LFG.HU

HammerTimeCafe
Raffy4
novella

Az úton hazafelé nem gondoltam semmire, csak néztem ki az ablakon: figyeltem az alattunk elsuhanó ipartelepeket és rizsföldeket, gyönyörködtem a tavaszi napsugárban. Egész életemben összesen kétszer ültem sinkazenen: egyszer, amikor tizennégy évesen eljöttem hazulról, és most, amikor tizenkét év távollét után visszatérek. Amíg általános iskolába jártam, sosem hagytam el a várost, utána pedig apám mindenhová repülővel vitetett.
Azt mondják, Hanamacsiban lánynak születni a legnagyobb szerencse a világon: van, ami alátámasztja ezt, és van, ami megcáfolja. Az az egy biztos, ha egy gésának fia születik, Japán más vidékeivel ellentétben itt nem ujjonganak fel a rokonok, csupán sajnálkozva mosolyognak az ügyetlen anya háta mögött. Ezzel szemben az én anyám valamiféle égi áldásban részesülhetett, mert három csodálatos lányt szült. Közöttük én voltam az első.

Anyám mindössze tizenkilenc éves volt, a legnépszerűbb majkó az egész országban – a hetvenes évek elején valamennyi utazási iroda az ő arcával reklámozta Japánt külföldön; így nem csoda, hogy a hozzánk látogató összes politikus, sportoló, zenész és más híresség találkozott vele, néha csupán egy percre – néha csak egy fotó erejéig. Anyám minden ilyen fotót és újságcikket összegyűjtött, albumba rendezte, és gyerekkorunkban büszkén mutogatta nekünk. Akkoriban még a gésatanoncok ruháját viselte: negyven centi magas talpú kopporit, amely hasonlított az akkoriban divatos holdjárókhoz; a haját magasabbra tornyozta és tucatnyi különbőző díszcsattal szurkálta tele; élénk színű kimonókat és földig csüngő obit hordott, amelynek tartópántjára drágaköves brossokat tűzött. Anyám nem egyszerűen szép volt, hanem feltűnően szép: a férfiak körüldongták, mint méhek a krizantém virágját. Akkoriban persze sokkal szigorúbb szabályok vonatkoztak a majkókra, mint manapság; anyám nem válogathatott az “udvarlók” között, a szüzességéért a közlekedési miniszter akkora összeget fizetett, amelyből egy átlagos család öt évig is eléldegélhetett volna szűkölködés nélkül. Aztán egy másik miniszter kitartottja lett – az apámé.
Hanamacsi azt jelenti: virágváros, a benne élő és dolgozó gésák pedig nem fizetést kapnak, hanem óhanát vagy hanodájt, ami lefordítva virágpénzt vagy virágköltséget jelent – ezt mindenkinek ki kell fizetnie, aki egy gésa társaságában negyed óránál több időt tölt, még a kitartójának, a dannának is. Emellett persze apám állta anyám fodrászának, varrónőjének, öltöztetőjének, kozmetikusának költségeit is, a nem ritkán nyolc-tízezer dollár értékű kimonókat, amelyeket anyám legfeljebb két alkalommal vett fel évente. Gésát kitartani olyan, mintha az ember egy kihalóban lévő állatot hazavinne csak azért, hogy mutogassa másoknak, hogy körbevezesse a vendégeit az üvegketrece körül. Amíg apám miniszter volt, megengedhette magának anyám ellátását; cserébe gyakran vitte hozzá munkaebédre a külföldi befektetőket. Anyámnak legyezgette a hiúságát, hogy a gazdaság felvirágzása az ő bájának köszönhető, egyes egyedül.

Aztán egy kormányváltás után csöndben és békében felbontották a tartási szerződést, így lett anyám egy másik férfi “díszállata” – afféle modern Don Juané, az ország egyik legrégebbi szamuráj-dinasztiájának egyedüli örököséé, aki mérhetetlen vagyonokat birtokolt. És mellesleg a legcsinosabb harminc év alatti agglegények egyike volt, az igazi álomparti.
Egy évvel később megszületett Aja, a húgom; én négy éves voltam, anyám huszonnégy. Lassan kezdett kiöregedni a gésa-hivatásból, és azt remélte, a közös gyermek születése után a dannája elveszi őt feleségül – nem így történt. A fiatal férfi egyáltalán nem szándékozott házasságot kötni, legkevésbé egy kiotói gésával, aki a “felvilágosult” és “művelt” japán felső tízezer köreiben nem tűnt többnek egy utcai prostituáltnál. Aját sem vette a nevére, mi több, ügyvédi úton felbontotta anyám tartási szerződését.
Nyolc éves voltam, amikor a második húgom, Nozomi megszületett; az ő helyzete azonban több szempontból is tisztázatlan maradt. Az apa ugyanis nem tartotta ki anyámat, úgymond, “munkatársak” voltak: a férfit Hajatomi Ozannisikinek hívták. Akinek e név nem mondana semmit, elárulom, ő volt az ország legnagyobb kabuki-színésze, a kormány 1975-ben “Élő nemzeti kinccsé” nyilvánította, és anyámmal gyakran szerepeltek együtt különböző művészeti fesztiválokon, nagyon kedvelték egymást. Bonyolított a helyzeten, hogy Hajatomi onnagata, vagyis nőimitátor volt, ráadásul köztudottan biszexuális, vagy ahogy a hanamacsik nyelvén finomkodva mondják: “két karddal harcolt” – mégis büszkén a nevére vette a gyermekét, és ő maga adta neki a Nozomi nevet, ami vágyat jelent. Néhány évvel később kábítószer-túladagolásban halt meg, az egész nemzet gyászolta.
Tizennégy éves koromban, amikor az általános iskolát befejeztem, egyértelműnek tűnt, hogy én is anyám hivatását fogom követni; hiszen ebben a közegben nőttem fel, ez tűnt a legtermészetesebbnek számomra. Esténként a szobája ajtajából figyeltem, amikor az öltöztetők öt réteg selyembe tekerik, amikor a kozmetikus fehérre maszkírozza az arcát és vörös cseresznyét fest az ajkára; a háta mögé álltam, amikor nagyanyám a küszöbön való átlépés előtt kovakővel szikrát csiholt a cipője talpánál, hogy szerencsés legyen az útja a házon kívül is. Aztán apám még a nyári szünet folyamán küldött egy levelet, melyben kerek perec kijelentette, nem adja a hozzájárulását, hogy a lányából “hosztesszt” neveljenek, és ha kell, ügyvédi úton is elperel engem. Anyám megmutatta a levelet, és megkérdezte, én mit akarok; azt mondtam, szeretnék beszélni az apámmal. Felhívta őt nekem telefonon és odaadta a kagylót, de végig a szobában maradt, és figyelt: talán épp ezért szállt el a bátorságom, és épp ezért nem voltam képes anyám metsző tekintetében állva közölni a férfival, aki nemzett és akivel még sohasem találkoztam, hogy ne szóljon bele az életembe, ha eddig nem tette.

Apám hangja öregnek és fáradtnak tűnt, mint azt később megtudtam róla, már hatvanegy éves volt, készült a nyugdíjazására. Talán túlzottan is szívélyesen beszélt velem: azzal kecsegtetett, hogy Tokióban járhatok középiskolába és egyetemre is, vesz nekem saját lakást, saját autót, még egy lovat is. Valószínűleg épp abban a korban voltam, amikor egy gyerek szeretetét a legkönnyebb megvásárolni, különösen úgy, hogy előtte mindent meg kellett osztani a testvéreivel – így aztán megállapodtunk abban, hogy “teszünk egy próbát”, és ha nem tetszik a nagyvárosi élet, akkor hazaköltözöm anyámhoz. Természetesen én sem gondoltam komolyan, hogy a tévében látott Tokió után visszavágynék Kiotóba, és tudtam, anyámat annyira megsértettem a választásommal, hogy nem is fogadna vissza.
Senki sem kísérhetett ki a pályaudvarra, amikor elmentem otthonról, anyám nem engedte. Egyedül cipeltem a csomagjaimat, váltottam meg a jegyet a sinkazenre, és repültem keresztül a tájon új lakhelyem felé. Aztán a megbeszélt állomáshelyen leszálltam, és odamentem az egyenruhás sofőrhöz, aki egy “Szadahara Szecukó” feliratú kartonpapírral álldogált egyedül az üvegtetejű peronon. Akkora autóval vitt új otthonomba, amelyben öt tatami alapterületű szobám elfért volna minden bútorával együtt. Megérkeztünk egy házhoz, ahol egy középkorú, ügyetlenül hordott kimonós hölgy üdvözölt, és megkért rá, hogy a nappaliban várjam meg apám hazaérkezését. Leültem egy székre, és egyszerűen nem mertem semmihez hozzányúlni, amíg apám meg nem érkezett.
Öreg ember volt, akár a nagyapám is lehetett volna; mégis, mindig nagyon kedvesen szólt hozzám, túlzott finomkodással, mintha attól félne, egy rossz szavára összepakolok és elmenekülök tőle. Elvitt egy bankba, nyitott nekem egy folyószámlát, amire minden hónapban egy szemérmetlenül nagy összeget utalt zsebpénz gyanánt. Olyan szemérmetlenül nagy összeget, hogy az érettségimre kapott lakást ebből a pénzből tudtam bebútorozni, és még egy motorra is futotta belőle. Négy év együtt élés, vagy inkább “egymás mellett” élés után a magam lábára álltam, pszichológiát kezdtem hallgatni a Tokió Dajgakanon, az ország legjobb állami egyetemén – ám vagy szellemi képességeim, vagy eltökéltségem hiányában két félév után eltanácsoltak. Apám azt mondta: semmi baj, telefonált kettőt, és a következő ősszel egy magán-főiskolán folytattam a tanulmányaimat, négy évvel később kriminálpszichológiából diplomáztam le.

Anyám az elköltözésem után mindig letagadtatta magát a telefonban, nem jött el a diplomaosztómra sem, a húgaim azonban nem engedtek az érzelmi zsarolásának, és egy hét erejéig maglátogattak. Aja tizennyolc éves volt, az omiszedasijára készült – ez az az ünnep, amikor a majkót először mutatják be a nagyközönség előtt, és ilyenkor új nevet is kap. Nagyon sokat beszélgettünk erről, mesélt az élményeiről, a tapasztalatairól, és először életemben elkezdtem sajnálni, hogy én mindebben nem vehettem részt. Ezerszer izgalmasabb lehetett hírességekkel vacsorázni és italozni, színházi előadásokon szerepelni, turistákkal fényképezkedni, mint bűnözők lelki világát elemezni egy kényelmetlen iskolapadban.
Nozomit azonban nem érdekelték a testvérünk órákig tartó meséi a különböző frizurák elkészítésének és a kopporiban való járásnak a nehézségeiről; őt lenyűgözte a főváros nyüzsgő világa, folyton a modern és főként fiataloktól népes negyedekbe ráncigált, megbámulta a punk-frizurát viselő embereket. Ahogyan én sem az ő korában, Nozomi sem tudta elképzelni, hogy Tokió valódi, hogy az épületek többsége nem öregebb ötven évesnél, és hogy senki nem hord már kimonót. Nem akart elengedni, amikor kikísértem őket az állomásra; könyörgött, hadd lakjon nálam, hadd járjon ő is gimnáziumba. Közöltem vele, hogy ebbe anya sosem egyezne bele. Utóbb Ajától megtudtam, hogy a hazaérkezésük után két hétig forrt otthon a levegő, és anyám annyira megharagudott az én “rossz befolyásomra”, hogy mindkettejüket eltiltotta a további látogatásoktól.
Mindennek négy éve már. Azt hittem, soha többé nem hallok róluk – egészen tegnap délutánig, amikor anyám felhívott telefonon. A beszélgetésünk körülbelül másfél percig tartott, amíg közölte velem, hogy Aja meghalt, és jogom van ott lenni a temetésén.
Most pedig a sinkazen megállt Kiotó állomásán, én nagy nehezen lekászálódtam róla a turisták tömegével együtt, és körülnéztem a peronon. Ugyanúgy nem jött ki senki az üdvözlésemre, ahogyan oly sok évvel ezelőtt a búcsúztatásomra.

A ház – az okija – tele volt emlékekkel. A falon még mindig kint lógtak a gyerekkoromban készült fotók – anyám imádott minket fényképezni. A képek hat kivételével mind fekete-fehérek voltak, ezen a hat képen mi hárman voltunk külön-külön beállítva, egy műtermi díszlet előtt öt és hétéves korunkban, a sicsi-gó-szan alkalmából; a kimonóink színei csaknem tizenöt év távlatából is ragyogtak az esti fényben. Anyám nem sokat beszélt velem, Aja haláláról is főként anya öltöztetőnője, Szadakó néni számolt be. Nagyanyám halála után ő lett a ház legidősebb asszonya, bár rangban csak anyám után következhetett, hiszen nem volt gésa – hatvan éves is elmúlt, a bőre sokkal ráncosabb volt a hasonló korú nőknél, neki nyilván sosem adtak a drága kencékből. Roppantul zavart, hogy Aját minduntalan Umeharuként emlegeti, mivel az omiszedasija után ezt a nevet vette fel, és gésaként a régit már nem is használhatta.
- Jaj, Szecukó, a húgod olyan csinos kislány volt! – csapta össze a tenyerét Szadakó néni, miközben teával és rizskeksszel kínált.
Szomorúan nézett rám, és elmesélte azt a két héttel ezelőtti estét. Aja – vagyis Umeharu – Kiotó belvárosában, egy bevásárlóközpont fitnessz-centerében is dolgozott, mint aerobic-edző. Ezt anyám nem tartotta a gésa-hagyományokkal összeegyeztethető foglalatosságnak, de eltűrte, hiszen Aja rengeteget keresett a hosztesszkedéssel, amely összeg egyenesen anya zsebébe vándorolt, abból Aja egy fillér jutalékot sem kapott. Az ünnepi kimonók, az alkalmazottak, de még a napi kiadások is óriási összegeket emésztettek fel, Aja “zsebpénzért” ugrált napi négy órában – anya csak azért tűrte, mert Szadakó néni órákon át győzködte, hogy az izmos, kisportolt testalkat sokkal vonzóbbá és egészségesebbé teszi a húgomat. Anya, aki gyerekkoromban olyan érzelmes és üde lelkű ember volt, mára anyagiassá és kicsinyessé vált. Nyilvánvalóan amíg aktívan gésaként dolgozott, vagy amíg milliomos férfiak tartották ki és pénzelték a passzióit, nem ismerte a “beosztás” vagy a “takarékoskodás” fogalmát. Aztán a “nyugdíjba vonulásával” rászakadt két lány, két öregasszony, és egy ötfős személyzet gondja, amely valósággal kifordította önmagából.
- Hogy történt? – kérdeztem, még mindig a fényképekre bámulva.
- Tudod, Umeharu már majdnem gejkó volt, és egy nálánál pár évvel öregebb gejkó pártfogolta, Csiharu. De hiszen ismered Csiharut, veled egyidős lehet, még játszottatok is együtt gyerekkorotokban… ejnye, hogy is hívták azt a kislányt… megvan! Rika volt, a kis Rika-csan. Emlékszel Rika-csanra?
- Emlékszem – feleltem egykedvűen.
Rika hisztis és undok gyerek volt, pontosan fel tudtam idézni, amikor az okija előtt egy nagy, felfújható labdát dobáltam – repi-ajándék volt egy halkonzervet áruló cégtől, amelynek az igazgatóját anyám rendszeresen szórakoztatta a kedvenc teaházában. Rika odajött és egy darabig nézte, majd felszólított, adjam neki ajándékba. Kijelentettem, hogy nem adom, erre elővett a háta mögül egy kihegyezett botot és beleszúrta a labdámba, majd toporzékolni kezdett, és Szadakó néni megérkeztét már azzal fogadta, hogy én szúrtam ki a labdát, mert irígy vagyok. Ez volt Rika-csan hatévesen, most el sem tudtam képzelni, milyen lehet.
- Szóval Csiharu volt Umeharu onészanja, mert hát ugye te nem lehettél, ezért anyád egy közeli okija fiatal gejkóját kérte fel, hogy legyen Ume “hivatalos nővére”, tudod?
Utáltam, amikor Szadakó néni úgy beszélt, minta életem első felét nem itt éltem volna le, hanem egy ostoba gajdzsin turista lennék, akinek mindent el kell magyarázni.
- Tudom, Szadakó néni. Tessék folytatni.
- Szóval, Csiharu és Ume nagyon sokat voltak együtt, nem csak a teaházakba jártak párosával, de Csiharu gyakran részt vett Ume edzésein is, éttermekbe és bárokba mentek, együtt szépítkeztek, vagy együtt főztek. Aztán egyik este itt voltak lent a konyhában, szoba-tésztát és fugut készítettek. Csiharu nem evett a halból, csak Ume… és a hal rosszul volt levágva.
Ez nem is szorult további magyarázatra. Emlékeztem rá, amikor először ettem fugut: nagy, gombóc formájú, tüskés hal volt, az amerikaiak gömbhalnak is hívják. Anyám nagyon értett a megtisztításához: levágta az uszonyait, a kis, puha száját és az orrát, aztán felnyitotta, és egy nagyon éles késsel kimetszette belőle a belsőségeket. A fugu halálos méreg, ha a beleit és a máját nem szakértő emeli ki belőle: egy rossz mozdulat, egy óvatlan nyomás, és a toxin a hal ereibe kerül. Anya egy mesterszakácstól sajátította el a fugu-készítés fortélyát, és minket is meg akart rá tanítani – gyanítom, hogy Ume biztos volt a dolgában, különben nem ette volna meg.
Itt vált először nyilvánvalóvá bennem, hogy Ume halála nem baleset volt.
Az, hogy valaki ilyen módon vessen önkezével véget az életének, ugyancsak elképzelhetetlennek tűnt számomra, hiszen Ume olyan népszerű majkó volt, mint ifjúkorában anyám, és úgy tűnt, a sikerei a gésává avatása után sem törnek meg. Csak az járt az eszemben, hogy valaki akarattal megmérgezte, valaki, aki féltékeny volt rá, akinek az útjában állt, vagy akinek elhalványította a fényét a ragyogása. A gésáknál kevés irigyebb és rátartibb ember létezik, ezt már többszörösen is megtanultam: olyanok, akár az oroszlánok – egyetlen ellenségük a saját fajtájuk. Manapság, amikor számuk egyre csökken, és csökken azok száma is, akik anyagilag igénybe tudják venni szolgáltatásaikat, éppen hogy össze kéne tartaniuk – ám ez a viselkedés ellentétes lenne a beléjük nevelt hagyományokkal.
Az udvarra néző ablakok előtt Szadakó néni félig felhúzta a bambuszrolókat, így mindketten láttuk és hallottuk, amikor egy rövid, pink hajú fiatal lány bejön a kapun, aztán plüss hátizsákját egy, a falnak támasztott kerti padra dobja. Ránk mosolygott és integetett, majd megkerülte a fogadószoba külső oldalát, és belépett a házba. Két koppanás jelezte, ahogy lerúgta a cipőit, majd bokáig legyűrt zokniban, a fenekét épp hogy takaró fodros szoknyában, szűk iskolai uniformis-kabátban betoppant a friss, zöld tatamival borított szobába.
- Megjöttem! – kiáltotta vidáman, majd odatérdelt Szadakó néni mellé, és felkapott a tányérról egy rizskekszet.
- Szia Nozomi – köszöntem neki kissé bátortalanul; talán a mű-hajszín miatt nem voltam biztos benne, hogy ő az.
- Szia Szecukó. A hajamat nézed?
- Csak az jutott eszembe, hogy kicsit rövid és feltűnő színű… hogy csinálnak neked ebből simada-frizurát?
Szecukó néni láthatóan zavarba jött és lesütötte a szemét, de Nozomi – mintha mi sem történt volna – kettéharapta a rizskekszet, és rágás közben kissé érthetetlenül válaszolta:
- Nekem nem kell fodrászhoz járni, kacurát hordok.
Azt hiszem, leesett az állam. Emlékeztem rá, hogy Ume pár évvel ezelőtt, amikor nálam laktak Tokióban, mennyit mesélt a szenvedéseiről: hetente jött hozzá a fodrász, aki kínzóeszköznek is beillő fésűkkel és cukros-mézes viasszal autentikus hajkölteményt varázsolt a feje tetejére. Hogy a következő heti “kezelésig” a frizura ne menjen tönkre, egy lakkozott fadobozt tett a nyaka alá éjszakánként párna helyett, amely meglehetősen kényelmetlen – pláne három-négy éven keresztül, amíg a majkó csak tanulja a gésaság rejtelmeit, és nem hordhat parókát. A kacura csak a felnőtt, érett nők kiváltsága, amit pár száz évvel ezelőtt kényszerből hoztak szokásba: a viasszal kezelt haj ugyanis az állandó feszítettségtől négy-öt év alatt nagyon megritkul, néhány esetben teljesen kihullik – és a kopasz gésa nem szép látvány.
- Úgy tudtam eddig, hogy majkók nem hordhatnak parókát – mondtam elképedve, és a teámért nyúltam.
- Én még csak sikomi-szan vagyok, nem avattak majkóvá, csak egy hónap múlva fognak – azzal tovább majszolta a rizskekszet, Szadakó néni pedig nem mert rászólni, jóllehet a fiatal lányok elől mindig elzárják az édességet.
- Ki lesz az onészanod?
- Eddig úgy nézett ki, hogy egy Szakija nevű gejkó, de most már sokkal valószínűbb, hogy Csiharu. Már az új nevem is megvan: Harume.
- Tetszik, igazán szép név.
Nozomi ekkor megelégelve a társaságomat további négy-öt kekszet markolt fel a tálcáról, majd sarkon fordult és kiment az előtérbe, onnan pedig a lépcsőn felszaladt a szobájába. Gondolom, igencsak nagy szoba lehetett: amikor gyerekek voltunk, egy egész helységet tolóajtókkal három egyforma, hosszúkás szobára daraboltak fel, és elköltözésem után Umeharu, mint idősebb testvér, megkapta az én szobámat, amelynek kibontották a falát. Ume halála után feltételeztem, hogy a második válaszfal is eltűnt, Nozominak így akkorára nőtt a szobája, mint amekkora anyáé volt a szomszédos helységben. Szadakó néni sóhajtott.
- Jaj, jaj, Szecukó, a húgoddal sosem volt ennyi gond és baj… Mióta Ume meghalt, nem lehet bírni vele… Alig egy napja, hogy eltávozott szegény, és ilyen fejjel jött haza – hát persze, hogy parókában járatjuk!
- Anya megszidta?
- Dehogy szidta, dehogy szidta, édesem, hiszen nekünk már csak ő maradt! Hát ki fog minket eltartani, ha nem Nozomi? Ki?
- Küldök nektek pénzt – szabadkoztam.
- Anyád sose fogadná el… te már nem tartozol a családhoz.
Valójában úgy értette, az okija-beli családhoz nem tartozom, amelynek Szadakó néni, és a személyzet is tagja volt – engem viszont olyan távolságtartással kezeltek, mint egy vendéget. Kezdett egyre jobban fájni a dolog.
Ume szobájának még nem vették ki a válaszfalát, noha a nagyobb helységbe Nozomi már átköltözött, így én az ő, öt tatamis kis helységébe szállásoltam el magam éjszakára. A vékony papírfalon át minden zaj és fény átszüremlett, ahogy gyerekkoromban – nem azért riadtam fel, mert motozást hallottam a szomszédból, az sohasem zavart. Egyszerűen rosszul aludtam, jártak a fejemben a gondolatok.
Elhúztam az ajtót és beléptem Ume régi szobájába: Nozomi a hatalmas állótükör előtt pózolt, számomra elképesztően magas kopporiban – amelyben nyilván egy lépést se tudna tenni, csak felmászott rá, mint egy kis sámlira. Gyönyörű fekete öt címeres furiszodét viselt, amelyben a majkóvá avatás szertartásán fog részt venni, hozzá a tabane-noshinak nevezett, színes masni-csokrokkal hímzett vastag obit; a fején emberi hajból készült paróka, amelybe fésűket és dísztűket dugdosott elég össze-vissza: látszott megjelenésén, hogy maga készítette el, segítség nélkül.
Meglátta az arcomat a tükörben, és elmosolyodott csöppnyi piros ajkával a fehér festék alatt.
- Hogy tetszem?
- Ahhoz képest, hogy egyedül kötötted meg, egészen jól néz ki ez az obi.
Újból elmosolyodott, és nagyon óvatosan megfordult a cipőjén: a koppori ék alakja folytán alul sokkal keskenyebb, mint fölül, így minden mozdulat rajta a testi épség kockáztatásával ér fel – pláne olyan öltözékben, amely akadályozza az egyensúlyozást. De ez a fordulat tökéletes volt, és Nozomi a lehető legnagyobb odafigyelés mellett apró, tipegő léptekkel hozzám jött, közben ügyelt arra is, hogy kimonójának egy méternél is hosszabb ujja ne söpörje a földet.
Egy kósza pink hajszál kikandikált a feltűzött paróka alól.
- Azért festetted be, mert le akartad mérni, mennyivel engedékenyebb veled anya most, hogy egyedül maradtál.
Szó nélkül mosolygott tovább, és ugyanazzal a szinte lebegő járással, amit anyámnál is volt alkalmam régen megfigyelni, jött felém megállíthatatlanul. Folytattam:
- Tudom, miért ölted meg Aját.
- Nem én voltam. Kérdezz meg bárkit: még az okija közelében sem jártam aznap.
- Akkor megkértél, vagy megzsaroltál valakit – talán épp Szadakó nénit, neki könnyen engedő természete van. Megkérted, szúrjon egy tűt a halba, mielőtt Aja felvágja, és a méreg belecsöpögjön a húsába. Lehet, hogy Csiharuval is összeszövetkeztél, és figyelmeztetted rá, ne egyen a fuguból.
- Nem én voltam – mondta ismét, mikor már csupán egy lépésre állt tőlem.
Akaratlanul is azt figyeltem, van-e nála valami fegyver.
- Te senkit sem szeretsz, Nozomi, csak saját magadat.
- Úgy találod? – elcsodálkozva megemelte az arcát és oldalra nézett, majd – ahogy a zavarban lévő japán iskoláslányok – mutatóujjai hegyét érintette össze és húzta szét. – Pedig én téged nagyon szerettelek, és ott akartam veled maradni Tokióban.
- Megint hazudsz: csak magad miatt akartál velem lenni, meg Tokióért, meg hogy anya ne ossza be az édeséggadagod, a zsebpénzed; ne csak fülhallgatóban hallgathasd a zenéidet, attól tartva, hogy különben felébreszted a szomszéd szobában alvót… Érdekember vagy. Nem hibáztatlak téged, mindhármunk közül te jártál a legrosszabbul, rajtad csattant mindig az ostor, belenőttél anya fukarkodós és életidegen korszakába…
- Mindjárt elsírom magam – cinikusan csattogott a nyelvével, majd ismét magára öltötte a gésák kifürkészhetetlen mosolyát.
Az elmúlt évek során számos bűnözővel akadt dolgom – igaz, nem olyan sokkal, mint a diplomamunkám írása idején, de ezek között is akadt sokféle, mindegyiknek más volt a családi helyzete, a környezete, az indítéka; és én mindegyikkel képes voltam azonosulni egy bizonyos fokig.
Most Nozomit is megsajnáltam, és közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bármikor. Csak nézett rám, alig érintésnyi vörös szája sokatmondóan mosolygott, engem pedig elfogott a félelem. A többieket mindig egy rács, egy biztonsági őr figyelő tekintete, vagy egy üveglap választotta el tőlem, de őt csupán egy karnyújtás. Szélesebbre húzta a mosolyát, szája fehérre festett részei alól kilátszódott kissé kusza, de hófehér fogsora.
- Ne félj, Szecukó – mondta, majd ugyanolyan sikkesen fordult meg, ahogyan korábban; visszalépdelt a tükör elé. – De remélem, köztünk marad a dolog?
Hát hogyne, feleltem, hát hogyne. Még aznap éjjel összepakoltam és elmenekültem otthonról.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához