LFG.HU

HammerTimeCafe
Tiaro
novellaCimkek

Megkeseredtem?
Talán. Mondjuk úgy, hogy kijózanodtam. Régen még hittem a csodákban… Hittem a szabadságban, hittem, hogy a jövő megváltoztatható. Az olyan illúziókban, ahogy az ember ül a motoron, és hajt bele a semmibe. Ahogy a szél kimossa a fejéből az ostoba gondolatokat, hogy végre maga legyen.
Sok mindenben hittem. Szerettem volna egy csinos feleséget, két kissrácot, egy nagy kocsit egy szép házzal, rendes munkát, még egy kutyát is. Akár egy idegesesítő szomszédot is, vagy házinénit. Hittem egy világban, ahol a legnagyobb problémát egy fűnyírás, vagy egy rossz bizonyítvány jelenti. Ahol a család kiáll vakító mosollyal a kertkapuhoz, vidáman közölni a világgal, hogy tökéletesek vagyunk.

Boldogok vagyunk.
Nincs gyerekem. Ahogy sejtem, nem is lesz: el se bírnám viselni, mit gondolna rólam, mikor rám néz. Nincs feleségem se, bár volt: egy szép napon aztán kisétált az ajtón, és nem jött vissza többet. Nem hibáztattam.
Nem szóltam egy szót se, mintha nem számítana. Csak hallgattam, és néztem a füstöt. Nem volt mit mondani.
Aznap este tartottam először fegyvert a homlokomhoz. Már korábban is gondoltam rá, de nem tettem meg. Akkor este úgy éreztem, elég erős vagyok. A cső jéghideg érintése kijózanított: mintha azóta is lángolna a bőröm, ahol hozzámért. Bent a fegyver mélyén, a sötétben ott várakozik a kis ólomdarab, csak arra, hogy kilőjjék – úgy éreztem, mosolyog rám, hisz úgyse látom.
Azóta megszoktam már az érintését – ezerszer néztem már bele a sötétbe, és ezerszer remegett már az ujjam a ravaszon. Még sose volt erőm megtenni. Az élet mindig szemenröhögött, és azt mondta: figyelj öreg, lehetne rosszabb.
És lehet még jobb is.
Hát igen. Ezt az illúziót még mindig nem sikerült kiölnie belőlem semminek. A remény éltetett mindig is, hogy holnap felkelek, lerakom a fegyvert, és kiszállok. A remény, hogy lehet még valaha életem. A remény, hogy holnap talán lelőnek.
Ez persze ostobaság. Nem szállhatok ki – a Család nem engedné. És nem is lenne hova mennem. Akár tetszik, akár nem, ez az életem.

Bérgyilkos vagyok.
Az ember úgy él, mintha bármikor felébredhetne. Mintha minden tettét visszafordíthatná – és élvezi, hogy olykor becsaphatja magát. Ez lett a hobbim: hazudtam magamak. Ok nélkül, és rezzenéstelen arccal, elvégre sosem számított igazán.
Vannak persze egyszerű igazságok, amik még az álmokban is érvényesek. Ha lelősz valakit, az meghal. Nem kel fel többet, nem nyitja ki a szemét, nem megy bulizni, vagy jóéjt-puszit adni a lányának. Visszavonhatatlanul vége: minden álma, emléke, gondolata, érzelme elpusztul. Egy egész kis világegyetem semmisül meg vele.
Régen még sajnáltam őket.
Vagy legalábbis elhitettem magammal, hogy sajnálom őket, pedig igazából magamat sirattam, a sorsot, és az istent átkoztam. Mintha bármi köze lenne ehhez… de ez egyre megy. Most már erre se vagyok képes.
Persze ez sem igaz. Három hónappal ezelőtt bebizonyosodott, hogy maradt még bennem valami, amit emberségnek nevezünk. Aznap este egy lány volt a célpont. Huszonéves, gyönyörű, életrevaló… csak éppen egy képviselő lánya, aki rosszkor nyomott meg egy rossz gombot, hiába kérték rá, hogy ne tegye. Minden hibánkért fizetnünk kell: ő kemény leckét kapott.
Az én dolgom egyszerű volt, túlságosan is. A lánnyal az utcán, éjszaka találkoztam, éppen valami szórakozóhelyre tartott. Nem védte senki, hiszen nem volt miért: ő maga se hitte volna, hogy találkozik valakivel, aki olyan, mint én. A szemén láttam.
Okos csaj volt: mihelyt meglátott, leesett neki a szituáció: szemei rémültek voltak, de nem vesztette el a fejét. Megpróbált eltűnni a mellékutcákban.
Sajnálom, de nekem ez a munkám. Nem volt esélye. Mikor újra szembetalálkoztunk, már nem menekült. Könyörgőn nézett rám. Régen megfogadtam, hogy nőt, vagy kölyköket sose vállalok el, ő pedig mindkét kategóriába belefért. A Család persze messzi ívben tesz az erkölcsi aggályaimra. Meg kellett tennem, és magam lepődtem meg, milyen könnyen ment. Meghúztam a ravaszt, és úgy éreztem, mintha a saját lábamba lőttem volna. Furcsa volt. Mint a hülye amcsi filmekben a lassított felvétel.

Láttam a torkolattüzet, hallottam a dörrenést. A szán hátracsapódott, a lány teste körül vörös permet csapott fel. Egyetlen golyó, pont a szívébe: az arcát nem lett volna erőm bántani, úgyhogy nem volt más lehetőség. Fájdalom nélküli, gyors halál: ez volt az én ajándékom az életéért cserébe. Azonnal összeesett, és nem mozdult – hang nélkül, döbbent arccal halt meg. A szemei végig rám szegeződtek, még a sáros földről is: gyönyörűek voltak, és még így se volt bennük gyűlölet. Csak üveges vád. Hallgattam, ahogy a füstölgő hüvely pattog a földön, aztán elsétáltam. Vártam a hatást, a depressziót, az önvádat, de semmi nem történt. Mire az utca végére értem, már a halott tekintetet sem éreztem a hátamban. Nem volt lelkiismeret-furdalásom, nem voltam szomorú, nem keseregtem az élet kegyetlenségén. Csak valami rohadt ürességet éreztem, mintha meghalt volna odabent valami. Mint amikor a régi filmekben elmegy a hang. Csak a képek peregnek fekete-fehéren, és a blues lassú dallamai visszhangoznak a semmiben.
Hazamentem, és megittam egy üveg rövidet, aztán széttörtem a lakást. Azóta nincs tükröm – és nem is veszek újat. Nem bírom elviselni a halott szemeket, amik engem figyelnek, ha belenézek. Aztán két nap múlva ott volt az újabb boríték az asztalon.
Mint ahogy most is. Ki se kell bontanom, hogy tudjam, mi van benne. Egy fénykép, egy név, esetleg cím, és időpont. Mellette készpénz az előzőért. Újabb boríték, újabb arc. Újabb világ, amire pusztulás vár. Ma vajon ki? Régen elhitettem magammal, hogy csak a szemetet söpröm el. Drogterítők, korrupt zsaruk, piszkos ügyekbe keveredett vállalkozók, névtelen senkik. De egy huszonéves lány valahogy kilóg a sorból.
Kilóg abból a rohadt sorból.

A boríték mellett hever a SOCOM. Egyszínű, matt fém, sorozatszám nélkül. Semmi díszítés, semmi monogram. Precíz, hatásos, kellőképpen kicsi, és erős. Ha már csinálunk valamit, adjuk meg a módját. Utálom azokat a barmokat, akik odaállnak fegyvertelenekre lövöldözni valami brutális kéziágyúval. A Desert Eagle például viszi a fémet, mint a vajat – akkor jó, ha valakit motorblokkon keresztül akarsz agyonlőni a kocsiban. Egyébként viszont hangos, túl nagy és feltűnő. Meg aztán az után tényleg szar dolog kitakarítani.
Én csak tudom.
A stukker nincs betárazva, ma reggel tisztogattam, mintegy megszokásból, a tizenkét töltény katonás rendben sorakozik mellette. Szép fényesek, szinte hívogatóak. Nem pakolom el mostanában: ha betéved ide valami rendőr, remélem agyonlő, és nincs több gondom. Szórakozottan gyújtok rá.
Gyűlölöm a cigit. Büdös, kiszárad tőle a pofám, és egyáltalán nem esik jól, valahogy mégis hiányérzetem van, ha nem lóg a számból egy csikk. Ez van. Nem maradt itthon vodka, de mindegy, majd meló után bedobok valahol egyet.
Elmosolyodok. Még ezzel se sikerült kinyírnom magam, pedig az isten a tanúm rá, hogy én igyekszem. De én is tudom, hogy nem lehet vége ilyen egyszerűen. Az ilyen alakok, mint én nem májelégtelenségben múlnak ki. Bár ahogy a formámat ismerem…
Felkapom a SOCOM agyát, és gyors mozdulatokkal szerelem össze. Régen még szórakoztam ilyesmivel, hogy milyen gyorsan tudom szétszedni, mint a hadseregben. Azóta már ez se tud lázba hozni, hisz ez csak egy eszköz. Mint minden más. A rugó a helyén, a csapszeggel együtt, a závárzat rendben, gyorsan rá a szánt, és máris kész. Komótosan, egyesével gyömöszölöm a tárba a golyókat, gondosan megvizsgálva őket, elvégre sose lehet tudni. Közben lehamuzom magam, de nincs kedvem bosszankodni miatta. Vajon ki lehet a mai szerencsés? Régen gyakrabban jött boríték, talán hetente kettő is.

Mostanában már nem – vagy kezdenek elfelejteni, vagy valaki direkt szívatni akar odafent. Nem érdekel – gyűlölöm őket is, azt a kis gizdagyereket főleg, aki olyan keményen tud pislogni a méregdrága napszemüvege mögül. Ő lenne az első, akinek szétkenném a fejét a falon. Ezzel a gondolattal eljátszogatok egy kicsit.
Végül is megtehetném.
Talán meg is teszem… egyszer.
A halk fémes kattanás is oly ismerős, ahogy a tár a helyére kerül. Még egy rántás. A golyó a csőben, szinte érzem az acélrugó remegését, ami csak arra vár, hogy meghúzzam a ravaszt. No igen. Előtte persze a kis pöcköt arrébb kell tolni.
A fegyver kibiztosítva, egy kis piros pötty jelzi, hogy kérem szépen, készen állok, lehet velem emberekre lövöldözni.
Megmarkolom a pisztolyt. A mozdulat, ahogy a homlokomnak szegezem, kegyetlenül ismerős, mint ahogy a jéghideg érintés is.
Hát újra itt vagyunk.
Sokáig minden nap úgy keltem fel, hogy vártam a harcot. Vártam a tűzpárbajt, vártam a kéjes érzést, ahogy az ólom átüti a testemet, és megszabadít a rohadt gondolatoktól. De nem voltak elég jók. Az ösztön nem engedte, hogy feladjam, a becsület pedig azt kívánta, hogy jól csináljam, amit tennem kell. Elvégre ezt is meg kell valakinek tennie – bár ebben nem vagyok biztos. Viszont minden lövéssel megszabadítom a világot egy újabb mocsoktól – mint amilyen én vagyok. Jól hangzik, akár reklámozhatnám is magam a tévében.

Mi ironikus, ha nem ez?
Az ujjam megszorul a ravaszon, egy kis ér elkezd verni a fejemben. A füst marja a szemem, egy hang pedig egyre kiabál.
Húzd már meg, te barom.
Olyan könnyű az a mozdulat. Olyan egyszerű. Hiszen tudom. Túl egyszerű.
Felröhögök, ahogy rágondolok, hogy nézhetek ki. Lecsapom a stukkert az asztalra, a nevetés köhögővé, keserűvé válik. Szánalmas. A hang is rajtam röhög.
Te gyenge szar.
Egykedvűen kotorászok újabb cigiért és tűzért, majd nemtörődöm mozdulattal nyúlok a borítékért. Vajon ki lehet benne? Mindegy. Nem számít.
Most már tudom, hogy nem. A SOCOMot szórakozottan vágom zsebre, még csak be sem biztosítom. Már nem félek tőle.
Nem lőhetsz le valamit, ami már meghalt.
Valami eltört, igen. Érzem, tudom, hogy nem jó ez így – de már nem érdekel. Még egy napot élek. Igen.
Az a szerencsétlen pedig, akit a fényképen találok, jobban teszi, ha elmegy a legközelebbi templomba, és elmondat magáért egy imát.
Elvégre ki tudja, mit hoz a holnap…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához