LFG.HU

BloodSkull
novellaCimkek

Hmm… különös a sors. Én hiszek a sorsban, mind úgy a végzetben is. Úgy érzem, saját végzetem most ért utol. Érzem a padló hidegét. Ez jó jel, mutatja, hogy még élek. Már ha lehet ezt életnek nevezni. Vérszopó vagyok. Évtizedek óta létezem eme testben, úgy hogy mások vérét szívom élhetésem céljából. Vagy mégsem azért? Most hogy így visszagondolok, mindig is élvezettel töltött el, akárhányszor csak szárazra szipolyoztam egy halandót. Ördögien mosolyogva öltem meg bárkit, aki az utamba került, nem kíméltem senkit. Minden egyes alkalommal, mintha újjászülettem volna. De most valahogy… gyengének érzem magam. Lenézek. Látom a saját vérem. Épp a vesém környékéről bugyog belőlem elő. Ó… a nyakamból is folyik lefelé. Bár be tudnám gyógyítani, de már annyi vérem sem maradt, hogy erőt vegyek magamon. Körülnézek, bár kábult elmémmel nem látom tisztán, hol vagyok. Tudtommal New Yorkban, egy számomra ismeretlen felhőkarcoló egyik emeletén. Azt mondják, hogy ha egy ember a halálán van, egész élete lepereg szeme előtt. Nincs ez másképp a vámpíroknál sem…

Az első képkocka, amelyet meglátok, a születésem napja. Frank Zhabat néven jöttem a világra. A következő a szüleim halála. Borzalmas nap volt számomra. Még most is fáj… szörnyű újból feleleveníteni. Érzem, egyre jobban elhagy az erőm, a végső halál nem kerülhet el többé. További képek gyötörnek… az általános iskolás éveim a nevelőintézetben. 13 évesen mindig is különc voltam, kilógtam a sorból. A többiek kitagadtak, s nem is vettek rólam tudomást. Ekkor jött egy lány… az első, igazi szerelem. Még azóta is őt szeretem. De nem tartott sokáig boldogságom. A többi nyomorult halandó nem hagyta, hogy engem is elérjen a boldogság csodás vihara. Amint tudomást szereztek rólunk… közbe léptek.
Azóta is érzem a vér szagát…
- Szevasz Franci! /ez volt számukra a becenevem /
- Mit akarsz már megint mocsok?
- Mocsok?! Az utóbbi időben nagy lett a szád! Tán a csajod adott önbizalmat?
- Őt hagyd ki a dumából, értve vagyok?
- Hohó, Franky féltékeny… szegény Franky… mindjárt megijedek Franky…
- Kussolj te tahó… ha egy ujjal is hozzáérsz…
- Akkor mi lesz köcsög? Gyere csak ide pipi husi…
- Azt mondtam: HAGYD… BÉKÉN! -sziszegtem fenyegetőző, szikrázó szemekkel.
- Na, csak egy kis kóstoló…
- Takarodj!
Ekkor hihetetlen erő fogott el, csak úgy fortyogott a vérem. Nem tudtam ellenállni a benső késztetésnek… felemeltem karomat, s úgy sújtottam le rá, mint egy ólomrúd. Öklöm a jobb koponyacsontját találta el, s elterült a földön. Én rávetettem magam, s addig vertem a fejét, míg vérezni nem kezdett. Csak a barátnőm sikítása állított meg abban, hogy ne verjem halálra az illetőt. Mikor megláttam az arcát, a düh pillanatok alatt elillant belőlem, bár tekintetéből láttam, hogy vérszomjas vadállatnak tart, s úgy megijedt tőlem, hogy mozdulni sem bírt.

Óriási erő gyülemlett fel bennem, s tudtam, ha itt maradok, képes leszek erre máskor is.
Így el kellett hagynom a nevelőotthont, magam mögött hagyva a várost… és szerelmemet is. Ez volt legnagyobb bánatom. Miután magam mögött hagytam a várost, nem tudtam mihez kezdjek…elveszett voltam…míg el nem jött az a bizonyos nap.

Ezután új életet kezdtem. 14 évesen már felnőttként néztem a világra. Kisebb munkákból éltem, de úgy gondoltam, így nem fogok semmire se menni. Az ebből szerzett pénz viszont elég volt a középiskolás éveimre. Kijártam, majd egyetemre felvételiztem. Minden simán ment. Végre, először az életben azt hittem, jelentek valamit a világ számára… hogy éltemmel szolgálom a Föld bolygó érdekét. Ezután minden álmom összeomlott.

Los Angelesben éltem, s munkám is elviselhető volt. Adóellenőr voltam. Az állam érdekében jártam, bár munkámat az emberek természetesen nem jutalmazták. De én szerettem ezt az állást. Viszont egyszer minden véget ér… nem igaz?

Egy éjszaka sokáig dolgoztam, s bejött egy jóképű, fekete öltönyös, hosszú hajú, pedáns fiatalember a munkahelyemre. Üzent a portásnővel, hogy engem keres, és hogy sürgős. Természetesen felhívtam irodámba, hogy megbeszéljük… gondoltam, üzleti dolog. Amint belépett az ajtón, kulcsra zárta azt. Már csak halványan égett irodámban a villany, így nem tudtam kivenni az alakját. Próbáltam felállni, de hirtelen még nagyobb sötétség kerekedett körém, s saját hangomat sem hallottam, annyira “sűrű” volt eme köd. Nem láttam semmit, a világ hangjai megszűntek számomra. Majd valami hirtelen körbe tekeredett rajtam, s kitépett a véget érhetetlen sötétségből. Mikor szemem újból fényt észlelt, azt kívántam, hogy maradtam volna inkább ott… a sötétben. Egyedül.
Egy vámpír állt előttem, ugrásra készen. Körülöttem szorosan összefonódott, fekete csápok tekeregtek. Árnyékokból voltak összenőve. “Atyám” rám vetette magát, s éreztem, hogy a nyakamba nyilalló fájdalom áll. Testemből egyre inkább elszállt az erő. Az élet. Az életem…
Majd maró fájdalmak közepette újjáéledtem. Vért éreztem a torkomon lecsurogni. A vámpír addigra eltűnt… örökre.
Azóta sok minden történt, sok mindent átéltem, hol egyedül, hol társakkal, barátokkal az oldalamon… többé már nem voltam elhagyatott… nem voltam magányos… éltem halálom! Büszkén.

Majd a képek visszatérnek a jelenbe. Itt ülök megint… a falnak dőlve. Emlékeim kezdenek elhomályosulni… de hirtelen bevillannak az idejutásom mozzanatai.
Épp dolgozni jöttem. Éjszakai munkám van, hisz a napon nem élek meg. Amint kiléptem otthonomból, elkapott egy rossz érzés… mintha éreztem volna már ilyet. Mikor az egyik sikátoron áthaladtam, újabb jeleket észleltem, hogy követ valaki.
Hátra fordultam… senki.
Majd vissza előre… talán csak képzelődtem…
De ekkor a fellegekből jött rám az áldás. Túl késő volt. Felnéztem, de már csak 1 tüzes nyilat láttam… egyenesen felém repülni. A vállam és a nyakam között talált el. Pont a legérzékenyebb pontban…
Ruhám felgyulladt, s én vele égtem… térdre rogytam, s kínok közt vergődve téptem le magamról ruháimat. Eközben újabb nyíl talált el /bár ez már nem égett / az oldalamon.
Mindkettőt kitéptem húsomból, felüvöltöttem, s futásra vettem az iramot. Bár sebesült voltam, így is gyorsabban rohantam mint bárki ember fia. Le is ráztam /volna / ellenfelemet, akiről mit sem tudtam. Egészen ahhoz a felhőkarcolóhoz siettem, ahol dolgoztam. Kicsit meglepődtek, hogy hamarabb érkeztem, mint szoktam. Életem a precizitás volt. Mindig és mindenhová pontosan érkeztem, sem hamarabb, sem pedig később. Látták, hogy vérzem, ruháim meg voltak tépve, de nem volt idejük szóvá tenni. Ahhoz túl gyors voltam, számukra szinte halovány foltként.
Egészen felrohantam arra az emeletre, ahol dolgoztam. Ekkor következett be az a végzetes dolog, mely miatt most itt fekszem.
Hatalmas robbanás rázta meg az épületet. Fentről indult, a 255. emeletről, de a legelső robbanást is úgy lehetett érezni a 25. emeleten, mint ha mellettem robbanna. Mikor elérte ezt az emeletet is, a tűzcsóvák elnyelték a folyosókat… nekem sikerült biztos helyre vetődnöm a kirobbanó falak és a bútorok elől. De a tűztől így sem menekültem meg. Perzseli a forróság a testemet…

… Itt ülök. Kinyitom szemem, s élvezem életem utolsó pillanatait. De ekkor a lángok közül egy különös alak lép ki. Ruhája s fejfedője fekete, arcát eltakarja egy kendő. Lassan odaballag hozzám.
Mikor elég közel ér, leguggol, s szánakozva csóválja a fejét. Majd kendőjét lehúzza arcából, hogy meglássam ördögien, vérszomjasan vigyorgó arcát.

Elkerekedett szemekkel néztem a homályos világba, mígnem kivettem az arca vonalait. Ő volt az… a gyermekkori konkurencia. Az a srác, aki a nevelőintézetbe állandóan belém kötött:
Richard Duxon!
- Te… te…- nyögtem, de erőm már elhagyott.
- Igen, én… Elcseszted, hogy akkor nem öltél meg… – s oly széles mosollyal mondta ezt, mintha ezer éve erre a pillanatra várt volna.

Hátralökte kabátja egyik felét, s valami hosszúkás, barna tárgyat vett ki belső zsebéből.
Rögtön tudtam… egy fa karó. De oly szépen megmunkált, mintha csak egyszeri alkalomra lenne tervezve… gyanúm sajnos beigazolódott.

- Ezt neked tartogattam!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához