LFG.HU

Myrddin
hírekCimkek

Két könyvújdonság is kapható lesz a III. Átjáró Napon: az egyik Philip K. Dick: A kizökkent idő című regénye az Agave Kiadó gondozásában, a másik pedig Ian Watson: Az Úr világa című kötete a Beholder Kiadótól.

Az 1958-ban megírt “A kizökkent idő” volt Dick első keményfedeles kötete.
Ragle Gumm úgy érzi, a világon minden körülötte forog. És ami a legijesztőbb: lehet, hogy igaza van. Egy klasszikus sci-fi illúzióról és valóságról, az igazság kereséséről egy hazugságokkal teli világban.



Az Átjáró napon jelenik meg Ian Watson: Az Úr Világa című könyve. A világhírű brit író itt dedikálja is frissen megjelenő könyvét.

A könyv tartalmából:

1997-ben “angyalok” jelennek meg a világ szent helyein és az emberiséget az “Úr Világához” invitálják – amely nem más, mint az Eridani 82 csillag egy bolygója, húsz fényévnyire a Földtől. Egy titokzatos űrhajtómű bukkan fel Góbi sivatagban, amely segítségével tudósok és mérnökök megalkotják a Pilgrim Crusadert. Az űrhajó fedélzetén gondosan megválogatott, tudósokból és művészekből álló legénységgel hamarosan útnak indul a külső világűr felé.
Amy Dove szociológus és szeretője, Peter számára a “külső világűr” a torzítások és hallucinációk dimenziója. Hajójukat rovarszerű idegenek, a Csoport-lények ejtik fogságba. Amy és öt társa elmenekül az “Úr Világa” nevű bolygóra, ahol egy idegen civilizáció várja őket, amely részben a mindennapos fizikai valóságban, részben a “Mennyországban” létezik. De álomszerű találkozások sorozatán át Amy rádöbben, hogy a Csoport-lények nem is annyira ellenségesek, és hogy az Úr Világa “Mennyországa” borzalmas veszélyeket rejt.
Ian Watson regénye izgalmas utazás az anyag és az elme világának határán, mely lebilincselő kaland is egyben. Ian Watson nem elégszik meg a hétköznapi történetekkel: napjaink egyik legizgalmasabb és legkalandosabb sci-fi regényét alkotta meg, mely folyamatosan mozgásban tartja a képzelőerőt és az emberi gondolkodás határait feszegeti.

A könyvről részletesebben: http://www.beholder.hu/?m=bolt&cikk=4844
Ian Watsonról: http://www.beholder.hu/?m=bolt&cikk=5412



Részlet a könyvből

EZÚTTAL AMIKOR szeretkezünk Peterrel, nem takarjuk el a hajóablakot. Szabadon lebegünk a kabin tompa fényeiben. Összesimulunk, megcsókoljuk egymást.
Odakint a hipertér: szemcsés, tompa tengere a remegő, inkoherens fénynek. Néha fényesebb, kaleidoszkópszerű örvények gyúlnak ki és halványulnak el ebben az alkonyatszerű óceánban, mintha távoli csillagok eltorzult, víz színén tükröződő képei lennének. De nem azok; a hajó műszerei nem tudják megfeleltetni a formájukat a csillagoknak. Ezek néha a saját hajónk halvány szellemképeként bukkannak fel, mintha valószínűtlen visszhangok lennének, amelyek megpróbálnak visszarántani minket a normál világűrbe. A hajó burkolatáról sodródva lepattanó apró atomok ezek talán, amelyek a hipertér határán tévelyegnek, és csomókba gyűlnek össze a hajónk nyomában mielőtt szétolvadnának a közönséges, csillagközi hidrogéngázok között.
- Milyen messze vagyunk a Földtől és milyen közel önmagunkhoz – mormogja Peter bársonyos hangon. Deréktól felfelé foltocskák ülnek a bőrén (kinyújtott ujjaimmal végigkövetem mintájukat), mintha a természet nem tudta volna eldönteni, hogy fehérre vagy borostyánszínűre alkossa meg a felsőtestét. A hipertér tompa ragyogásában a foltocskák mintha összeolvadnának, míg hófehér bőrű lábai nagyobbnak látszanak, erősebbnek és masszívabbnak, mint valójában. Peter meglehetősen alacsony és inas. És göndör, vörös haja van.
- Mégis, milyen messze, Amy? Itt sokkal könnyebben meg tudjuk mérni a saját közelségünket.
Nyelvünk, ujjaink, lábunk hosszú előjátéka után finoman a hívogató ágyra lebegünk. Mintha az akaratunk mozgatna minket. Idekint, a hipertérben valami különös kvázi-gravitáció uralkodik. De egymáshoz vonz minket egymás utáni erős vágyunk, így helyi gravitációs mezőt kelt a testünk.
A mező egymáshoz rögzít minket, mintha nemcsak a vágy, hanem a fizikai törvények is a kezünkre játszanának. Csak szélsőséges érzések váltják ki ezeket az erőket: a gyűlölet, a harag taszítóként lépne fel.
Az ágy pereme közeledik felénk, mi pedig odasüppedünk. Az idő elnyúlik, kitágul. Láthatatlan kötelékek húznak minket. Végül nekiütközünk, szorosan megöleljük egymást.
Peter belémsiklik. Duzzadó szövet lassú tánca, forró izom, pengő idegek. Eltelünk tőle. A kéj lassan feszül meg bennünk, mint valami hosszú, egyre csak nyúló idegszál, amely mintha sosem pattanna el. Csigaszerelem a miénk: két meztelen csiga lassú egymásba fonódása. Csúszós, izmok mozgatta világban szeretkezünk, két csiga, a párom szerelmi csápja altestemben duzzad. Gönyörűen szeretkeznek a csigák.
Odakint a hipertérben az örvények felizzanak majd újra elvegyülnek a teremtés alaktalan masszájában: a hajónk haladásának ujjlenyomatai ők. Az én ujjaim Peter testét tapintják, az övék az enyémet.
Közös orgazmusunk lassú lökéshullámként terjeszti ki kvázi-gravitációnkat a hajón át, melyet jól érez – ezt nagyon is tudjuk – a le-génység többi tagja is. Később kapunk majd megértő mosolyokat, a keresztnevet nem érdemlő Jacobiktól pedig grimaszt. (Lehetséges, hogy ő is szerelem gyümölcse volt egykor?) A többiek érzik, hogy mi voltunk azok, nem pedig René és Zoe, hiszen a mi jellegünket, a mi ízünket hordozza ez a lökéshullám. Ezen az úton nagyon közelről érezzük egymást.
Amikor végre szétválunk – szabad mozgáspályán újra a normális térben – Peter újra eltakarja a hajóablakot. A fehér fények halványabbra váltanak.
A kabinom falán fényképek sorakoznak azokról a különleges eseményekről, amelyeknek köszönhetően felfedezőútra keltünk: az Úr Világa üzenetei – angyalok és hírnökök megjelenése majd eltűnése. Itt vannak most a fényképen: fotók készültek az Úr hírnökeiről.
Eltöprengek ezen. Le lehetne fényképezni egy látomást, bármily valóságosnak tűnjön is? Mennyire kell valóságosnak tűnnie bármely eseménynek ahhoz, hogy valóságnak és ne képzelgésnek tartsuk? Ezek az angyalok a két kategória határán egyensúlyoztak. Nem úgy, mint a hajtómű, amelyet magukkal hoztak.
Peter tapsol egyet, én pedig felkapom a fejem. Máris elálmodoztam a fotóim előtt! Olyan könnyű elveszteni az időérzékét az embernek egy olyan helyen, ahol maga formálhatja az időt. Mióta is vagyunk úton? Örökkön-örökké és alig egy perce egyszerre. Az órák járnak, de hát ezek csak gépezetek. A valódi idő az érzékelésünkön múlik.
Peter felém dob egy köteg ruhát, hogy elkapjam. A kék kezeslábasom lustán úszik át a levegőn, keze és lába felfúvódik, mellén egy kis névtábla: AMY. Néhány papírcetli kiúszik a zsebéből és fehér pillangóként röpköd körülötte. Artista mozdulatokkal öltözünk. Felhúzom a mágneses bakancsot és finoman a padlóhoz cuppanok. AMY OOVE és PETER MUIR többé már nem szeretkező csigák, hanem a Föld első csillaghajójának űrhajósai.
Én pszichológus vagyok. És Peter? Nevezzük paratörténésznek: nem a földi dolgok, hanem a szent dolgok történésze, olyan eseményeké, amelyek a valós történelmen kívül, a hitben, legendákban történtek meg. Amikor először találkoztunk, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha ő a fej, akkor én vagyok az írás és fordítva. Feltérképeztem, hogy milyen mértékben maradhatunk “mások” egymásnak egy fokozatosan homogenizálódó világban. Megértettem, hogy ő is egyfajta elveszett aranykort keres, egy olyan világot, ahol az emberek közvetlenül kommunikálhatnak Istennel, egy világot, amelyhez elveszítettük a kulcsot. És amely világ most hirtelen, riadalmat keltve megmutatta magát nekünk.
- Ha valakit igazán szeretsz – mondom -, akkor ha gyereketek születik, akkor az a gyerek nem “tiéd-és-enyém” vagy “tiéd-vagy-enyém”. Nem, ez egy fúzió. Amit az ember egymagában nem tud megélni.
A “másság” érmének harmadik oldala, a szerelmesek egysége? Peter huncutul vigyorog:
- Azért nem csináljuk olyan rosszul. De nem vagyuk egyek. A gyermekünk, az igen. Azt hiszem, ezért születnek a gyerekek. Hogy az emberek örökre összeforrjanak, még akkor is, ha fizikailag ez nem lehetséges. Amikor majd visszaérünk…
- Mikor? – A kérdés meglepi Petert, vissza kell idéznie a szó jelentését.
- Az a gyermek a mi létezésünk összege lenne, nem igaz? Mégis valaki más, egy külön lény. – Peter elmormog a szavak jelentésén. Szavak! Egyrészről annyira világosak és jól meghatározottak, másrészről annyira homályosak, megfoghatatlanok, gyakran alig különböztethetőek meg az ellentétüktől. És mégis mi ezeket használjuk, hogy kifejezzük a kapcsolatunkat a világgal. Talán jól is van így, máskülönben nem is látnánk a kapcsolatokat, hanem visszasüllyednénk a tudat alaktalan óceánjába, ahol minden elválaszthatatlanul összeolvad minden mással. Odalépek Peterhez és megcsókolom. Kapcsolat.
- Vajon hogy fog kinézni, Amy? Fiú lesz vagy lány? A tökéletes fúziónak hermafroditának kellene lennie, nem? – Felkacag és megnyalja az ajkait. – Jobb idefent az űrben, nem? Mármint szeretkezni. Így sokkal közelebb vagyunk az igazi fúzióhoz. Aztán ha véletlenül felrobban a fúziós bomba, akkor sok apró darabka lesz belőlünk.
- Ezzel ne viccelj, légy szíves – mondom sértődötten. Bár nincs a fedélzeten fúziós bomba, egy köteg termonukleáris rakétát azért magunkkal hoztunk – tíz darabot, egyenként 5 kilotonna robbanóerővel. Számomra teljesen érthetetlen a dolog. De hát a hírnökök háborúról beszéltek a Mennyországban…
- Nem úgy értettem, kicsim. Csak gondolkodtam.
- Tudom, de Jacobik minden pillanatban erre gondol.
Hogyan fog kinézni a gyermekünk? Mondjuk örökli Peter szeplős vörösségét és az én hosszú vékonyságomat (egy fejjel magasabb vagyok Peternél és vékony vagyok, aprócska mellekkel). Vagy az én fekete göndör hajamat (mármint eredetileg, hiszen a nulla gravitációhoz szerzetesi rövidségűre kellett vágni), zöldesbarna szememet és rézárnyalatú bőrömet.
- Éhes vagyok. Menjünk, együnk valamit. A többiek majd vigyorognak ránk, feltéve, hogy találkozunk velük. Versenyt futunk?
Az enyhén mágneses talpú cipőkben a versenyfutás sietős, idétlen tipegéshez hasonlít, az ember hevesen lengeti a könyökét és aprókat lépdel, vigyázva, nehogy elszakadjon a padlótól. Persze lebeghetnénk is, úszhatnánk a levegőben, de így sokkal viccesebb, ez a mi kis privát játékunk.
Tehát: tip-top-tip-top, végigtapickolunk a folyosón, elhaladunk a csukott ajtók előtt. A kvázi-gravitáció egyszer csak végigremeg rajtunk. René és Zoe? Igen! Tudjuk, érezzük. A remegés az ő jelüket viseli magán. Lehet, hogy tőlünk kaptak kedvet. Egymásra vigyorgunk és felkacagunk. Összeesküvők vagyunk.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://atjaronap.sf.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához