LFG.HU

celsior
hírekCimkek

Az Inomi kiadó évnyitó MAGUS – regénye ezúttal John J. Sherwood négy ynevi Koron át ívelő “Hőseposza”.


“Az elf gálya sötét árnyat vetett Queuron méregzöld rengetegére. Fehéren ragyogó vitorlái duzzadón hajtották előre az égen. Dél felé haladt a kora délutáni ragyogásban: a tatbástya feljárója előtt eligazítást tartott a hajó parancsnoka, az orr teraszán viszont napfürdőző elfek pihentek, élvezték a friss szelet, talán aludtak és álmodtak is – de az álmok szeszélyesek.
Az ellenség az erdőtenger mélyéről bukkant elő, a méregzöld lombok alól emelkedett az égre. Aquir hajó volt, igazi ragadozó, kétszerte nagyobb áldozatánál. Vastag, százlábnyi hosszú polipkarokkal rúgta el magát a fák tövéből, ahol eddig rejtezett, harci fedélzetén recsegve fordultak célra a katapulták. Egy pillanattal később már féltucatnyi zölden izzó tűzlabda sivított az égen.
Ilyen közelről egyik sem téveszthette el a célt. Messzedörgő robajjal martak az elf hajó oldalába, az egyik a főárbocot törte ketté, három a hajóbástyát rombolta szét. Fekete füstfelleg és egy sárgán-zölden fortyogó tűzgolyó homályosította el a napot. Az aquirok második sortüze már csak a legénységét vesztett Égi Hajó lángoló csontvázát robbantotta szét. Háznyi darabok vetődtek mindenfelé, a kettétört gerinc a lombok közé csapódott. A roncsok nyomán lángra kapott az erdő.
Az aquir szörnyeteg katapultái még néhány percig újabb célpont után kutattak, aztán visszafordultak nyugalmi helyzetükbe. A hajó behúzta hasába ormótlan csápjait, ínhártyaszerű vitorlái mély morajjal kibomlottak, és délnyugat felé indult. Néhány száz mérföld után vonta be vitorláit újra, és lejjebb ereszkedett: közben felzúgott a szél, és rőt fények martak a lombok közé. A megkínzott erdő felzokogott, de az aquir varázs elnémította, a fák pedig meghajoltak, arrébb vándoroltak, és új leshelyet formáltak a csontgerincű hajónak.

Velias, Queuron hercege némán siratta az erdőt. Egy egész völgy lett a tűz martaléka, sőt, a környező dombok is, és tétlen kellett végignézniük: neki és valamennyi harcosának.
Az elmúlt néhány röpke hónapban három Égi Hajót, több száz harcost vesztettek el ezen a vidéken, Queuron délnyugati részei felett. Egyetlen túlélőt, egyetlen nyomot sem találtak soha: a halál mindannyiszor hirtelen jött, utána pedig mindent felperzseltek a lángok.
Velias egy hete döntött úgy, hogy feláldozzák egyik újonnan készült hajójukat. Nagator nélkül, messziről, mágiával irányítva küldték őrjáratra, és kisebb csapatok követték az erdőtenger mélyén, a lombok alatt haladva. A hajó fedélzetére a leghatalmasabb elf varázslók bűvöltek legénységet fényből és illúzióból, hogy minden valóságosnak hasson.
Mikor az aquir rémület lecsapott, a herceg és kísérete egy pillanatig még azon volt, hogy bosszút vesz mindenért, de Velias úrrá lett magán, és visszaparancsolta harcosait. Jól tette, mert az a förtelem egy ideig még figyelte a környéket. Talán megsejtett valamit: a fellobbanó gyűlölet mérföldekre hullámokat kavar az asztrális síkokon. Nem mozdultak tehát, és az oltásba sem kezdhettek bele, míg az aquir hajó kellően távolra nem került, nehogy minden áldozatuk hiábavaló legyen. Mikor eljött az ideje, Velias dala esőt és könnyeket fakasztott: eloltották a tomboló lángokat.
A maroknyi elf csapat még egy órát állt mozdulatlanul, és valamennyien kiszáradt torokkal szemlélték a pusztítást. A szürke fellegek alatt fehér füst kavargott, pernyét vitt a szél, itt-ott még parázslott a föld. Üszkös fák csontujjai meredtek az égre.
Idővel aztán több irányban is apró foltok tűntek fel az égen. Közelebb érve már mind ki tudták venni a hófehér pegazusok hátán közeledő elfeket. A herceg maradt a legtovább mozdulatlan, még akkor is görcsösen szorongatta saját hátasának kantárját, mikor társai már rég nyeregben ültek. Itt nőtt fel, ezen a tájon volt gyerek, ismerte minden fa és bokor nevét. Akadt olyan, amelyik még nálánál is idősebb volt. Most mondott végső búcsút és köszönetet nekik. Vadászai türelmesen várták; az ő szívüket is szomorúság töltötte el.
Végül aztán a herceg is megmozdult, letörölte könnyeit, és immár kifürkészhetetlen arccal pegazusa nyergébe ült. A hátas kiterjesztette szárnyait, és néhány könnyűnek tetsző csapás után a levegőbe emelkedett, a többiek pedig nyomban követték. Északkeletre tartottak: ¦ymenor, a Városfenyő volt a cél.

3.

A Hercegi Torony legfelső szintje egyetlen, tágas terem volt csupán. Mennyezetét – az unikornisszarvat formázó karcsú toronytető talapzatát – faágakból csavart vaskos oszlopok boltívbe görbülő alakzata támasztotta meg, semmi más. Három irányban káprázatos panoráma tárult a bent állók elé, s bár a keleti oldalon szürke hegygerinc meredt az égre, a szem kedvére befoghatta innen egész Queuro Lart, Queuron keleti végvidékét.
Queuron a kontinens legnagyobb völgye volt, nevét is innen kapta: Völgyvidék. Északon a Vellyr-hegyek, délnyugaton az aquir szörnyek hegyvonulatai határolták, keleten pedig a felhőkbe öltözött Syemos-hegység félkaréja védte a Nagy Víz habjaitól, mely máskülönben elárasztotta volna a vízszint alatti völgyet. Ennek legkeletibb pontján, a Syemos lábainál terült el Queuro Lar, a Völgyerdőnek hívott rengeteg, és itt magasodott ¦ymenor is, a Városfenyő.
Queuron hercege most a Hercegi Torony délnyugati balkonján állt, két kezével a mellvédszerűen futó ágakra támaszkodott, és előredőlve fürkészte a messzeséget. Ő mindent láthatott, de őt nem láthatta senki: arcán érezte a mágikus mező remegését, ami kifelé ágas-kacsos fal képzetét mutatta.
- Kyorabhur.
Halk hang valahonnan hátulról, a szökőkút felől.
Vékony peremű, halszobrokkal fröcskölő, medencényi szökőkút volt. Maga a Fa hozta fel idáig a szikrázó vizet, hogy aztán innen előbb a padló vékony erezetén, majd szűk csövekben folyjon tovább az alsóbb szintekre. Egy cseppje sem veszhetett kárba; tartoztak ezzel a tónak, amelytől elvették. Az egész város ebből a szökőkútból táplálkozott, innen kapta az éltető vizet: olyan vízvezető rendszer volt, ami méltó volt a Szépek Népéhez és a Városfenyőhöz – de roppant pontos és szabatos rendszer volt, ami az elf tudástól bizony messze állt.
- Gyere csak ide, barátom.
Koppanó léptek a padlón, óvatos léptek, nehogy megszakítsák az ezerfelé folyó víz rohanását.
- Elmegyünk, Kyorabhur.
Velias egy hosszú percig elmélázott a szó jelentésén. Vajon mit értsen alatta? Amennyire ő tudta, jelenthetett elöljárót, családfőt, fiút, harcost, barátot, még egy merész barlangmélyi vak halat is így neveztek. Minden csak a hangsúlytól, a kiejtéstől függött.
- Biztosan jól megfontoltátok?
Az alacsony teremtmény odaért hozzá, és egy gyakorlott mozdulattal felhúzta magát a mellvédre. Ráncos képű, sárga bőrű kis alak volt, a hercegnek alig mellközépig ért. Cserzett bőrruhákat viselt: bonyolult szabásuk egy pillanatra elvonhatta a figyelmet krumpliforma orráról és hatalmas, elálló füleiről.
- Vének vagyunk, Kyorabhur. Sem erőnk, sem kedvünk nincs ellenállni. Nem is lenne ésszerű.
Velias kihúzta magát, elsétált a szökőkút felé. A gnóm öreg jó fertályóra múlva követte csak. Évszázados szertartás volt ez közöttük.
- Hajóink készen állnak. A városban mindent elrendeztünk, a járatok, a házak üresek. A tárnák is kiürültek, de bejelöltük az új teléreket. Könnyen eligazodtok majd.
- Biztosan nincs más út, barátom?
A gnóm letelepedett a szökőkút szélére, egy páfránylevéllel babrált.
- Az aquirok öt esztendővel ezelőtt törtek át Queuron határain. Mi nem hiszünk a babonákban, a sors azonban nem kijátszható. A tények könyörtelenek, Kyorabhur. Számításokat végeztünk, és úgy látjuk, legkésőbb félszáz esztendőn belül vagy elérik ¦ymenort, vagy egyszerűen kiéheztetnek benneteket. Mert az aquirok elpusztítják az erdőiteket…
Velias megrázta a fejét. – Félszáz esztendő?
- Nem több, Kyorabhur. Rengetegszer átszámoltunk mindent, minden lehetőséget számba vettünk. Ezen felül… megkérdeztük a csillagokat is. Nem tévedünk.
- Én pedig – jegyezte meg Velias – nem hátrálok meg.
A gnóm töprengve nézte az elszánt elf herceget. Öreg volt, fajtája legöregebbje, törzse elöljárója, akinek hószín hajából mára csak néhány tincs maradt. Sokat látott éjfekete szemei most összeszűkültek, ahogy Veliast hallgatta.
- Vének vagyunk, Kyorabhur, de nem bolondok. Már vének voltunk akkor is, mikor a Förgeteg az erdőkbe vetette népedet, de nem voltunk olyan gőgösek, hogy a miénknek mondjunk bármit is. Ti megjelentetek, mi pedig visszahúzódtunk a hegyek lábaihoz. Aztán megjelentek az aquirok, ti pedig hátrálni kényszerültetek. Mi tovább költöztünk tehát, a hegyek közé és a föld alá. Azt hiszed tán könnyű volt? Nem volt az. Sosem könnyű, de míg ti harcoltatok és pusztultatok, a mi nemzetségeink éltek és gyarapodtak tovább. Mikor segítség kellett, mi segítettünk. Megtanítottunk titeket, hogyan kell Égi Hajókat építeni, hogy szembeszállhassatok az aquir hadakkal. Megmutattuk, hogyan lehet könnyen és egyszerűen kihozni az ércet a hegyek mélyéből. Fegyvereket és vérteket készítettünk, hogy erősek legyetek a harcban. Mert az aquirokat le kell győzni, igaz. Bár mindig mondtuk, hogy nem így. Nem fegyverrel. Mondd, hosszúéletű, van-e erősebb fegyver a türelemnél?
- Nem hallgattatok ránk – folytatta rövid szünet után. – Népedet megtizedelték, mégis harcoltok tovább. Ezt becsüljük, de nem tudjuk megérteni. Mindegy. Ha nem köttök békét az aquirokkal, eltűntök mind egy szálig. Hát nem látjátok, hogy majd az idő végez velük? – Ismét szünetet tartott. Oldalra billentett fejjel nézte a mozdulatlanul, némán álló elfet. – És vannak más fajok is. Az yrchek meg a többiek. Szaporák, de nincs hatalmuk. Fejlődésük még nem kiforrott; új istenek új teremtményei. Hely kell nekik is, és mi nem állunk ellen. Elmegyünk, ahogy eddig is. Az idő nekünk dolgozik.
Az elf közelebb lépett hozzá. Ahogy az alkonyba forduló nap fénye megcsillant haján, ahogy aranyszínnel festette meg arcvonásait, a legendák hősének tűnt egy pillanatra, a harcosnak, akinek népe énekelte. A gnóm öreg elhallgatott.
- Lyell egyetért veletek – jegyezte meg sokkal később a herceg.
- Bölcs asszonyod van, Kyorabhur.
- Egyszer azt mondta nekem: “Nem lehet egy egész világot megmenteni.” De mi van akkor, mit tegyek akkor, ha ez az egyetlen völgy a világ?
A gnóm bólintott, de sokáig adós maradt a válasszal: – Akkor be kell érjük egy szegletével.
Mély csend telepedett közéjük, mint még soha. Bár már majd’ ötven esztendeje megbeszélték, s azóta is számtalanszor, Velias sohasem hitte, hogy a gnómok valóban elhagyják otthonukat; hogy megfutamodnak a homály elől.
A vén Szakértő a szökőkutat nézegette; ott volt a tervezők között. Mikor is? Sokezer esztendeje már…
Hosszú hallgatás után az elf szólalt meg előbb: – Északnak mentek?
- Északnak. A Gyűrűhegy tövében élnek rokonaink, és már várnak ránk.
- Ott meddig maradtok?
- Ameddig hagynak minket, Kyorabhur. – Az öreg kis lény felállt, távozni készült. Az elf odalépett elé, letérdelt, kezeivel vizet merített a szökőkútból, és a gnóm felé nyújtotta: – Eliyla naa khenuua ¶o. Paniyla ¶o umaale Lar. E’lëythos!
A gnóm szürcsölve ivott a vízből, a maradékot az elf a padlóra csorgatta. A gnóm is merített a vízből, és megismételte a szertartást: – Khenuula ¶o eliyle am. Athuula ¶o hethuule Lar. Em’kolëythos!
Több szóra nem volt szükség, az elf búcsúrituálé mindent elmondott, amit szükséges volt elmondani. Egy hosszú pillanatig még fürkészték egymást, aztán az elf felegyenesedett, az öreg pedig a légakna felé indult. Mielőtt belépett, még visszafordult, hogy utoljára jól megjegyezzen mindent: az elf herceget, a szikrázó vízpermetet, a vörösbe hulló napot a láthatár peremén.”

(A kép belső illusztráció a regényből)


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://rpg.hu/iras/pic/avatar_nagy.jpg]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához