LFG.HU

HammerTimeCafe
Eronar Diaras
novellaCimkek

Oleg épp a TV-t pakolta össze, miközben barátnője visító hangon kiabált vele.
- Nem viheted el a TV-t egy rohadt meccs miatt! Már elvitted a mikrót, meg mindent, amit csak el tudtál adni… Az összes megtakarított pénzed elment erre a rohadt meccsre! Mennyi kell még, hogy megvedd azt a rohadt jegyet?
De Oleg rá sem hederített toporzékoló barátnőjére, akivel ebben a patkánylyukban tengették napról napra mindennapjaikat itt, ennek a hatalmas metropolisznak a legmélyén. Oleg Fjodorovics egy elég jóképű srác volt, de mellette elég nyüzüge alkatú is, és legfőképp csóró. Mint a legtöbb ember itt az alsóvárosban. Napról napra élte életét, minden nap alkalmi munkák után kujtorogva. Egyetlen szórakozása a hoki volt, mint itt szinte mindenki másnak is. Volt kedvenc csapata: a Bányászok Válogatottja. És ha csak tehette, mindig kiment a helyi pályákra drukkolni, a helyi srácoknak. Barátnője, akit már kölyökkoraóta ismert, sztriptíztáncosnőként dolgozott egy bárban.
- Ne vidd el… – váltott Tatjana hangja könyörgőre.
De Oleg rendíthetetlen volt, hisz nem akármire kellett a pénz. Már hónapok óta gyűjtögetett és az, amit a TV-ért kap, azzal megtoldva az eddig összekuporgatott pénzt, talán elég lesz a jegyre.A jegyre, amivel bejuthat az évtized meccsére! A Bányászok Válogatottja mérkőzik meg a Kardfogúak csapatával! Oleg levakarta magáról a hátára mászott Tatjana-t, és megindult az ajtó felé.

***

- Dimitrj-t keresem.
Oleg félve tekintett fel az előtte tornyosuló izomhegyre, aki a játékbarlangba és egyúttal Dimitrj búvóhelyére vezető acélajtó előtt tornyosult. Az ajtónálló – fekete, bőrkabátos fickó-végigmérte az apró, girhes alakot, majd rámordult.
- Dimitrj elfoglalt ember, nincs ideje ilyen semmirekellőkre! – vakkantotta.
- J-jegyet szeretnék venni, A Meccsre… – próbálkozott újra.
- A Meccsre? – nézett rá gyanakodva a kidobó – Miért nem ezzel kezdted?
És a következő pillanatban a vastag acélajtó hangos nyikorgással fel is tárult Oleg előtt. Most még jobban próbálta magát összehúzni, eltűnni pár számmal nagyobb pufajkájában. Lassan megindult lefelé a bejárat mögötti lépcsőn. A falak koszosak voltak, néhol kisebb darabok hiányoztak belőle, vagy golyó ütötte nyomok éktelenkedtek rajta. Úgy öt-hat lépcsőfok után egy keskeny folyosón találta magát, melynek két oldalán két-két ajtó nyílt.
Ahogy végigaraszolt a folyosón, belesett a szobákba, ahonnan halk beszélgetés, nevetés és töméntelen füst áradt. Mindegyik szobában egy-két asztal volt elhelyezve a fekete-fehér parkettán. Az asztalok körül pedig kártyázók ültek, mélyen a lapjaikba mélyedve, halkan diskurálva játékostársaikkal. Az asztalok egyszerűek voltak, akárcsak maguk a helységek. Ám szinte mindegyik rengeteg kék, piros és sárga színű zsetonnal volt megrakva. Oleg azt remélte, hogy idelent jó meleg lesz, de csalatkoznia kellett, mert úgy tűnt, Dimitrj nem fűt, legfeljebb az összegyűlt emberek testének melege fűthette a gyéren berendezett szobákat. Mindenki kabátban, pufajkában, kucsmában ült az asztalok körül, és a játékra koncentrált.
Oleg lassan elért a folyosó végén nyíló ajtóhoz, amit zárva talált, de tudta, hogy e mögött találja azt, akit keres. Így hát remegő kézzel megzörgette az ajtót. Pár pillanat múlva egy nagydarab, bőrdzsekis fickó nyitotta résnyire az ajtót. Talán ikertestvére a kinti ajtónállónak.
- Mit akarsz?
- J-jegyet venni, úgy tudom Dimitrj-nek még van egy…
A kidobó homlokán a ráncok meggyűltek, miközben újra végigmérte Oleg-et. Majd kipréselte magát az ajtórésen, a falhoz lökte Oleg-et, és alaposan megmotozta, aztán se szó, se beszéd, bevezette Dimitrj irodájába.

***

Dimitrj épp telefonált. Egy nagy asztal mögött ült, ami úgy tűnt, mintha fából készült volna, de valószínűleg csak egy nagyon drága utánzat volt. Egy igazi fából készült asztalt még Dimitrj sem tudhatott megfizetni – gondolta magában Oleg. A szoba, hasonlóan az előzőekhez nagyon gyéren volt berendezve; egy asztal meg két fémszekrény. Dimitrj egy vékony, beesett arcú, erősen kopaszodó, úgy harmincöt-negyven év körüli fickó lehetett. Kopottas, piros melegítőnadrágot viselt egy-egy fehér csíkkal a két oldalán. Felül egy kötött, barna pulóvert, és rajta egy mellényt. Jobb kezén aranyóra, baljában a telefon, amin keresztül dühösen tárgyalt valakivel. Oleg megpróbálta még kisebbre összehúzni magát, szemét is lesütötte, és a fekete és fehér lapokból kirakott, sakktáblaszerű padlót kezdte el bámulni. Nem tudta, meddig bambult, de egyszer csak hátba verte valaki. Ijedten kapta fel a tekintetét.
- A Főnök hozzád beszél, te barom! – Mordult rá a kidobó.
- Igen? – Nézett Dimitrj-re Oleg, aki épp őt méregette.
- Mondd, mit akarsz! – szólt hozzá megint az izomagyú.
- Én… Én csak jegyet szeretnék venni a Nagy Meccsre… – próbálkozott Oleg.
- Oh, A Nagy Meccsre… – mosolyodott el Dimitrj. – Na ne szórakozz velem! – Komorult el az arca szinte azonnal. – Különben úgy jársz, mint ő – mutatott Oleg mellé a falra.
Oleg lassan oldalra fordította a fejét, és egy hatalmas vörös foltot vett észre a fehér falon, egy golyó ütötte lyukkal a közepén. – Ő is az időmet próbálta rabolni. Honnan lenne neked pénzed arra a jegyre?
- Van pénzem! – kiáltott rémülten Oleg, mikor észrevette, hogy a bőrdzsekis fickó feléje mozdul. – Tényleg van, már rég spórolok rá! – azzal elkezdett kotorászni a zsebeiben, és pár pillanat múlva egy köteg papírpénzt, és jó halom aprót szórt Dimitrj asztalára.
Ő újra elmosolyodott, és most már barátságos, vészjóslóan barátságos hangnemben szólalt meg.
- Rendben, látom, van pénzed, és még szerencséd is van, hogy jókedvemben találtál! Megkapod a jegyedet.

***

Oleg széles vigyorral az arcán hagyta maga mögött Dimitrj irodáját, zsírúj jegyét bámulva. Még egy gyűrődés sem volt rajta! A száma pedig: 32543699. Mostantól ez lesz a szerencseszámom – gondolta magában Oleg, miközben megszaporázta lépteit, hogy mielőbb hazaérjen. Útközben találkozott néhány haverjával és szurkolótársával, akiknek vidáman dicsekedett, hogy még most, közvetlenül a meccs előtt is sikerült jegyet szereznie, pedig állítólag már mind vagy egy hónapja elkelt! De még csak meg sem állt, inkább csak odakiabált nekik, miközben rohant haza, Tatjana-hoz. Még egy kisebb tömegen isát kellett verekednie magát útközben.
- Megvan a jegy! – kiáltotta, mikor belépett a hideg lakásba.
Beletúrt a zsebébe, hogy megmutassa kedvesének szerzeményét, de rövid turkálás után megdermedt, még a lélegzete is elakadt egy pillanatra, szíve is kihagyott egy dobbanást. A jegy nincs a zsebében! Még egyszer végigtapogatta zsebei falát belülről, de a jegy sehol. Arca teljesen elsápadt, hirtelen hányingere támadt, és már-már az ájulás kerülgette.

***

Tatjana hallotta megjönni barátját, de nem volt hajlandó felkelni a kedvéért, hanem csak tovább duzzogott az ágyon. Ám csak felkelt, mikor megunta a nagy csendet, és felébredt benne a kíváncsiság és a harag, hogy miért nem jön oda hozzá először dicsekedni, majd megvigasztalni az a hoki-fanatikus barom. De mire kiért az előszobába, már csak a résnyire nyitva hagyott ajtót látta, amit a lomha, hideg légáramlat mozgatott.
Tatjana most végleg elhatározta: itthagyja barátját. Végleg! Már annyiszor készült rá, hogy elhagyja ezt a rakás szerencsétlenséget, de sosem volt hozzá elég ereje. De most megteszi. A múltkor a bárban úgyis összebarátkozott egy sráccal, aki még udvarolni is megpróbált neki, méghozzá nem olyan alpári stílusban, mint bárki, akivel eddig dolga volt. És még pénze is volt, hisz nem alsóvárosi, csak mulatni jött le, és akkor ismerte meg őt. Jézusom, hogy nem hagytam itt érte azonnal Oleg-et? – szitkozódott magában Tatjana, miközben összerámolta azt a kevés holmit, amije volt.

***

Oleg a dühtől és a kétségbeeséstől fortyogva indult vissza a bejárt útvonalon, a földet pásztázva, hátha ráakad az elhagyott jegyre. De nem. Nem találta meg. Viszont visszajutott Dimitrj irodájához. Vagy tíz percig fel-alá sétált, majd megtorpant az őr előtt, aki végig követte őt a tekintetével. Épp le akarta állítani, mikor Oleg megtorpant előtte.
- Be akarok menni!
A kidobó meghökkenve vonta fel a szemöldökét, de félreállt Oleg útjából. Ő pedig sietve szaladt le a lépcsőn, át a folyosón, tekintete végig egyenesen előre meredt. Nem nézett a kártyázókra. Aztán erősen megzörgette Dimitrj ajtaját, és a hangra összerezzent. Azonnal összehúzta magát, a vér kifutott az arcából, kezei remegni kezdtek. Ki ő ahhoz, hogy így viselkedjen, pláne Dimitrj-nél? Még a térdei is elkezdtek remegni, mikor belegondolt, mit fog tenni vele Dimitrj tiszteletlenségéért. Még a végén konzervként végzi egy ennél is rosszabb alsóvárosi szektorban, az ottani pokolban tengődő csúszómászók asztalán.
De az ajtó kinyílt, és megjelent a résben a fenti őr hasonmásának feje.
- Te? – kérdezte meglepetten az izomagy.
- D-Dimitrj-el s-szeretnék beszélni… – dadogta.
- Hé, főnök itt van megint az a kis féreg.
- Mit akar? – Jött bentről egy rosszalló hang.
- Biztos kifogása van az áruval – vigyorodott el kárörvendően a kidobó.
Oleg már tiltakozni akart, de ekkor kitárult előtte ez az ajtó is, és szembekerült Dimitrj-el, aki asztala mögött épp egy pohárba töltött magának egy kis vodkát. És meglepően – vagy inkább vészjóslóan? – nyugodtnak tűnt.
- Gyere be Oleg, és mond, mi a probléma. – Oleg beljebb lépett, megköszörülte a torkát.
- E-ellopták a jegyet. Hazafelé menet valaki kizsebelt…
- És? Nekem ehhez mi közöm? Azt mondd, hogy tőlem mit akarsz.
- Egy másik jegyet.
- Tudod mennyibe kerül. Tejelj és a tiéd.
- N-nincs több pénzem… – hebegte.
- Akkor miért rabolod az időm? – komorult el Dimitrj arca.
- Nem lehetne valahogy másképp elintézni? – próbálkozott elszántan Oleg. – Mondjuk dolgozhatnék neked, vagy valami ilyesmi. Csak van valami, amivel ledolgozhatnám… – Dimitrj arcán meggyűltek a ráncok, ahogy gondolataiba mélyedt. Majd pár pillanat múlva felcsillant a szeme, és elmosolyodott. A változásra Oleg is megkönnyebbült, és izgatottan várta, hogy megszólaljon Dimitrj.
- Oké. Nézzük csak… Neked, ha jól emlékszem van egy barátnőd, igaz? – Oleg arca elkomorult. – Egy barnahajú kis ribanc, igaz? – Oleg bólintott – Hm. A 67-esen lévő bárban táncol, igaz? Az a kis szajha nagyon meg tudja ám makacsolni magát, semmire sem lehet rávenni a kicsikét. Nagy mákod van, hogy melléd csapódott. Egyáltalán mit lát benned? Mindegy, nem lényeges. Szóval tiéd a jegy, enyém a csaj.
- De…
- Nincs de! Ráveszed valahogy, nem érdekel, hogy, de ráveszed, hogy kilépjen, és átjöjjön hozzám. Értetted? Mivel nemsokára kezdődik a meccs, nem várom el tőled, hogy csodát tegyél és ilyen rövid idő alatt meggyőzd. A jegyet odaadom most, és egy hetet kapsz a győzködésre, de ha akkor nem kopog a kiscsaj az ajtómon, akkor te fogsz a küszöbömön fagyoskodni, és reménykedni fogsz abban, hogy valami kevésbé perverz és becsavarodott fickónak adlak tovább!
Oleg nem tudott megszólalni. De pár perc múlva már megint hazafelé tartott, zsebében a jeggyel. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy nem a zsebében kéne hordania. Gyorsan elővette, egy pillantást vetett rá, és… 32543699!!! Ez a szám szerepelt a jegyen! És ez volt azon a jegyen is, amit elloptak tőle! Oleg megtorpant, és ordítani kezdett, szitkozódott, a falat verte, majd térdre borult, és a betont ütötte az öklével. Dimitrj kétszer adta el neki ugyanazt a jegyet! Először egy kisebb vagyonért, aztán meg a barátnőjéért! Vagy őérte!
Beletellett vagy tíz percbe, mire összeszedte magát, és ekkor is valójában csak a csontfagyasztó hideg miatt indult el. Útközben egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megéri-e ez az egész ezt neki? De a következő pillanatban már rá is vágta: hát persze! Hisz ez lesz az Évtized, sőt, az Évszázad Meccse! Neki is ott kell lennie! Élőben kell látnia a csapatát, amikor nyernek; hisz nyerni fognak, ez nem is kérdéses!

***

Már épp fordult be a lakása utcájára vezető sikátorba, mikor mellélépett valaki. Maruszia. Ő is bányászdrukker volt, sőt, régen ő maga is bányász volt, csak leselejtezték. Most itt lógott az alsóvárosban, mert nem sikerült más állandó állást találnia odafönt. Egy kisebb bandához tartozott, akikkel időnként védelmi pénzt szedtek Dimitrj-nek. Kinézetre nem volt valami csábító megjelenésű tünemény. Nem, egyáltalán nem volt az. A fél arca le volt olvadva. Valószínűleg valami sav fröccsent rá, még mikor az uránbányákban dolgozott. Vagy valami más torzította el az arcát… Mindegy, ő sosem beszélt róla. Alakra amolyan vastagcsontú teremtés volt, szkanderben a legtöbb ittenit lenyomta. A haját vörösre festette, és a tekintete, ha sokáig elkalandozott, mindig szomorúvá vált, mintha a régi időkön töprengene. De egyébként vidám csaj volt, szeretett viccelődni.
- Szevasz Oleg – nyitott lendületesen Maruszia.
- Hello. – Oleg-nek most egyáltalán nem volt kedve beszélgetni. – Viszlát.
- Hallom van jegyed, a tudod melyik meccsre… – mosolygott a kiscsaj. – Joe mondta az előbb – tette hozzá gyorsan, mikor Oleg meglepetten felkapta a fejét. – Azt mondták, hogy csak úgy virult a fejed vagy egy órája, mi bajod van most?
- Semmi. Nincs kedvem beszélgetni. – Lassan közeledtek a két hatalmas, vagy ezerszintes épület közt meghúzódó sikátor végéhez. Már csak húsz méter volt hátra, és Oleg továbbra is baromira gyorsan szedte a lábait. Ezt látva Maruszia gyorsan elkapta az alkarját, és megállította. Mélyen a szemeibe nézett, és megkérdezte:
- De a jegy még megvan, igaz? – Oleg gyanakvón ráncolta a homlokát.
- Miért? Mi közöd hozzá?
- Megvan? – förmedt rá Maruszia, nagyon gyorsan elvesztve a türelmét. Oleg teljesen elsápadt, az összes vér kifutott az arcából, ami nem volt valami szerencsés ebben a fagyban.
- Hol van? – Oleg szeme a jobb karja felé villant reflexszerűen. És szinte azonnal elkáromkodta magában magát. A következő pillanatban, mikor Maruszia szétfeszítette az összeszorított öklét, eszébe jutott, hogy oda csak tenni akarta; a kesztyűje bélésébe. De annyira kiborult a jegy sorszámán, hogy a végén megint csak zsebre vágta. Maruszia közben lefejtette róla a kesztyűt, és elkezdte pusztakézzel kitépkedni belőle a bélést, de nem talált semmit.
- Hol van? – ordította végül dühösen, Oleg még soha nem látta ilyennek, bár az is igaz, hogy nem is tőle hajtotta be Maruszia a védelmi pénzt.
- Nincs meg, elhagytam… Szerinted miért vagyok ennyire rohadtul kiakadva? – próbált színészkedni, de a csaj átlátott rajta.
Maruszia elkapta a kezét, és erősen hátracsavarta, miközben Oleg arcát hozzányomta a falhoz. Majd megmotozta, miközben a szerencsétlen Oleg kétségbeesetten vonaglott a szorításában. Reménytelenül. Maruszia pillanatok alatt megtalálta, amit keresett, és végezetül leütötte Oleg-et, és otthagyta a fagyos sikátorban.

***

Nem lehetett túl sokáig eszméletlen, mert nem fagyott halálra. És ennek csak az lett az eredménye, hogy újra ott sietett végig azon az istenverte fekete-fehér kockás padlón, Dimitrj irodája felé.. Most már tudatosan zörgetett be jó hangosan. Iszonyatosan dühös volt. Az ajtórésben a már oly ismerős arc jelent meg, hitetlenkedő arckifejezéssel.
- Főnök, nem fogod elhinni, ez itt megint Oleg! – Bentről vidám kuncogás hallatszott ki, majd kitárult az ajtó. Dimitrj a szokásos helyén ült, és rohadtul jó kedve volt.
- Mi az, lyukas a zsebed, Oleg?
- Nem, most kiraboltak.
- Mint az előbb? – érdeklődött mosolyogva Dimitrj.
- Nem, akkor megloptak, most pedig kirabolt az egyik aljadék ismerősöm, egy sikátorban. – Dimitrj hangosan felkacagott.
- És kéne egy új jegy, mi? – vigyorgott – De sajnos kifogytam…
- Nem, nem kell jegy. Pénz kell! – mondta határozottan Oleg.
- Pénz? Miért, ismersz valaki mást, akinek van még jegye? Vagy vissza akarod vásárolni? – érdeklődött Dimitrj.
- Nem. Felbérelek valakit, hogy nyírja ki a ribancot, hogy visszavehessem a rohadt jegyemet – jelentette ki elszántan Oleg. Dimitrj-nek pedig még a szemei is kidülledtek, ahogy próbálta magába fojtani a röhögést.
- Az sokba kerül ám… – válaszolta egyszerre rejtélyesen és vidáman.
- A-akkor csak jól megveretem – visszakozott Oleg.
- A-a… – rázta meg Dimitrj a fejét. – Te fel fogsz nekem ajánlani valamit, amit ha jó ajánlatnak tartok, akkor kapsz tőlem egy embert, aki kinyírja neked a… a csajt, igaz? Csajt mondtál… – Oleg bólintott.- Ezt végig kell játszani, kíváncsi vagyok, mi lesz a vége…
- Rohadj meg – suttogta Oleg.
- Mit mondtál? – komorult el az arca Dimitrj-nek.
- Semmi… Izé… Oké, benne vagyok… Mit csináljak? – határozott meglepően gyorsan Oleg, mire tárgyalópartnere, vagy inkább az, aki az asztal másik oldaláról a feltételeket diktálta, mélyen gondolataiba merült. Most kicsit tovább tartott, mint a múltkor, de végül csak felcsillantak Dimitrj szemei. Olegéi meg elkomorultak.
- Te olyan jóképű srác vagy, Oleg… – vigyorodott el Dimitrj.
- Mi? – értetlenkedett, majd rájött, mi a helyzet. – Na nem, azt már nem!
- A barátnődet persze lazán eladod. Legalább megtapasztalod egy kicsit, hogy milyen lesz neki nagyon-nagyon hosszú időn keresztül. Vagy ízelítőt kapsz, hogy mire számíthatsz te, ha nem tudod megdumálni a kiscsajt… Csak egy alkalom…

***

És Oleg már úton is volt… egy másik alvilági figurához, a Mishima, vagy régies nevén: japán negyedbe. Na nem adta be olyan könnyen a derekát, de Dimitrj hajthatatlan volt, még meg is fenyegette, hogyha mástól próbál kölcsönt felvenni, akkor kinyíratja, és akkor bizony nem fogja látni a Meccset. Biztos, hogy nem csak a pénzért tette ezt vele, hisz annyit nem fizethet egy ilyen alvilági figura egy ilyen szerencsétlenért, mint ő. Így hát Oleg most épp egy rakás ferdeszemű között lavírozott a hírhedt Alekszandr Minagawa lakása felé – természetesen szépen megtisztálkodva, egy Dimitrj-től kapott öltönyben. Még sosem látta a fickót, de sokat hallott már róla, illetve a szervezetéről. Állítólag még Dimitrj-éknél is durvább arcok voltak.
Vagy tíz perc múlva már túl is jutott egy rakás biztonságin, azaz vagy egy tucat rosszarcú, ferdeszemű öltönyös fickón. Ahogy végigment a folyosókon, a hatalmas felhőkarcoló legalsó szintjén, és végignézte a “személyzetet”, őszintén elámult. Ezek aztán tényleg pénzesek – gondolta magában. Dimitrj-ék egy ócska kis patkánylyukban tanyáznak ehhez képest. Ő meg… Őt magát meg már nem is tudja az itteni gazdagsághoz mérni. Tisztára olyan ez a hely, mint a TV-ben a középső szintek. Épp ezekhez hasonló gondolatok jártak a fejében, mikor kísérője – kit a bejáratnál kapott maga mellé – megállította egy ajtó mellett.
- Ez az?
- Igen, menj csak be, már vár rád… – mosolygott gúnyosan a kis sárga.
Oleg nagy levegőt vett, aztán benyitott. Hatalmas terem tárult a szeme elé, mely szinte teljesen üres volt. Márványmintázatú csempe borította a padlót és a falakat is. A lámpák tompán világítottak. A teremnek szinte semmilyen berendezési tárgya nem volt, viszont a helyiség közepén egy hatalmas, gőzölgő, illatos vízzel teli medence terpeszkedett, benne egy hatalmas alakkal. Alekszandr Minagawa rettentően túlsúlyos volt. Mint azok a szumóbirkózók. Csupán egy fehér törölköző takarta ágyékát, de az is veszélyesen sodródott ide-oda a lágy áramlatokban a víz alatt.
- Gyere beljebb – szólalt meg lágy hangon Minagawa, és még barátságosan mosolygott is hozzá.
Oleg közelebb lépett egy kicsit.
- Fordulj körbe, had nézhesselek meg jobban – búgta aztán mély hangján.
Oleg lassan körbefordult.
- Hm. Jó, maradhatsz – húzódott szélesebbre a mosolya Minagawa-nak – Nem akarsz bejönni mellém a vízbe? – ez pedig inkább parancsnak hangzott, mint kérdésnek.

***

Hat keserves óra múlva szabadult csak. Mind lélekben, mind testiekben meggyötörve. Életében nem érezte magát ennyire fáradtnak, és ennyire megalázottnak. Mindene fájt és sajgott, de persze egyes területek jóval leköröztek más helyeket… Oleg már csak arra vágyott, hogy hazajusson, jól lezuhanyozzon és aludjon egyet, de ezt persze nem tehette meg, hisz a jegy még mindig nem volt a kezében. De nemsokára! NemsokáraMaruszia megdöglik, megdöglik azért, amiért ilyen helyzetbe sodorta őt, és mert elvette a jegyét! És akkor visszakapja a jegyet, és elmehet a Meccsre! – gondolta magában, miközben Dimitrj irodája felé loholtát a városon.
Dimitrj már várta. Egy idegen társaságában. Aki hosszú bőrkabátot viselt, fejét kapucni fedte, arca megviselt, de elszánt… és rohadtul csendes figura volt.
- Áh… Úgy látom, kicsit megviselt a meló – vigyorgott Dimitrj. – Minagawa felhívott, és biztosított, hogy minden rendben volt, megtetted, amit meg kellett tenned… – mondta gúnytól csöpögő hangon.
- Akkor most…
- Igen. Itt az emberem, akit ígértem. Ő majd elvégzi a piszkos munkát. Ő Mr. Blackwelder.
Oleg csak biccentett a komor fickó felé, aki már meg is indult. Olegnek alig sikerült félreugrania az útjából, és egyben gyorsan kinyitnia az ajtót előtte. Odakint még gyorsan átöltözött régi ruhájába, majd indultak.

***

Útközben Maruszia kedvenc bárja felé Oleg számtalanszor pislantott oldalra, Dimitrj embere felé, és körülbelül ugyanennyiszer próbált feltenni valamilyen idióta kérdést, ami éppen az eszébe jutott kísérőjével kapcsolatban. Végül csak sikerült kinyögnie egy kérdést, egyet a sok közül.
- Gyakran csinálsz ilyesmit?
A válasz váratott magára pár végtelennek tűnő pillanatot, miközben a fickónak még csak a tekintete sem rebbent Oleg felé.
- Ez az első – válaszolta végül kimért hangon.
Oleg nem tudta, hogy milyen tekintetben számít elsőnek ez a fajta munka a fekete bőrkabátot viselő gyilkosnak… vagy leendő gyilkosnak? De hát ő sem tette fel rendesen a kérdést. De már nem volt idő pontosítani, hisz épp a Vörös Csillag nevű bár utcájába fordultak be. És micsoda szerencse; Maruszia pont a bár előtt ácsorgott egy cigivel a kezében, és épp a befelé igyekvő társai felé kiáltott:
- Megyek én is mindjárt!
A következő pillanatban vette észre a sarkon beforduló két alakot, akik közül az alacsonyabbik nagyon ismerősnek tűnt neki. A páros alig tett pár lépést, máris hangosan felkacagott, épp mikor társai mögött bezárult a bár ajtaja.
- Mi van, felbéreltél valakit, hogy kiverje belőlem a jegyet? – vigyorgott.
- Nem lesz itt semmiféle verekedés – válaszolta Mr. Blackwelder szinte azonnal, és villámgyorsan előhúzott egy hosszú csövű félautomata pisztolyt a kabátja alól… és már lőtt is. Alig hat méterre voltak Marusziától, mikor összerogyott. Két golyó a szívbe. A pisztolynak alig volt hangja, tuti, hogy Olegen és a fegyver tulajdonosán kívül senki sem hallotta a Maruszia számára végzetes lövéseket. Oleg holtsápadtan és remegve lépett a halott fölé a rezzenéstelen arcú és nyugodt léptű bérgyilkossal, aki épp egy lefűrészelt, duplacsövű sörétes puskát húzott elő kabátja alól, amivel lassan becélozta a halott nő rémületbe fagyott arcát.
- Vedd el, ami kell!
Oleg gyorsan leguggolt, és szinte oda sem nézve, fejét elfordítva, már-már öklendezve motozta meg egykori ismerősét. Hamar ráakadt a jegyre.
- Az az, aminek látszik? – kérdezte döbbent hangon a bérgyilkos, miközben meghúzta a ravaszt, és Maruszia agyát szétkente a hóban az ezernyi apró repesz segítségével.
Oleg már futott is. Lélekszakadva rohant a legközelebbi sikátor felé, jegyét markolva. AZ Ő JEGYÉT! Hallott maga mögül egy kattanást, majd hangos szitkozódást.
- Átkozott Capitol gyártmány…
Mr. Blackwelder pisztolya csődöt mondott. Így azt elhajítva, a töltetlen puskával vette üldözőbe Oleget.

***

Az életéért futott… meg persze a jegyért. A sikátorokban többször is felbukott a szemétben, de szerencsére egyetlen egyszer sem érte be üldözője. Oleg ismerte a környéket, tudta, merre fusson, hogyan rázza le üldözőjét. De az erősen rátapadt, minden pillanatban utolérhette, vagy becélozhatta futás közben megtöltött puskájával. Ám a végtelennek tűnő üldözés végén, minek során már Oleg is teljesen eltévedt az ismerős sikátorok kusza labirintusában, egy zsákutcába érve, mikor megtorpant és reményvesztett arccal, remegve fordult üldözője felé, csak az üres utcával találta szembe magát. Mr. Blackwelder köddé vált. Oleg hosszú percekig fülelt még mozdulatlanul, de semmi. Üldözőjének nyoma veszett. Hangos sóhaj tört fel tüdejéből, miközben megkönnyebbülten rogyott a jeges betonra. Majd vigyorogva nyitotta ki a jegyet szorongató, kesztyűs kezét. De a széles mosoly azonnal az arcára fagyott, mikor megpillantotta üres tenyerét.

***

- Átkutattam az összes rohadt sikátort! De semmi… Nem találtam meg.
Fejezte be kis történetét Oleg, amit épp a pultosnak mesélt el, miközben szintetikus vodkát iszogatott, persze csak módjával. A pultos fickó fejcsóválva, hitetlenkedő tekintettel nézte Oleg-et, és magában biztos valami ilyesfélén járhatott az agya: hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen?
- Hé, haver – szólt vendégéhez, alig hallhatóan. – Ezt nem igazán ajánlanám fel senkinek, de van itt egy fickó, aki rendelt pár hónapja tőlem egy jegyet. De nem jött még érte. A határidő már lejárt, de nem adtam el a jegyét, hátha mégis eljön érte… meg hát minél később adom el, annál többet vasalhatok be érte… Ha megszerzed az árát, míg nem jön ide érte, akkor a tiéd a jegy. – Oleg-nek még a szeme sem csillant fel az ajánlatra.
- Honnan szerezzek én most annyi pénzt?
- Mondjuk innen – csúsztatott egy papírfecnit elé a pultos.

***

- Vegyen egy nagy levegőt, tartsa benn és ne mozogjon! – utasította a zugsebész Oleg-et a mocskos, rendetlen kis helységben, ami egyaránt szolgált vizsgálóként, műtőként, és irodaként. Az idősödő, remegő kezű doki vérfoltos, fehér köpenyében épp egy valamilyen orvosi kézi scannerrel vizsgálta végig Oleg testét. Majd nagyot sóhajtva olvasta le a kijelzőről az eredményeket.
- Hát, azt hiszem, a belső szervek közül egyedül a szív érdekelne, de ahhoz gondolom ragaszkodik.
Oleg idegesen bólintott és egyúttal az ajtó mellett ácsorgó izomkolosszus felé pillantott, aki kárörvendő vigyorral várakozott.
- Nyugodjon meg, Visszarionovics csak az én biztonságomra felügyel. Ha nem adja a szívét, nem fogjuk erőszakkal elvenni. Viszont, itt van a bal karja… Hát elég vézna, meg van rajta néhány régi sebhely is, de az egyik paciensemnek pont egy ilyen méretű végtagra lenne szüksége – nézegette szakértő szemekkel Oleg karját a zugdoki.
- A… a karom??? – akadt el Oleg lélegzete.
- Nyugodjon meg, nem kell kar nélkül élnie hátralevő életében. Ha kimászik a jelenlegi pénzügyi zavarából, olcsón tudok magának szerezni egy cyber-végtagot. Vagy egy olcsóbb fajta… Oh, bocsánat, szóval egy bio tenyésztett kezet…
- Háát… Nem is tudom. Az a fickó miért nem olyat vesz?
- Mert az egy kicsit drágább, meg hát nem igazi hús, még a bio tenyésztett sem. Majdnem olyan, mint a szintetikus konzerv marhahús, meg a tubusos, műanyag ízű marhahús közti különbség…
- Ezt még át kell gondolnom…

***

- Héé, Héé, uram…
Egy koszos, szakadt ruhákba burkolódzott, idős, torzonborz és nagy valószínűség szerint erősen alkoholista csöves próbálta megszólítani oleg-et. De ő rá sem hederített. Dühösen és kicsit bizonytalan léptekkel sietett a kocsma felé, ahol a pultos felajánlott neki egy jegyet. Ó, igen, és az egyik karja is hiányzott.
- U-uram… Nem akar egy jegyet? – Kiáltotta utána akadozó hangon a csöves. – A holnapi meccsre…
Oleg megtorpant.
- Olcsón adom…
Oleg visszafordult, és szinte rohanva az alkoholista öreghez sietett.
- Hol van?
Az öreg mélyen a ruhája zsebébe nyúlt, majd remegő kezekkel előhúzott egy gyűrött kis fecnit, amit Oleg azonnal kikapott a kezéből. 32543699! Az ő jegye!
Oleg is benyúlt a zsebébe, és az imént szerzett pénzköteget a csöves markába nyomta, miközben továbbra is a jegyére meredt, bamba, ám őrült tekintettel. Majd megfordult.
- Az egyik sikátorban találtam…
A csöves mögötte majd összeesett, ahogy észrevette mennyi pénzt nyomtak az imént a markába. Szinte levegőt is alig kapott. Oleg most nem rejtette el a jegyet, nem dugta el a kesztyűjébe, nem gyűrte a csizmájába, csupán berakta a tárcájába. Most nem is vigyorgott, nem is örvendezett, csak fapofával és fanatikus, őrült tekintettel megindult a pályaudvar irányába… A vonat felé, ami talán eljuttatja a Meccsre…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához