LFG.HU

Eronar Diaras
novellaCimkek

Hideg, csontig hatoló hideg. Hiába a tömeg, hiába zsúfolódik össze ezernyi ember a nem is olyan apró peron körül, az ősz hidegét még együttes erővel sem bírják legyőzni. Pedig az állomás fedett, még tán fűtik is, illetve mindenki jól felkészülten több rétegnyi ruhával bugyolálta be magát. De legtöbbjüknek nincs pénze jófajta, márkás és legfőképpen speciális hővisszatartó és hőszabályozóval ellátott öltözékre. Az első peronon gyülekezők legtöbbje ugyanis az alsóbb, vagy a középső szintekről való, illetve sokuk az alsóvárosból.
Csakúgy, ahogy Grigorij Dohturov is, aki annak ellenére, hogy a közép-felső szinten a legjobb testőrök közé tartozik, sokkal lentebb tengeti életének azon kevés részét, mikor nincs szolgálatban. Megtehetné, hogy fentebbi szintre, jobb körülmények közé költözzék, de ő inkább gyűjti a pénzt, hogy megmentse valakinek az életét. A lánya életét. Akit már vagy öt éve nem látott, mióta anyjával elköltözött egy felsőbb szintre, mert az talált egy nála jobb férfit. Egy jobb férfit, aki egy nagymenő cégnél dolgozott, és ahogy elmúlt az újdonság varázsa, dobta is Dohturov volt feleségét, lányával egyetemben; ki az utcára.

Erről persze ő egyáltalán nem értesült, pedig már akkor segített volna. Így viszont volt felesége és egyetlen leánya elkezdtek lefelé csúszni, ahogy az megszokott errefelé. Még fel sem ocsúdhattak, mire az alsóvárosban találták magukat pénz és munka híján. Aki pedig az alsóvárosba lekerül, az bűnözőnek számít.
Dohturov csak akkor értesült a történtekről, mikor már késő volt. Az alsóváros egy erősen sugárszennyezett szektorában éltek, illetve a lánya már haldoklott a sugárzás miatt. Minden kapcsolatát és pénzét rááldozta, hogy kihozza onnan őket, de felesége még ekkor sem volt hajlandó visszamenni hozzá. Ő szerzett volt nejének munkát, azonosító kártyát és mindent, ami a “normális” élethez szükséges, itt a Nuke által uralt bolygón. De a környezetváltozás nem segített gyermekén, nem segíthetett. Így megpróbált mindenáron annyi pénzt összeszedni, amennyi elég ahhoz, hogy egy elég jól felszerelt korházban kezeljék, és meggyógyítsák lányát. Ami annak ellenére nem is olyan olcsó, hogy a Nuke nem csak az atomkutatásban, hanem a vele járó sugárszennyeződés megszüntetésében, a sugárfertőzött emberek kezelésében is élen jár. Pontosabban az egyetlen mammutvállalat, ami ilyen téren tevékenykedik.
Dohturov pedig mindent megtett, hogy összeszedje a pénzt, és mindent meg is tesz. Most is itt áll a fagyban, és a hatalmas tömeggel együtt várja a vonatot. Várja a vonatot, és közben legújabb munkaadóját szidja magában. Hisz az a rohadék AV-vel megy a hoki-meccsre, régi testőrei gyűrűjében, őt, meg néhány sorstársát meg előreküldi a többi szurkolóval megtömött vonaton ebben az ítéletidőben. Valaki vadászik rá, erre ő felbérel még négy testőrt, és elmegy drukkolni kedvenc csapatának, a Kardfogúaknak. De legalább Dohturov is élőben láthatja életében először azt a csapatot, akiknek már pólyás kora óta drukkol: a Bányászok válogatottját. És mellesleg, ha minden rendben megy, megkapja azt a pénzt is, mellyel kiegészítve az eddig összegyűjtött kisebb vagyont, meglesz a pénz leánya gyógykezelésére is.

A hatalmas, majd tizenöt méter hosszú, vagy hat méter széles mozdony vontatta végeláthatatlan hosszú vonat lassan, éktelen csikorgás és sziszegés közepette gurul be a peronra. A hatalmas szörnyeteg még meg sem állapodott, mikor a türelmetlen szurkolók már az ajtajait feszegetik. Hisz az elsőknek talán még ülőhely is jut, ha meg tudják azt védeni a később érkezőktől.
A rendfenntartó erők ennek ellenére nyugodtan állják körbe az egymást gyilkoló tömeget, teljes testüket fedő kevlárpáncéljaikban, fegyverüket szorongatva. Csupán akkor mozdulnak meg fenyegetően, mikor az egyik WC-ből egy vézna srác ront ki, torkaszakadtából ordítva: Rohadt, mocskos zsaruk!!! Szemét állatok! Adjátok vissza a jegyem!!! Ekkor viszont egyesült erővel, vagy tucatnyian ugranak neki a szerencsétlen ürgének, és ott helyben kezdik el ütlegelni, rugdosni.
A tömeg, ahogy csak tudja, elkerüli a kis csoportot, és inkább a vonatra való feljutással törődik. Dohturov is erősen elkezd nyomakodni az atomhajtású – hisz mi más is hajtaná – monstrum felé. Útközben megpróbál nem belefutni egy késbe, tézerbe, vagy valami más tisztességtelenül használt eszközbe, amit az őrült, fanatikus rajongók nem átallnak használni, hogy semmiképp se maradjanak le a szerelvényről, hisz ez az utolsó járat; akik erről lemaradnak, azok már csak tévén, vagy a pénzesebbek holovetítőn nézhetik meg a meccset.
Az évtized meccsét.

***

A vonat lassan kiér a városból. Gyomrában az ezernyi fanatikus közt ott nyomorog Dohturov is. Arcával szinte hozzápréselődve az aprócska, fejmagasságban elhelyezett páncélozott üvegnek. Minden oldalról a divatos, ám olcsó, a XX. századot idéző kucsmákba és pufajkákba öltözött szurkolók nyomódnak neki. Még hét óra a bányavárosig, ahol a mérkőzést rendezik.
De legalább ablak mellett tudott helyet szerezni, mosolyog magában, és bámulja a kint elsuhanó tájat. Hisz már ez, a város külső gyűrűje is idegen számára. A több tíz millióan lakott metropolisz ezen részén még sosem járt, sőt, még nem is igazán hallott róla – mármint konkrétan erről a szektorról. A várost meg természetesen eddig még sosem hagyta el. Az eget talán úgy két tucatszor látta, ebből vagy három-négy alkalommal lentről, az alsóbb szintekről, mikor csodával határos módon megritkult a több száz emeletes épületkomplexumok közt összesűrűsödött szmog és füst. De most újra látja, ahogy átrobognak a város külső peremén, neki a legendás nagy falnak, amin túl csak a bolygó jeges, hófödte végtelen pusztái terülnek el.
A falon átfutó alagút belsejét csak pár pillanatig láthatja, annak ellenére, hogy az vagy tíz-húsz méter is megvan, ám ekkorra a vonat már annyira felgyorsul, hogy a közvetlen a vágány környezetében lévő dolgok teljesen elmosódottnak látszanak a vagonokban ülőknek, egészen addig, míg ki nem érnek a városból. Szédületes sebességgel robban a vonat bele a fagyos pusztába, az utasok, és köztük Dohturov számára mégis, mintha megtorpanna a gépszörny, és vágtából könnyű kocogásra váltana, hisz egyik pillanatról a másikra váltja fel a vágány mellett tornyosuló szürke, százszintes – mégis alacsonynak számító – komor épületóriásokat a végtelenbe vesző horizont. Mely szinte nem is látszik, hisz a jeges hómező vetekszik az eget fedő vastag felhőtakaró fehérségével, mely mögül néha-néha még a nap is előbújik ragyogó, szintén fehér korongjával.

Végtelenül nyugodt és egyhangú a táj. A szélsebesen száguldó, emberekkel tömött masina pillanatok alatt maga mögött hagyja a várost, így a szerencsések, kik az ablakok közelében harcoltak ki helyet maguknak, most gyönyörködhetnek a lassan halálunalmassá váló kilátásban.
Az indulást követő fél óra múlva viszont az emberek már nem az unalommal fenyegető hat és fél órától rettegnek, hisz már induláskor rázendített pár szurkoló a nemzeti himnuszra, ami a XX. század óta szinte semmit nem változott (állítólag), illetve kedvenc csapatuk dalára. Már ekkor felfedeznek páran néhány ellendrukkert, akik már nem biztos, hogy élve érkeznek meg a bányavárosba. Nem, az utasok sokkal inkább kezdenek félni attól, hogy lassan elhasználják a vagonba szorult összes levegőt.
A fűtést valami barom – valószínűleg a megközelíthetetlen mozdonyban – maximumra kapcsolta, és a rengeteg egymáshoz zsúfolódott emberi test most elkezd izzadni, verejtékezni. A levegő lassan szinte belélegezhetetlenné válik. Sokan próbálnak megszabadulni meleg ruhájuktól, de elég nehéz az ilyen és ehhez hasonló bűvészmutatvány ekkora tömegben, illetve megvédeni a levetett darabokat. Egy-két idióta még olyan meggondolatlan kijelentést is megereszt, hogy szerinte tönkrement a légkondi, és mind meg fognak fulladni, mire “barátságossá vált” utastársai megajándékozzák pár zúzódással, talán megrepesztik pár csontját.
Dohturov csak bámul kifelé az ablakon, ő már megszokta a hasonlóan szélsőséges körülményeket, illetve megtanulta, hogyan lehet legyűrni a tehetetlenség és az embertelen környezet kiváltotta őrjöngeni vágyást. Ő csak bámul ki az ablakon, és figyeli az elsuhanó tájat, amiben még az ő szakértő szeme sem tud felfedezni említésre méltó változásokat.

Ám egyszer csak, mintegy varázsütésre a táj hirtelen megváltozik. Szél kavarja fel a békésen napozó hópelyheket, és a fehér fellegek is kezdenek elszürkülni. Pillanatok alatt besötétedik, és a látótávolság nem csak a napot eltakaró fellegek, hanem a szélvihar által felkavart tetemes hó mennyisége miatt is szinte a nullára csökken.
Az eddig rendíthetetlen acélszörnyeteg egyszer csak rándul egyet, majd pár pillanatra rá még egyet, minek következtében jó pár ember lefejeli mellette álló utastársát, vagy éppen a falat. És kitör a pánik. A tapasztalatlan, hasonló vihart még át nem élők többsége a vonat kisiklásától retteg, a tapasztaltabbak meg – akik persze próbálják nyugtatni társaikat – attól, hogy valamelyik barom nem bírja tovább a nyomást, és nekimegy a többinek.
Dohturov csak áll, bámul ki az ablakon, és tűri a lökdösődést. A kavargó, örvénylő hópelyhek közé mered; próbálja újra megpillantani a horizontot vagy a napot, bár ő is tudja, hogy ez reménytelen. Ám vagy tíz perc után a sűrű hófüggöny egyszer csak szétválik egy pillanatra – no nem teljesen, épp csak úgy százméternyi területet enged láttatni -, de Dohturovnak ennyi is elég, hogy kiszúrjon valami nagyon nem ideillőt.
A lepel összezárul, és újra elrejti a tájat. Dohturov pedig döbbenten áll és bámul ki az ablakon, de fejében gondolatok kergetőznek, hogy vajon jól látott-e, hihet-e a szemének, tényleg emberek voltak odakint ebben az ítéletidőben? Hisz a legjobb felszereléssel is halálra fagynának, azt az apróságot leszámítva, hogy a levegő belélegezhetetlen, a szél pedig olyan erővel fúj, hogy még ezt a fémkasznit is majd elsodorja. De ezen érvek ellenére is Dohturov tudja mit látott; mozgó, emberi alakokat. Ha csak egy pillanatra is, de látta őket, itt a semmi közepén, a jéghideg pokolban.

***

- Uram… – reccsen a parancsnok rádiója.
- Igen, láttam – válaszol azonnal rekedtes hangon a vezér.
Az ötfős Imperial Végzetgárda osztag, kik a Farkasfogak osztaghoz tartoznak, a világvégét idéző hóviharban araszolva, küzdve az elemekkel, épp egy ezermérföldnyi síkság kellős közepén próbálnak a nyomára bukkanni valaminek. Valaminek, amit már vagy két éve hajszolnak. És épp az imént száguldott el az orruk előtt egy valószínűleg minden luxussal felszerelt kényelmes és legfőképpen fűtött vonat.
A gyermekkoruk óta speciális eszközökkel és körülmények közt nevelt Gárdisták, kik a legjobb kiképzést kapták, testüket különleges tápanyagokkal és edzéssel, illetve nem utolsó sorban bioware-kel tökéletesre formálták, hűségüket és elszántságukat ezerszer megacélozták, majd ugyanennyiszer próbára tették. Ezek a már-már isteni képességekkel, fizikummal és szellemmel rendelkező, a cégükhöz halálig hű katonák most egy jéggé fagyott bolygón próbálják lehetetlennek tetsző feladatukat végrehajtani. Még a számukra is embertelen körülmények közt próbálnak harcolni a démonok ellen, hisz ezt várja el cégük, a mindenható Imperial, illetve azt, hogy győzzenek.
Valaha sötét színű, a középkor lovagi páncéljait idéző, ám még azoknál is hatalmasabb, szervókkal működtetett vértjeikre most több rétegben arasznyi vastag jég fagyott, fehérre festve azt. Ketten nagyjából középen haladnak, hatalmas és halálos fegyvereiket leengedve, szinte csak a lábukat mozgatva. Őket már szinte alig lehet kivenni a hatalmas hóréteg alól, az ember inkább nézné őket két járó hókupacnak, mint humanoid lényeknek.

Kettőjüknek ellenben, kik kétoldalt helyezkednek el, az egész testük, minden tagjuk egyfolytában mozgásban van. A fegyvereket ellenőrzik, fejüket, felsőtestüket forgatják, hogy egy pillanatra se keletkezzen vakfolt körülöttük, illetve időről időre becéloznak egy-egy gyanúsnak látszó hóförgeteget, hóörvényt, hogy aztán pár pillanat múlva valami mást vegyenek célba. Figyelmük egy pillanatra sem lankad.
A parancsnokuk elöl halad, és lényegesen nyugodtabbnak látszik, mint a két őrszem, ám a két, pihenő idejét töltő gárdistánál ő is többet mozog. Óránként váltják egymást az őrszemek, és már két napja mennek megállás nélkül. Otthon, a kiképzőpályákon rosszabb körülmények közt, hosszabb időt is ki kell bírniuk, de itt, éles bevetésen a vezér nem akar kockáztatni, pláne, hogy ha most szem elől vesztik a célpontot, vagy végezne velük egy gyenge pillanatukban, akkor kétévnyi megfeszített munka menne kárba. És ez nem következhet be.
Negyed óra múlva kerül sor a következő váltásra, mikor is a két pihenőben lévő Végzetgárdista mozdulataitól hatalmas hókupacok és jégtömbök válnak le páncéljukról, ahogy a gépies menetelést abbahagyva kioldalaznak kétoldalra, és felváltják társaikat. Ekkor ellenőrzi parancsnokuk a különleges radarkészülék jeleit, melyek a sisakja belsejére vetítődnek ki.
- A közelben van! Teljes készültségbe! – A leváltott katonák zokszó és késlekedés nélkül teljesítik a parancsot.
Folyamatosan forognak, fegyvereikkel pásztázzák a környéket, és egyre jobban megközelítik azt a helyet, ahol a radar szerint maga a Gonosz lapul. Ám az előbb bukkan rájuk. A tökéletes látással megáldott – vagy inkább felszerelt? – Gárdisták emberfeletti képességeik ellenére is túl későn veszik észre, illetve reagálnak a semmiből előugró árnyalakra. A hatalmas fegyverek elkezdik a világba okádni halálosztó lövedékeiket, ám az ezernyi bevetést megért veterán, már gyermekkorukban hősnek számító profi gyilkológépek egymáson és a körülöttük örvénylő havon kívül mást nem találnak el. Egymás után esnek el a köztük cikázó, fekete testű halál le-lecsapó karmai nyomán.

***

Két sínpár szeli keresztül a hatalmas, jeges pusztát. Valójában nem is látni őket, hisz már vastagon betemette mindkettőt a hó, de mégis halálos pontossággal rohan most velük párhuzamosan egy fekete árnyalak. Négy lábon száguld, karmos mancsai mélyen belesüppednek a hóba és belemarnak a betonná fagyott jégbe. A hideg, a tomboló vihar, de még a belélegezhető légkör hiánya sem hátráltatja; egyenletes tempóban, több, mint száz mérföld per órával lohol a bányavárosba vezető sínpárt követve.

***

Dohturov-nak épp sikerült kikeveredni a hatalmas, hömpölygő tömegből, ami a hatalmas bányaváros utcáit elárasztva megindult a hokipálya felé a rendfenntartó erők fegyverei által kísérve, be, a város központja felé. Rajta kívül még vagy kéttucatnyi kisebb-nagyobb csoport gondolta úgy, hogy nem tart a birkamód nyomuló tömeggel.
Most ő is velük együtt szemléli a hatalmas raktárakat, silókat, kifürkészhetetlen céllal épített betontömböket a lassan elhaló ordibálás és éneklés mellett. Majd elindul egy szimpatikusnak tetsző irányba egyedül, hogy valami szállás után nézzen. A meccs úgyis csak este kezdődik, a kapukat csak ötkor nyitják, most meg alig múlt kettő. Hát megindul néhány lakottnak tűnő, kicsit távolabb magasodó lakóépület felé, melyek nemigen térnek el külsejükben a szülővárosa külső peremén látottaktól.
Jó darabig bolyong, miközben a főnökét szidja, aki hiába egy közepes magasságokban trónoló cég igazgatója, képes volt lespórolni egy plusz AV-t, ami persze kisebb vagyon lett volna, de hát akinek olyan sok pénze meg hatalma van, mindent megtehet, nem? Főképp, ha az élete múlik rajta.
Nem szép olyasvalakit ilyen körülményeknek kitenni, aki az életét áldozná munkaadója életéért. És ráadásul az ellenséges csapatnak drukkol, morgolódik magában Dohturov, mikor épp egy sikátor mellett halad el, ahonnan nagy hanggal jön kifelé két kifestett, hokiütőket lengető, a Bányászok színeiben pompázó szurkoló. Dohturov szívében hirtelen remény csillan, és gyorsan leszólítja az épp előtte elhaladó bányászdrukkereket. Rövid bizonygatás után, hogy ő is a világ legjobb csapatának szurkol, meg is kapja a számára jelenleg legfontosabb információt: hol lehet még szállást szerezni.

Éppen idejében, mivel a túlfűtött vagonokból kiszállva, teljesen összeizzadva nem kimondottan a legkellemesebb dolog ez a jégverem város. A kezei már szinte teljesen le is fagytak. Így hát gyorsan elköszön még a két sráctól, majd elindul a jelzett irányba, mégpedig arra, amerről ők jöttek; át a sikátoron.
A sötétbe vesző utcácska túloldalán viszont csak jó késéssel bukkan fel, kicsit megváltozva. Most már nem összegörnyedve, reszketve a hidegtől, kezeit mélyen zsebébe dugva igyekszik az elképzelése szerint meleg fekhelyet biztosító célja felé. Nem, most lazán kigombolt kabátban, lassú ragadozómozgással lép ki a sikátor árnyai közül. Kezeit maga mellett tartja, ujjait karmokká görbíti. Így indul most már nem a két srác által mutatott irányba, hanem egyenesen a hokipálya felé.

***

A nézőtér tömve. Több ezer ember ordít és tombol a lelátókon. A jégre még nem léptek a csapatok, de a hangulat máris a tetőfokra hág. Az évtized meccse mindjárt elkezdődik.
A páholyban a magas beosztású cégesek némelyike kicsit higgadtabban, visszafogottabban várja a kezdést, többségük viszont a csőcselékhez hasonlóan ordít és tombol, öklével veri a páncélozott üveget testőreinek gyűrűjében. Aztán egyszer csak megjelenik a Kardfogúak csapata, és a nézőtér fele őrült fújjolásba, másik fele eszeveszett éljenzésbe kezd. Majd cserélnek, mikor megjelenik a Bányászok csapata.
A páholy biztonságában vezérigazgatók ordítanak teli torokból, még testőreik is hátrálnak egy lépést tombolásuk láttán. Mi lesz itt a meccs alatt? Egyikük-másikuk rémülten gondol a következő pár órára. Bár némelyik inkább attól tart, hogy ha veszít a csapata, még a végén hátba lövi idióta munkaadóját, aki épp az ellenfél drukkere…

Az egyik páholyhoz vezető folyosón éppen akkor tűnik fel Dohturov alakja, mikor felcsendül a nemzeti himnusz, mire az egész nézőtér elcsendesedik egy pillanatra, majd teli torokból kezd mindenki énekelni. Az éppen érkező alak egy pillanatra sem torpan meg, még akkor sem, mikor közvetlen felettese az ajtónál felelősségre vonná késése miatt. Laza mozdulattal félrelöki, majd belép a páholyba, és vadállatias tekintettel mered munkaadójára, aki szívvel-lélekkel épp a himnuszt szavalja. Szeme egy pillanatra teljesen feketévé változik, mintha sűrű fekete olaj árasztaná el.

***

- Itt a hatos csapat. Megérkeztünk a célterület határára. Minden tiszta, várjuk a további utasításokat.
A Specnaz, a Nuke egyik speciális Végzetgárda csapatának hat osztaga érkezik páncélozott AV-kkel egy hatalmas bányászváros fölé. Reggel van, a nap épp hogy felkelt. Az idő nyugodt, teljes a csend. Semmi sem mozdul a városban. Pedig több tízezer ember érkezett a tegnapi meccsre. Most még a szél sem rezdül. A két AV türelmesen várakozik az utasításokat várva, miközben a lent elterülő települést fürkészik, mely nyugalmával baljóslatú jövőt fest az érkező Specnaz osztag szeme elé.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához