több volt mint a levegő száguldása – a crantaiak a mindenségen átrohanó őserőt értették alatta. Az Örvény sem csupán a víz princípiumát jelentette: önmagukba forduló áramlatok, az élő szervezet rendjét feldúló mérgek és a köveket repesztő fagy ellenállhatatlansága egyaránt az Örvény ereje volt. A Szikla is többet jelentett a Föld megszilárduló erejénél: maga volt a változatlanság elemi megtestesítője. Míg a négy legalapvetőbb princípiumot könnyen társíthattuk az egyes elemekhez, az ötödikre saját szavuk volt: vtah.
Ez a fogalom leginkább az “egyetlen irányba haladó, megállíthatatlan változás” fogalmával fordítható le, de a legtöbben egyszerűen az élet és halál varázslataival azonosítják.
Mindkettővel, egyszerre.
A vtah feltételezhetően felölelte az élet, a halál, valamint az elme, az asztráltér és a téridő egyes sajátosságait. Ennek tükrében a fogalom maga ugyancsak elnagyoltnak tűnhet hetedkori szemmel, de a crantaiakat egyetlen krónikás sem vádolta túlzott kifinomultsággal.
A natah egy másik gyakran felbukkanó mágiaelméleti kifejezés a crantai töredékekben. Sokszor homályos, hogy az istenkirályok korában a varázslat erejét, vagy a hatás létrehozásához szükséges mana mennyiségét értették alatta. A natah mérőszámai, ha a szórványos feljegyzéseknek hinni lehet, hozzávetőlegesen úgy aránylanak a hetedkori mágusok mana – mennyiségeihez, mint a természeti katasztrófák megnyilvánulása a gyarló emberi izomerőhöz. A legderűlátóbb becslések – ősi toroni források – szerint a Boszorkányerőd évezredek óta változatlanul uralkodó nagyjai is legfeljebb egy – egy natahnak megfelelő mágikus erővel bírhatnak
A sziklaépítkezések célja kezdetben a terméshozam növelése és bizonyos időjárás – befolyásoló rituálé lehetett. Csakhamar felfigyeltek azonban, az egymást keresztező sziklasorok metszéspontjában, illetve a kőkörök fókuszaiban bekövetkező váratlan jelenségekre. Egyes helyeken könnyen lángra lobbantak az anyagok, másutt pedig éppen ellenkezőleg, állandóan fullasztó, nedves ködpára gomolygott. Akadtak sziklagyűrűk, melyekben nemcsak a hólyagkukorica nőtt elképesztő gyorsan, de a kövek árnyékában alvó vándor is megőszült és vénné ráncosodott egyetlen éjszaka alatt.
A tapasztalatot követte a kísérletezés, majd a gyakorlati alkalmazás.
Még később a háború.
A legvéresebb harcok idején az egyes tartományokra kiterjedő “erőkövek” mérföldek százaira terjesztették ki ártó befolyásukat. A birodalom – mágia hatásai egész falvakra kiterjedő területeket változtak sivataggá vagy jeges pusztává. Villámokat okádó viharfelhők söpörtek végig a földrengés – gyötörte vidékek felett, máskor dögbűzös mocsarak keletkeztek alig néhány nap leforgása alatt.
A birodalom – mágia bizonyos értelemben feleslegessé tette a hagyományos értelemben vett, óriási seregekre építő hadviselést. Cranta mágus – papjai egész országrészeket ítélhettek éhhalálra, vagy éppen városokat tehettek a földdel egyenlővé a kőkörök hatalmával, időt sem hagyva a másik félnek, felállítsa a maga hadseregét. Feltehetően ezekből az időkből származhat a Hetedkorban még mindig gyakorta emlegetett mondás: “nagyban gondolkodnak, mint a crantaiak”.
A rúnasziklákkal övezett városokba húzódó tartományok idővel szinte elfelejtették a fegyver fegyver elleni harcot… és a váratlanul felbukkanó, mozgékony kyr hadak úgy emésztették fel Crantát, mint a pusztító tűz.

(A crantai Birodalom – mágiákról bővebben a hamarosan megjelenő, “Satralis” . pdf – magazin első számában esik majd szó).

II. Hajók

A Quironeia hajóiról
A Quironeiában hajózás szempontjából is rendkívül vegyes a kép. A különféle betelepült nemzetek, mint például a dzsadok vagy a gorvikiak mind magukkal hozták hazájuk hagyományait, melyeket utódaik habozás nélkül ötvöztek a helybeli ismeretekkel. Ennek megfelelően a Quiron-tenger békésnek mondható vizein nem ritkán olyan megoldások is kialakulhattak, melyekkel veszélyesebb vizekre – így az óceánra – sohasem merészkedne ép eszű kapitány.
A nagy kereskedelmi hajók – 500-tól akár ezer teher befogadóképességgel – nem jellemzők errefelé; a jelentősebb kereskedőtársaságokon kívül nincs is rájuk igény vagy lehetőség a számottevő toroni és aszisz (keleten sinemosi) vetélytársak mellett. De még ezek a hajók sem igen merészkednek óceánokra, kapacitásukat szinte kizárólag a helyi kereskedelem köti le.
Kisebb hajók területén azonban meghökkentő a változatosság. Nem meglepő, hogy nem lehet éles határvonalat húzni a halász, a “rátermett” kiskereskedő, valamint a csempész és a kalóz között. Ennek megfelelően a hajókat illetően is egybemosódnak a stílusok. A tájékozottabb tengerész persze könnyedén észreveszi például az Árnyékjárók ork törzsének csempészbárkáit (rögtön a szagukról…).
A kisebb hajók valamennyien vitorlások – a tenger délvidéke született tengerészek és hajóépítők hazája – ámbár a folyamok vizein olykor jól jönnek az evezősorok is…
A hadihajók szintén meglehetősen sokfélék lehetnek. Az toroni, illetve aszisz flottában megtalálható legendás méretű jószágok (pl.: Sárkányszáj, ld: Csepp és tenger) inkább csak az uralkodók és a hercegkapitányok dicsőségét hivatottak fitogtatni. E hatalmas úszó erődökből Toronon kívül ugyanis csak pár darab van; a déli part hadihajóinak többsége csak a csempészek és kalózok üldözésére alkalmas. A Ragg-foki ütközetben a tényleges hadihajók csak töredékét adták az Abbitflottának; a többség felfegyverzett kereskedőhajó volt csupán. Ami a déli part független városait illeti, a valóban nagy szörnyek építéséhez szükséges vagyon talán csak a Pentádban található meg – Yankar urai viszont a könnyű, gyilkosan gyors shebeqekre esküsznek.
A kisebb hadihajók között megtalálhatók az evezősök is – talán azért, hogy a kalózok és csempészek ne juthassanak méltatlan előnyhöz.
Ami a kalózhajókat illeti, a Déli Városállamokban meglehetős hagyományai vannak a kalózkodásnak (erről híresült el Alcara és Talavra városa); űzik is minden lehető és lehetséges módon. Meglepő módon viszonylagos népszerűségnek örvendenek a könnyű, gályaszerű készségek, köszönhetően annak, hogy alacsony merülésük és jó irányíthatóságuk miatt könnyedén elboldogulnak a part menti sekély, zátonyos vizeken. Nem elhanyagolható, hogy fel tudnak hajózni a folyókon, és mindegyiket viszonylag olcsó előállítani (különösen, ha a fegyverzetet egyedül a vágósarkantyú képviseli rajtuk). További nagy előnyük, hogy nem jelent számukra problémát a beltengeren nemritkán előforduló szélcsend.
Ezekkel a hajókkal természetesen szóba sem kerülhet az óceáni út: kellő mennyiségű készlet nem fér el rajtuk, és a komolyabb hullámzás a végüket jelentené.
Nem csoda, ha Abaszisz hajóskapitányai gyakorta teszik fel a kérdést:

Mit keresnek a gályák Quironeiában?

A gálya mellett szól, még a Hetedkorban is, hogy megépítése olcsóbb, mint egy vitorlás hajóé; az érem másik oldala, hogy egy gályára _évente_ el kell költeni azt a pénzt, amiből felépült – ami összesítve mintegy tízszer annyi lesz mint a vitorlás fenntartási költsége. Ennek részben az is oka, hogy a rengeteg evezős elképesztő mennyiségű ennivalót és ivóvizet fogyaszt. Nem csoda, hogy a gálya mindig is partközeli hajózásra, és hadviselésre alkalmazták, hosszú utakra szinte sohasem. A gálya másik hatalmas előnye azonban, hogy szélcsendben is tud haladni – ami kereskedőflották kísérőhajói esetén olykor győzelmet vagy vereséget jelent.
Az evezős hajó ugyan fordulékonyabb, mint egy átlagos vitorlás, de csak akkor, ha az evezősök elég képzettek, ahhoz, hogy egy időben ellenkező irányba evezhessenek . Természetesen egy gályának is iszonyatos tömege és tehetetlensége van, ráadásul az evezősök hatékonysága is jelentősen csökken, ha a szokásostól eltérő irányba kell húzniuk, vagy át kell ülniük az evezőpad másik, erre ki nem alakított oldalára.
De Yankar veteránjai persze e tekintetben is szolgálhatnak meglepetésekkel.
A gálya evezős hajó, ezért alapvető, hogy minél kisebb felület érintkezzen a vízzel, hiszen az evezősöknek kell legyőznie a súrlódást is. A gálya tervezésekor mindig is törekedtek arra, hogy ne legyen hasas a hajó, így alakult ki a rendkívül karcsú, kis merülésű gályatest.
A szélesség: hossz aránya általában 1:7, szemben a vitorlásokkal, melyeknél ez 1:5 – 1:3 is lehetett. Egy hosszú, karcsú hajó azonban könnyen borul, főleg a nyílt tengerek viharaiban… és még könnyebben kettétörik; mert ha egy hullám úgy emeli meg a közepét, hogy a két vége a levegőben lóg, nincs az a fából készült gerinc, ami összetartsa. A megvastagított és nehezített hajótest eredményezte a galeasszt, amely már nem több egy lomha, úszó erődnél.
Sokan megfeledkeznek róla, hogy a gálya alapvetően vitorlás hajó; “csak az orkok eveznek, mikor viheti őket a hajót a szél is” – meg aztán ezek elég lassan haladnának pusztán evezőkkel. Jó szélben Quironeia vitorlásai könnyedén lehagyják az evezős üldözőt, de még gyenge szélben is tarthatják a távolságot. Az evezősök általában akkor feszülnek a rudaknak, mikor kis helyen kell gyorsan és pontosan manőverezni – vagyis kikötőkben, és tengeri ütközeekben, esetleg szélcsend idején. A gályarabok persze nincs választásuk: eveznek, ha csattog az ostor. Ne feledjük azonban, hogy az Északi Városállamok gályáin vagy a keleti barbárok hajóin szabadok ülnek az evezőpadnál.
A lantvitorla kitűnően működik hátszélben, és egyetlen (!) ember is pompásan állíthat rajta akár 20 fokot is. A szél alól haladó lantvitorlás ezért könnyedén utoléri a kereskedőhajókat, de a csata alatt a vitorlát bevonják: a manőverezés során úgyis elvesztette volna a jó szelet, széllel szemben viszont elképesztő módon akadályozhat.
A gálya lantvitorlája viharos időkben kifejezetten hátrány: még a bevonása is olyan nehézségekkel jár, hogy Quironeia csempészei inkább rongyos vásznakat használnak, hogy a hirtelen jött viharok könnyen szét tudják tépni – afféle automatikus vitorlabevonásként. Vihar esetén a gálya evezői sem használhatók: nagyobb hullámok esetén összeakadnak, ha felemelik őket, levegőt fognak stb. De az ütemes evezés – és így a kosoláshoz szükséges sebesség elérése – már egy erőteljesebb szél esetén is lehetetlenné válik. Egy viharban a gálya jórészt mozgásképtelen, irányíthatatlan – a tengerészek számára marad az imádkozás.
Amint a fentiekből is kiderült, a lantvitorlás gálya – evezők híján – csak hátszélben tud mozogni; az asziszok teljes vitorlázatú hajói viszont szinte mindenhogyan siklanak, csak ellenszélben nem. A találékony asziszok azonban kisegítő szerelékként szinte minden kisebb hajót ellátnak evezővel, melynek nem túl széles a törzse. Ezek döntően kisméretű hadi-, illetőleg csempész-, futár- és kalózhajók. A Quironeia ezúttal sem hazudtolja meg magát: evezős vitorlások és lobogó vitorlájú gályák vívják harcukat a háborgó vizeken.
Ha a vitorlás hajók ennyi előnnyel bírnak akkor vajon

hol használják Quironeia gályáit?

A gályák alkalmazási területe a Hetedkorra ugyancsak beszűkült az északi beltengeren. Csempészek, kalózok és kalózvadászok könnyű hajói ugyan fel – felbukkannak még, de a gályák sajátos tulajdonságai inkább csak egyes tengeri manőverekben érvényesülnek. A vitorlásokat szél felől támadó, vagy a parti öblökből éjszaka vagy ködben előrontó alcarai kalózok, a szűk vízfelületeken öblök és kikötők zűrzavarában vérszomjasan küzdő yankari tengerészgyalogosok vagy a folyókon, tavakon, zátonyos vizek szélcsendjében lopakodó csempészek egyaránt gályát használnak.
Még a Hetedkor alkonyán is.

Csatos Rézkönyv száznegyvenharmadik fejezet:

“Szakértői Értekezés a Tengeri Hadviselésről, Különös Tekintettel Quironeia Hajóira és Mindenféle Lődözésekre

A hajók döfőorráról: ezt azért teszik a hajóra, hogy beleszúrják a másikba. Különösen hatékony evezős hajóknál, amelyek ki tudnak hátrálni a lékből. Néha. Leggyakrabban persze a ott maradnak lékelés után, és a harcos katonák a döfőorr felső részén szaladnak át, verekedés céljából. Ha egyszer bedöfött, akkor a támadó sem hátrálhatott vissza a nyílt vízre, nehogy a megtámadott hajóról átugráljanak rá. Aztán nem az győz, akinek jobb hajója van, hanem akinek több embere. Más csatákban is van ez így.
A döfőorr alakja hosszas kísérletezés után alakult ki. Masszív, de nem túl hosszú, mert ha mélyre megy, sosem lehet kiszabadítani. Fából van, mert acélból drága lenne, meg aztán az emberek képtelenek megcsinálni. De azért rézlemezekkel beborítják.
Az asziszok gyakran utólag fabrikálják az orrot a hajóra, de az a legtöbbször egyszer használatos holmi: az ütközés erejét nem bírja ki és eltörik. Nem csoda, hogy inkább a rohamozó katonák átjárására használják.
A hajó orrából előmeredő robusztus vágósarkantyú dacára az evezős hadihajó nem több egy nagy vízi szekérnél, amely a gyalogságot a vízen lebegő csatamezőre szállítja. Nekem elhihetitek.
A vágósarkantyú ma már különben sem népszerű. Rendesen manőverezhető hajók esetén lehetetlen jól megcsáklyázni a másik hajót; és aki ezzel próbálkozik, azt hamar fogpiszkálóvá lövik. Meg is érdemli.

A fedélzeti gyalogosharcról:
ez olyankor szokott lenni, mikor egy hajófedélzeten találkozik két vérszomjas csoport, akiket legénységnek vagy kalózoknak hívnak. A találkozás végett mindenfélét megpróbálnak, úgymint:
- a csáklyázás: két hajótest közeledik egymáshoz és egy csomó kampós végű kötéllel / csáklyával próbálják összehozni a kettőt. Ha már biztosnak látszik, a dolog, deszkapalánkokat is keresztbe fektetnek, elég hosszúakat.
- átgyalogolás a vágósarkantyún vagy döfőorron: fent már szóltam róla. Ha nem tisztítják rendesen – legjobb az aszisz kék szódakő, vagy a caedoni szárított szivacs – akkor csúszni fog.
- átgyalogolás a csapóhídon: ez elég széles. Azoknak való, akik félnek, hogy leesnek a deszkáról. De szerintem az ilyen ne menjen a tengerre.
- csáklyavető – a Yankaraonban ez váltotta fel a csapóhidat. Ez gyakorlatilag egy ballista amibe csáklyát tesznek. Ha eltalálják vele a másik hajót, magukhoz húzzák azt. Jobb helyeken a lövedék mögötti néhány könyöknyi szakaszon nem kötél van, hanem aszisz acélsodrony, mint a cápahorgoknál, hogy ne tudják elvágni. Kedves figyelmesség.
- kis csónakokkal az ellenfél titkon történő, úgymond rajtaütésszerű megközelítése. Állítólag kalózok szoktak így. Fontos a csendes evezés, a beszéd kerülése. Pipázni sem szabad.
- kötélen történő, úgynevezett romantikus átlendülés. Ez olyan csapatoknál szokás, ahol nem gond, ha _semmiféle_ harci alakzat nincsen. Elsőkre a kalózok jutnak eszembe. Meg másodikra is.

Mivel az emberek sem mind szeretnek verekedni, ezért elterjedt a
Védekezés a fedélzeti harc ellen:
- bástyaszerűen kiképzett fedélzeti felépítményeket én képeken láttam, de nem biztos, hogy józan volt, aki lefestette. Szerintem egy a hajó legyen hajó és nem várkastély.
- hálók: ezeket akár a vízbe is le lehetett engedni, és akkor védett a mélyből támadó búvároktól. Kátránnyal bevonták őket a nehezebb átvághatóság végett, meg hogy koszosabb legyen. A hálóvédekezés kijátszására kedves eszközök a hosszú rúdra erősített sarlók. Eredetileg a kötélzet elpusztítására használták a szomszéd hajók ellen, de mivel mára egy nagyobb aszisz vitorláson van vagy kétszáz kötél és hadihajók esetében kétszer ennyi, hogy legyen pót, ami tart… na, jó vagdosást!
- manőverezés: megfelelően fürge vitorlások esetén, ha nincs szélcsend, ma már képtelenség megcsáklyázni a másik hajót. Ráadásul aki ezzel próbálkozik, azt hamar fogpiszkálóvá… de ezt már mondtam.
- elég nagy hajók. Igazi tengerjáró hajók esetében nincs az a kötél, ami össze tudna fogni két hajót, ha más az irányuk vagy sebességük. Tartósan távolodó tonnaezrekről van szó.
- Baráti kapocs: a támadásra váró baráti hajók néha egymáshoz kötözték magukat, hogy kölcsönösen támogathassák egymást. Különösen kedves, ha az egyik süllyedni kezd.

Fedélzeti harc: ha a legénység találkozik, és mindkettő magával hozta a fegyverét, akkor harcolnak – ezt a jobb fegyverzetű, alakzatban verekedő csapat szokta nyerni, pl. a csapóhídon átgyalogló yankari légiós, lándzsával, nehézvértben. Ha azonban kellően kicsi helyre zsúfolódnak, vagy sok a terepakadály, akkor a nehézvérteseket meg tudják verni a könnyűgyalogosok. A Yankaraont azért nem.

- a fegyver a kötélbontó vastól a söröskancsóig bármi lehet, de a kevés hely, akadályozó kötélzet miatt előny a minél kisebb helyet igénylő fegyverek használata – tőrfélék, görbe kardok, szablyák, de azért lelkesen használnak mindent, amivel lehet ütni, vágni, belezni (evező, csáklya, stb.).
- vértezet: előfordulhatnak nehézvértes alakulatok egy hajón, bár ha vízbe esnek, akkor csak lefelé tudnak úszni. A kalózok kátránnyal, szurokkal bevont viaszosvászonból vértet is összeábdálnak. Csúnya, kényelmetlen és büdös, de nagyon olcsó és elég hatékony a vágófegyverek ellen. Meg aztán arrafelé nem is férfi, aki nem büdös.

A kézi lövedékvetőkről: ha a hajók elég közel kerültek egymáshoz, a neheztelő felek íjakat, számszeríjakat, hajítódárdákat, köveket és más alkalmas tárgyakat vetnek be, a cudarabbja gyújtóanyaggal töltött bödönt hajigál át, hogy megpuhítsák egymást.
Fontos, hogy viszonylag védett helyről lőjenek az íjászok (palánk mögül, bástyaszerűen kiképzett fedélzeti felépítményről, árbockosárból), és minél messzebb. Célzás nem gond, végére is egy bitang nagy hajót kell eltalálni valahogy, és a nyílzápor VALAKIT csak eltalál. Lőszer pedig van elég, hisz egy hadihajón nem számít, hány tegezzel visznek.

Az óriás lövedékvetőkről: ezek ellen nincs védelem – a hajó, amit eltalál egy négyszáz font súlyú, lezúduló lövedék, jobb, ha befejezi a harcot: elveszti az árbocát, leszakad az orra, átszakad a fedélzete… és az ilyen súlyú, fedélzetbe csapódó lövedékek a hajó alján mennek ki.
Ezekkel a fegyverekkel a szárazföldről pompásan lehet lőni a hajókat: messzire hord és egy hajó méretű célpont azért elég jól eltalálható velük, ha nem hullámzik a talaj. Hajóra nem használják, mert borzasztó sok helyet foglal (egy lendítőkaros kővetőnek 40 lábnyi hossz kell), nem is egy fürge szerkezet: ha az első lövés nem talál, aligha lesz idő másodikra, ráadásul a lövés előtt felhúzott ellensúly kiegyensúlyozatlanná tenné a hajót. A lövedék: nagy kő-, vagy vasgolyó, amit a fegyver két oldalára eszkábált futókerékkel húznak fel.

Tűzköpőről: na ez már nem rossz fegyver. Egy szivattyú és meg két golyós szelep a lényege, néha forgatható is, legalábbis Tier nan Gorduin apjáról feljegyezték, hogy ilyesmit forgatott körbe mikor Toronban járt. A forgathatóból a hajó elejére-hátuljára lehet tenni egyet- egyet és egy cső vezet a hajó gyomrába, ahol a naftát őrzik, titokban. Hiába rejtik vaslemezek mögé, így is iszonyúan veszélyes… de váratlanul támadó kalózok ellen lángoló sikereket lehet elérni. A gyors, hirtelen felbukkanó csónakok ellen a fedélzeti fegyverek általában úgyis túl ormótlanok. Más hadihajó ellen nem jó: egyrészt elterelhető (ecettel átitatott nemezlapokkal vagy tehénbőrökkel) másrészt elfojtható (homokkal).
És akkor a megforduló szélről még nem is szóltam.
Nem csoda, hogy egyébként a tengeri csata előtt minden tüzet eloltanak a hajón – ami nem sok: a pipák és az egy szem tűzhely. Ráadásul az egész hajót, így az embereket is vödör vizekkel lelocsolták – ezzel megvolt a havi fürdés is – utána előkészítették az oltóanyagot: – ecetet, vizet, homokot.
A tűzköpő másik hátránya, a rövid hatótáv: lőtávolba, 20-30 lábnyira ért a hajó, akkor nem érdemes gyújtogatni, hiszen úgyis találkozó lesz hamarosan, és akkor meg ki a fenének van kedve ugrálni a tűz körül? Az egyszer már meggyújtott hajót pedig közel lehetetlen eloltani; ekkor ugyanis több 100 tonna kátrányos-olajos fa, kötél és vászon kerül veszélybe. Nagynevű hajók égtek porrá a dokkban egyetlen szikrától, még akkor is, mikor a teljes legénység azonnal elkezdte az oltást, és zavartatva magát holmi csatától…
Épeszű kapitány amúgy sem gyújtogat, mint valami ordani: a tengerészek részt kapnak uruktól a zsákmányból, és egy marék hamuval legfeljebb a gatyájukat sikálhatják ki.
Egy komoly hadihajó ára aranyak ezreiben mérhető: csaknem annyiba kerül, mint egy valamirevaló komoly vár. A hadihajókon ráadásul rengeteg pénz szokott lenni – az emberek nem harcolnak ingyen – meg mindenféle hasznos holmik. A régi alcaraiakról azt tartják, hogy gyakran úgy futottak ki, hogy vagy zsákmányolnak, vagy éhen halnak.
Nem mondtam ugyan, de maga a tűzvető irtózatosan drága. Ráadásul bonyolult, nehezen javítható, és nem adható akárki kezébe. Nem lehet a használatát néhány próbalövéssel megtanulni, a karbantartását főleg nem. Abasziszban sokan olyan fegyvernek tartják, melynek bevetésébe mindkét fél ott belepusztul.

A naftavetőről: olyan mint a tűzvető, de ez sokkal látványosabb: sűrített levegőt és a nafta előrobbanását is felhasználja. Ennek megfelelően jócskán megnő a hatótávja, de még messze nem éri el a ballisták lőtávját. Amúgy nagyon önveszélyes szerkezet – az emberek hitvány öntvényei amúgy sem igen bírják a nagy nyomást, ami keletkezik… én szívesen megnéznék egy ilyet. Amikor robban.
Sajnos ez a szerkezet ritkább, mint a becsületes aszisz. Látványos, de nem túl sikeres újítás, amelyre ráférne, hogy kézbe vegye egy valódi Szakértő.

A Zöld, Mindent-Égető Mágikus Nyál: Állítólag ilyennel lőtték Narvanban az angyalszobrokat, meg ezzel lőtték szét Argurent, ha mértéktartó forrásoknak hinni lehet. Közelről nem szokták látni és túlélni. Azt mondják hatótávolsága mérföldnyi, olthatatlan, és a követ-vasat is megolvasztja. Ráadásul íves pályán repül, füstölgő csíkot húzva maga után. Egy fürge hajó kitérhet előle – két mérföldről? Naná.
Azért ne próbáljuk ki otthon.
Állítólag katapultba töltik. Ilyen hajóra szerelt katapultjai csak Toronnak vannak, a Leviathan osztályban – de ennek megerősítése további könyvtári kutatómunkát igényel.

Katapult: a szerkezet a tengeren veheti fel a harcot a ballistával, noha nagyobb a lőtávja és a kilőhető lőszer mérete. Hátrányai a ballistával szemben:
– a katapulttal a meredek röppálya miatt lényegében egy pontot kell eltalálni. Ballistával viszont ha az irány jó, a magassággal azért lehet kicsit tévedni. Nem sokat persze, mert az eltévedt lövedékek nem az ellenségtől jobbra vagy ballra, hanem mindig elé vagy mögé csapódtak. Így aztán furcsa mód könnyebb eltalálni azt a hajót, ami az orrát / farát mutatta.
- minél közelebb jön a gaz ellenség, a ballistával annál nagyobb pusztítást lehet végezni.
- a katapulttal igazán közelre (50-100 láb) egyszerűen nem lehet lőni. Ballista esetén itt biztos a találat.
- a ballistából sokkal több fér egy hajóra; nemcsak azért, mert lehet rakni belőle a fedélközbe is, ahova a katapultot nem, de a fedélzeten sem lesznek gondok a vitorlákkal és kötelekkel.
- a ballista többféle lövedékeket használhat.

Ballista: na ez a legjobb fegyver: olcsó előállítás, még olcsóbb lőszer és még egyszerű is. A hatásfoka is kiváló, mert a hajó oldalába becsapódó lövedékkel együtt jár egy erős repeszhatás: az ide-oda repkedő faszilánkok-gerendák. Ez pedig sokkal nagyobb pusztítást végez a hajózó állományban, mint maga a golyó. A ballista elég messze tud lőni ahhoz, hogy lehessen taktikázni vele, és ne csak egyetlen sorozatra fussa a csáklyázás előtt.
Lőtáv: hatékony: 400 – 500 láb, legfeljebb kb. 750 láb.
Szerkezet: acél, (mert csak az bírja ki a terhelést); acél karok, závárzat és esetleg vezetősín (jól befaggyúzva), a rugalmas erőt laprugók biztosítják, a húr sodronydrót, stb. Maga a váz persze fa, a súly és az egyszerűség miatt. Felhúzáshoz legfeljebb négy ember fér oda értelmesen, ezen túl számos egyéb csörlős, tárcsás, stb. megoldást alkalmaznak. A normál íves ballistát ütegfedélzeten használva az ívek miatt nem lehet oldalszögben irányozni, mert az ív beleütközne az oldalfalba. A csavartós rendszerű, merev karosnál, ahol a rugalmasságot nem a karok adják már, ez kiküszöbölhető.
Kezelőszemélyzet: ha jól megrakják ballistákkal a hajót, akkor mintegy 4 fő jut egyre; de ennyi kell is. Tartalékot meg muszáj képezni, mert ezekben a csatákban fogynak az emberek, meg aztán elmennek máshova: a szivattyúkhoz, a letört árbocot levágni, csáklyákat elvagdosni stb. Különben is hajlamosak elrohangálni abban a zűrzavarban.
“Csata idején emberből sosincs elég” – mondják a caedoniak. A Ragg – foknál feljegyezték, hogy nem volt ritkaság a hajók véletlen összeütközése csata közben azért, mert a forduláshoz szükséges vitorla-állításokhoz nem volt elég ember.
Sokan nem hiszik el, hogy önmagában _nagyon_ kevés, ha a kormányos teker egy hatalmasat a kormánykeréken… az ezertonnás dögöknek óriási tehetetlensége van.
A lövedékekről:
- kő és vasgolyó: jó a repeszhatása, sok fér el belőle kis helyen.
- láncos golyó: kitűnő vitorlák / kötélzet ellen; a rendesebb darabok már a rudakat is törik, főleg, ha azok terhelés alatt vannak. No persze nem a főárboc rúdját…
- naftával töltött golyólövedék – inkább csak kísérleti darab Keanorban. Ha törékeny, széttörik az elején a gyorsuláskor, ha meg nem, akkor nem törik szét becsapódáskor. Egyébként is meglehetősen kezelhetetlen, önveszélyes és kis hatótávolságú holmi, a daerimiek szerint ennél még a feltüzesített vasgolyó is jobb.
- nyíl, sokféle heggyel: a hajó oldala ellen háromszögletűvel szoktak, mert ennek jó az átütőképessége, és hosszanti repedéseket csinál, a sarlóst a vitorlák és kötelek ellen használják.
- kartácsszerű lövedék: csak hallottam róla, de még képet sem találtam.
- gyújtónyíl: ritka. Ha hajó oldalába csapódik, akkor eloltják a hullámok, ha a fedélzetbe, akkor az emberek, ha meg a vitorlába, akkor olyan gyorsan átmegy rajta, hogy annak nincs ideje felgyújtani.

Nyílvető: a szerkezetet Toronban sa’hra shigran – néven nevezik. Állítólag egyetlen lövéssel több tucat nyílvesszőt képes kilőni jelentős távolságra. Szerintem meglehetősen pontatlan lehet, de csoportosan alkalmazva lehetővé teszi igen hatékony és jól időzített nyílzáporok útnak indítását.

Gyújtóhajó: Az eszköz lényege: fognak egy ócska kishajót és megrakják sok éghető anyaggal, és belekormányozzák az ellenséges flottába. Fontos, hogy ne tudjon mozogni az a flotta, azaz ellenséges kikötő, szélcsend, éjszakai rajtaütés, zárt alakzatban közeledő, összekötözött hajók esetén jöhet szóba. Aztán mikor már nem lehet megállítani a hajót, felgyújtják, a legénysége meg dereglyén elmenekül. Ha tud.
A gyújtóhajó nagy pusztítást tud okozni, ha betalál, de csak erre nagyon ritkán adott minden esély. Ennek ellenére a nagy flották általában csak hurcolnak magukkal erre a célra 5-10 ilyen kis vacakot.”

(Rolfrbyknos…, Szakértő)


III. Harcosok

A Pentád zsoldoshadai a XIV. zászlóháború után

DAERIM

Daerimi Mesterlövészek
Mintegy félszáz számszeríjászból álló egység. Vidám színű, hagyományosan sárga – vörös daerimi egyenruhájuk éles ellentétben áll zord arckifejezésükkel. Mindannyian nehéz, páncélokat is átütő számszeríjakat, fényes mellvértet, valamint hatalmas, letámasztható pajzsokat hordanak. A városállamokban gyakori utcaharcokban éppúgy megállják a helyüket, mint a szemtől szemben rohamozó, nehézpáncélos lovassággal szemben. Hűvös fejű, rezzenetlen kezű céllövészek, de végszükség esetén a rövidkardot is jól forgatják. A jellegzetes daerimi könnyű számszeríj ugyan kevésbé erős, mint másutt használatos társai, de az ütőerőt pótolja döbbenetes “tűzsebessége”. A villámgyorsan töltő, pontosan lövő Mesterlövészek egyaránt gyakorlottan küzdenek a városállamok szűk utcáin, háztetőin és tornyain zajló polgárháborúkban, kereskedőházak és orgyilkoscéhek utcáról utcára araszoló ostromaiban, a part mentén kanyargó karvelek és karakkák, avagy aszisz felderítőhajók fedélzetén. A mesterlövészek “kölcsönadása” Daerim egyik jelentős bevételi forrása.

Daerimi Szürke Csatlósok
A név félrevezető: a Szürke Csatlósok rendje ugyan valóban Daerimból származik, de a hosszú pikás, rövidkardos gyalogharcosokat már évtizedek óta kitiltották a lovagok városából.
Ezen senki nem csodálkozik, aki akárcsak egy passzust is ismer a Csatlósok seregkrónikájából.
Szürke Csatlósok harcos testvériségét egy, a Daerimi Ezüstlovagrendből elcsapott, közrendű csatlós alapította mintegy hetven esztendeje. A tagfelvételnél egyetlen alapkövetelmény van: a jelölt nem származhat nemesi vérből.
Csoda, ha válogathatnak a jelöltekben?
A Pentádban ez a vidám kompánia nyújtja a legkiválóbb lehetőséget a katonai szolgálatra, ha valaki egy parasztkunyhóban látja meg a napvilágot és elég erős ahhoz, hogy elbírja a hosszú pikát és kerek pajzsot. A Csatlósok előszeretettel büszkélkednek csaták – szaggatta egyenruhájukkal, vérrozsdás láncingeikkel, hiszen a szerzett sérülések elmesélése számtalan potya italra ad lehetőséget. Az “egyenrongy” prózaibb oka, hogy a Csatlósokat sosem a legvagyonosabb réteg alkalmazza. Minden újonc egyetlen rend öltözetet kap egész életére, ha újabbat akar, azt magának kell megvásárolnia. De mikor költ egy várbeli Csatlós ruhára?
Legnagyobb erősségük a páncélos lovasság és szekerek elleni harc – hosszú pikáikkal számtalan harcmezőn akasztották meg a büszke lovagok vagy a civilizáltabb csatamezőkről ma már végleg kiszorult kaszástengelyű szekérosztagok rohamát.
A Szürke Csatlósok elvállalnak szinte minden megbízatást. Különösen azokat, melyeket legnagyobb riválisuk, a Daerimi Ezüstlovagrend visszautasít, mert a lovagi méltóságán alulinak tartja, vagy éppen a fizetséget kevesli.
A gyalogharcosok így érthetően a legnépszerűbb zsoldos kompánia Dél – Quironeia szegényebb népei között. Híresen megbízhatók: az ismert mondás szerint.”egyenesebbek, mint a pikáik”.
Rabszolgaháborúkban -a többi daerimi osztaghoz hasonlóan- ők sem harcolnak. Előszeretettel küzdenek viszont a szegények oldalán: úgy tartják, hogy a gazdag megbízók gyakorta fösvényebbek, mint az istenadta nép, amely ugyan nem ígér semmit, ám utólag mindig megdöbbentően hálás… már ha valaki nem fanyalog, ha fizetségül egy kisebb kecskenyájjal, tüzes menyecskék csókjával, netán ekevas alól kifordult, ismeretlen Ötöd – vagy Hatodkori varázsholmival kell beérnie.
Mérsékelt áraik és legendás bátorságuk következtében az egyik legtöbbet foglalkoztatott kompánia a Pentád és környéke városállamaiban. Mivel a képzési idő igen rövid, az újoncok között felettébb magas a halandóság – aki viszont túléli, az elmondhatja magáról hogy nem a gyakorlótermekben, hanem a harcok sűrűjében edződött.

KEANOR

Gullagor csatabárdosai
A Gullagor szó pontos jelentése ismeretlen – az ogárok nevezik így mindenkori vezérüket elnyújtott hangokból álló, nehezen kiejthető nyelvükön.
A csaknem kéttucatnyi, irdatlan méretű ogárból álló városi kompániát az idomítás csodájaként emlegetik egész Quroneiában. A Keanorba érkező gyanútlan idegeneket alaposan felkészítik, mégis mindenkit mellbe vág a közel három méteres, két orrú, két szájú, három szemű, emberszabású szörnyek látványa. Aki látott már ogárt, általában arra a következtetésre jut, hogy egy ogár túlságosan rút, túl hangos, büdös, és túl nagy ahhoz, hogysem értelemmel bíró lény legyen. Tévednek. A Gullagor – egység, vagy ismertebb nevén a Kéttucat immár félszáz esztendeje őrzi Keanor falait embernél nagyobb, széles pofájú csatabárdjaival.
A legutóbbi nemzedék már igen fegyelmezettnek mondható. Nem verik, nem tiporják és nem rabolják ki a polgárokat, és már egyáltalán nem fogyasztanak ember (törpe, stb) húst. Rossz nyelvek szerint ugyan élelmezésük elviszi a bányaváros bevételei felét, de jelenlétük igazán nagy súllyal esik latba a szomszéd államokkal folytatott politikai tárgyalások esetén. Yankar mellett Keanor volt az egyetlen város, melyet messzire elkerültek az nomádjárások és fosztogatók-.talán nem véletlenül. A Pentádon belül Keanor és Daerim városa dacolhatott csupán a Yankariak által bevezetett rabszolgatartó rendszerrel. Ez a két város volt csupán elég erős, hogy a maga útját járva felszabadítsa rabszolgáit – és a fenti politikai manőverekben jelentős súllyal esett latba a Kéttucat.
Gullagor csatabárdosait – legalábbis néhányat – rövid időre készséggel “bérbe adnak” a város urai bárkinek, akinek némi nyers erőre van szüksége problémái megoldásához.
Az élelmezésről és a fegyelemről a megbízó gondoskodik.

Keanori Lángvetők
Rövid, de annál fényesebb múltú egység. Ma már vitatott, melyik keanori feltalálónak jutott eszébe, hogy kordékra szerelje a korábban csak hajókon alkalmazott tűzköpőket. Az első néhány kísérlet – mint az efféle újítások általában – csúfos kudarcot vallott. Még a feltalálók is óriási leégésként élték meg a kudarcot, a szó szoros értelmében.
Már ami a túlélőket illeti.
Később különleges golyókat kezdtek gyártani a katapultákhoz, és a hírhedt aszisz Vértűzzel töltötték fel a tűzköpőket. A következő bevetés -egy szomszédos városállam védelmében- drámai sikerrel járt: Az ellenség sorai közé robbanó féltucatnyi, forgatható tornyú lángköpő szerkezet pillanatokon belül megtörte a várost szorongató orkok rohamát. Amikor a vastagbőrűek mégis összeszedték bátorságukat és ellentámadásba mentek át, a kordék villámgyors menekülésbe kezdtek, miközben az üldözők felé fordított lángvetők tovább perzselték az ellenséget, amelynek egyhamar elege lett az egyenlőtlen fogócskából.
Azóta gyakran elég, ha a rút, zörgő szekerek csak feltűnnek a harcmezőn.

Keanori Suhanók
A legrendhagyóbb kompánia lehetne a Pentád városaiban, ha Gullagor ogárjai nem pályázhatnának ugyanilyen joggal erre a címre. A keanori mesterek a híres kahrei Vitorlázva Suhanó Háromszögszárnyú tervrajzait tökéletesítve a szélsuhanót egy ember magasságú, pedállal hajtott légcsavarral egészítették ki. A törékeny szerkezetek így szélcsend esetén is röpképesek, manőverező képességük pedig össze sem hasonlítható az egyszerű siklórepülőkével. A Suhanók könnyű számszeríjjal felfegyverzett pilótáit – akiket messziről megismerni cingár termetükhöz képest elképesztően izmos combjaikról – leginkább kémkedésre, bevehetetlennek hitt helyek megközelítésére, és az ellenség varázstudóinak mielőbbi levadászására alkalmazzák. Az ellenség fölött szárnyaló, füst- és méregbombákat hajigáló, harciasan rikoltozó Suhanók persze a lélektani hadviselésben is remekelnek.

DSIDON
Dsidon sivatagi kutyái
Dsidon válasza alcara Mocskos Lovagjaira. A dzsadok mindig szívesen alkalmaztak karavánkísérőket a baytanik nomád törzséből. Gyors lábú lovaikon, fehér vagy fekete lepelruhájukban, akár a sivatagi vihar, úgy zúdulnak végig a Parlagföldeken. Tipikus, zömök, sovány, sivatagi dzsadok. A legtöbben hosszú szablyát forgatnak, nemritkán mindkét kezükben egyet-egyet, ami lovasharcban nem csekélység.

Nodzsalarok
A sivatagok éjszaka portyázó, koromfekete nagymacskájáról elnevezett jó félszáz Doldzsah- hitű fanatikus erőssége az éjszakai harc és a lesvetés. Ma már kevesen gondolnák, hogy egy meggyalázott Doldzsah – szentély őrei adták az udzsalarok első egységének magját. A szentélyt (természetesen?) alcaraiak dúlták fel.
Valamennyien a fekete sivatagi párduc, koponyáját viselik sisak helyett, az udzsalar prémje a vállukra hull. Amíg a sivatagi kutyák általában a Mocskos Lovagokkal csatáznak, a nodzsalarok erőssége az utcai harc: leginkább az alcarai orgyilkosok ellen fogadják fel őket. Két görbe tőrrel küzdenek és előszeredettel használják Dsidon híres mérgeit.

ALCARA
Alcara Mocskos Lovagjai
Ellentmondásos név. Az ólomszürke páncélt viselő, erőszakos lovasoknak csak annyi közük van az igazi lovagrendekhez, hogy az alcaraiak is lovon ülnek és nehéz vasakat hordanak. Rendkívül keményen tudnak harcolni, még keményebben inni, de sosem bíbelődnek holmi lovagi erkölcsökkel. Mindent tudnak, amit egy lovag a fegyveres, lovas harcmodorról tudhat – az újoncoknak azonban vajmi kevés idejük van a gyakorlótéren próbálkozni, mert a közel háromtucatnyi Mocskos Lovag szinte állandóan harcol valahol. A valódi lovagok kifejezett gyűlölettel, jobb esetben megvetéssel viseltetnek irántuk.
A lovagi játékokről kitiltották őket, nemcsak elhanyagolt külsejük és trágár, arcátlan modoruk miatt, hanem azért is, mert korábbi, lovagi viadalaik során megalázó leckét adtak kopjatörésből a valódi kékvérű ifjaknak. Mozgékonyságuk és viszonylag alacsony zsoldjuk miatt igen keresettek a kereskedők körében. Quironeia gyér lovagi rétege igen rossz hírüket kelti, de a dalnokok zöme az ő oldalukon áll. Esztelen vállalkozásokban bukkantak fel mocskos, véralvadékos páncéljaikban – és túlélték. Az igazi bárdok pedig erről énekelnek.

Alcarai “kalózlégió”
Rövid múltú, szedett – vedett társaság. Erősségük a tengeri harc és a partraszálló hadműveletek, ezért sokan tekintik a híres Yankaraon utánzásának. Nincs igazuk.
Tény, hogy az alcari légió magját is veteránok alkotják – a toroni karakkák lángvetői által elsüllyesztett kalóz – és csempészhajók legénysége, kalandra, fegyvercsörgésre, vagy egyszerűen vagyonra áhítozó matrózok. A kalózlégió könnyű számszeríjjal, görbe késekkel, kalózkarddal harcoló, tengeri ütközetekben képzett, változó összetételű és méretű horda, az alcaraiakra jellemzően mindenféle erkölcsi gátlások nélkül.

Vanquesa Vészhozói ismertebb nevén az Alcarai Vadásztestvériség
Alcarában a vérbosszú – akárcsak a Szívszúró viadalok – az egész népesség által dicsőített és lelkesen gyakorolt hagyomány. A város múltjában gyökerező gorviki tradícióknak, dicsőséges krónikákban megörökített köszönhetően a céhek és családok ifjainak zöme alig várja a férfivá avatás pillanatát, amikor saját tőrével felövezve, maga is részt vehet a cialorra nemes szertartásában. A cialorrát az igazi férfiak erőpróbájának, a céhek és családok közti igazságos megmérettetés eszközének tartják errefelé – az alcaraiak e tekintetben Ranagol gorviki hívei előtt sem vallanának szégyent. Egyes Házak azonban túl sok embert veszítettek a vérbosszú véget nem érő láncolatában, esetleg nem is szándékoztak feláldozni a család legjobbjait – az ő igényeik hozták létre Vanquesa Vészhozóit, az Alcarai Vadásztestvériséget.
A Vadásztestvérek ölnek helyettük is.
“Az orgyikosság mocskos egy munka, de valakinek ezt is meg kell csinálni” – mondják vállvonogatva a Vészhozók, akiknek hírneve jócskán túlnőtt a Quiron Pentád városain. A Vadásztestvérek bevételének zöme az utóbbi évtizedekben már nem is a megbízatásokból, hanem az alcaraiak által rendszeresen fizetett “biztonsági pénzekből” származik. Sokan rebesgetik, hogy a Vadásztestvérek keze van a Pentádban rendszeresen fellángoló vallásháborúk mögött is. Mások hitbéli meggyőződése, egész életre szóló vezérelve, az Alcara orgyilkosai számára csupán jól jövedelmező, alacsony kockázatú üzlet.
Legalábbis úgy vélik.

YANKAR

Yankaraon

A közel háromezer éves legenda, mely mintául szolgált a környező városok hasonló csapatai számára. Yankar védelméről az Ynev – szerte ismert Yankari Zsoldoslégió, a Yankaraon (Yankar h’aon egyszerűen yankari zsoldost jelent az archaikus kyr nyelven).
A zsoldos-légiósok számát huszonegyszer huszonegyben határozzák meg az anyaország törvényei – ami elenyészően csekély haderő a város méretét és ellenségei számát tekintve. A toroniaknak azonban vérükben van a szabályok tisztelettudó kijátszásának gyakorlata – a légióval sincs ez másképp.
A Hármas Paktumnak megfelelően a légió elméletileg valóban nem több, mint huszonegyszer huszonegy teljes jogú zsoldosból, claorból áll. A légió szigorú hierarchiájában azonban a teljes jogú katonák (claorok) mellett ágyékkötős senkik (sezrók), bocskoros csatlósok (quarrók) is szolgálnak.
A Paktumban nem szerepel ez a körülbelül hússzor ennyi “újonc”, akiket a Paktum betűjéhez ragaszkodó yankariak nem hajlandók légiósnak tekinteni, noha sokuk már évek óta harcol a kyr száműzöttek városáért.
A déli parton nyílt titok, hogy minden ötös veterán egységre (quetonra) százegy, irgalmatlanul kemény kiképzés alatt álló újonc (sezro és quarro ) jut – a legtöbbjük sosem válik méltóvá a claorok tetoválására. Ez a közel nyolcezer fegyverforgató azonban bármikor bevethető – és Yankar él is a lehetőséggel nagyobb rabszolgalázadások vagy politikai belvillongások idején.
Yankar városa hírnevét elsősorban a Yankaraonnak, ennek az írott történelemben leghosszabb múltra visszatekintő zsoldos-légiónak köszönheti, melynek krónikája évezredeket ölel fel. A harcmodor sokat változott két és félezer esztendő alatt, ám a legendás Lunír Légió – vagy más krónikások szerint a Pusztítók – szellemisége még ma is él a légióban. A maroknyi légiósból álló, sokoldalú, mozgékony alakulatok hősiességéről és összetartásáról legendák és dalok százai születtek.
A Yankaraon légiós egységeit, a diecatorokat és quetonokat vér, verejték és kín kovácsolja egybe, bármiféle köteléknél is erősebben. A yankaraoni claorok jelét viselő harcosoknak nincs félnivalójuk sem a szervezett, sem a magányos bűnözőktől – az arany kardtetoválás láttán mindenki tudja, mit kockáztat.
A zsoldos-légió múltját illetően elég felütni bármely találomra választott fóliánst, Quironeia akármelyik jelentősebb ütközeténél – bármikor, bárhol, az utóbbi háromezer évben. A Yankaraon légiósai ott voltak.
Lehet, hogy nem győztek mindig.
De a tény, hogy, hogy Dél – Quironeia legtöbb csatájában még ma is ők képezik a támadó éket, legalábbis hatékony harcmodorra vall.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://rpg.hu/iras/pic/terkep/dquironeia.gif]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához