LFG.HU

Auroth
novellaCimkek

Keveseknek adatott meg az a hatalom, hogy változtassanak az elkerülhetetlen sorson: hősöknek nevezik őket – a halandó Darek engesztelő szavai Ylienhez

A sárban fekszem… Lélegezni próbálok, de vér és véres sár tör be tüdőmbe. Fuldoklok. Nem bírok mozdulni sem, minden izmom ég a fájdalomtól… Nem érem el a kardom. Csuklómra vasalt talpak nehezednek.
- Nézd a kölyköt – nevetett valaki a fejem felett. – Hősnek képzeli magát? Nem lett volna egyszerűbb, ha ideadja azt a redves pénzt?
A pénz… anyám megöl, ha megtudja, hogy elvesztettem… egy ezüst… az életben még egyszer nem lesz ennyi pénzem! Nem fognak felvenni a Légióba… Pedig apám olyan büszke volt rám!
- Kardot adni egy gyereknek – köpött maga elé az egyik bandita.
Nem vagyok gyerek – gondoltam erőtlenül, ahogy az élet lassan távozott testemből. Már alig bírtam levegőt venni. Elmúltam tizennégy… Nem nevezhet gyereknek!
Kemény kezek markoltak hosszú hajamba, ahogy felfeszítették fejem. Egész fejbőröm égett a fájdalomtól, ordítani akartam – de a számból csak sáros vér ömlött ki. A férfi pehelyként emelt fel, és félredobott az útról, az erdő kemény fövenyére. Felnyögtem, és öklendezni kezdtem. Görcsösen köhögtem, perceken, órákon, örökkévalóságokon keresztül… És hirtelen az élet, a levegő édes ízét éreztem.
- Fogd a pengéd – dobta mellém a bandita apám kardját, mely három csatát ért meg, és mindben vért ontott az ellenség sorai között. – Legyél rá büszke kölyök! Ezúttal életben hagyunk.
Úgy nyúltam a kardért, mintha az életem múlott volna rajta… Apám kardja. Három csata. Töredékes emlékek ontották el elmémet, melyeket immár nem az életösztön vezérelt. Dühösen néztem fel a két nevető alakra, akik egy ezüstpénzt – az én ezüstömet! – dobálva sétáltak az úton. Kacagtak… De az arcukra fog fagyni a mosoly, ha…
Megpróbáltam felállni, aztán visszarogytam a földre. A seb égett az oldalamon, a vérem gátat áttépő folyóként ömlött belőle elő. Apám tanításai ötlöttek eszembe: el kell kötnöm a sebet! Fájt minden mozdulat, de muszáj volt: különben meghalok. Menthetetlenül elvérzek!
Szaggatott, tőmondatokban megfogalmazott gondolatokkal téptem szét az ingem – köpenyem megvéd a hideg elől, és most nagyobb szükségem van kötszerre, mint egy szép ruhára! Eszembe jutott, hogy elfertőződhet a seb… Nyöszörögve akasztottam le övemről a kulacsot, amelybe apám erős aszút öntött számomra az útra: azt mondta, megérdemlem. Soha nem bírtam az erős italokat! Óvatosan löttyintettem pár cseppet a sebemre, majd a fájdalomtól nyöszörögve letörölgettem, és végül az övemmel, és az ingem fecnikre tépésével nyert kötszerrel szoros kötést készítettem apám tanításai szerint. Még mindig nagyon vérzett – de ez majd elállítja!

A kardra támaszkodva álltam fel. Gyenge voltam, és a tarisznyám – melyben többek között az egy ezüst, és az útravalóm volt – darabokban hevert a sárban, az ételem széttaposva. Ennyi erővel földet is ehetnék… A legközelebbi falu egy mérföldre volt innen északra: oda tartottam éppen, mikor a banditák rajtam ütöttek. Szerencsére ők délre folytatták útjukat, így tőlük már nem kellett félnem… és haza sem mehettem ugyanezen okból.
Legalábbis ezt hitettem el magammal, de lelkem mélyén tudtam – bár magamnak sem vallottam be – a szégyentől nem merek hazatérni. Ha apám meglátna, az utolsó reménye is szertefoszlana… Három fia közül én vagyok a legkisebb. Mindig is az volt a vágya, hogy valamely fia Ylion városába menjen, és őt követve a Zenthari Légió tagja legyen. Nagyon büszkévé tettük volna…
A legidősebb fia sántán született, és hibás balja miatt nem bírta a gyaloglást. Békés szakmát választott hát: pap lett. Anyám büszkeségében kisírta a szemét, és apám is örült, hogy legalább ezt megérte: a fia látta a fővárost, ahol pappá avatták. A középső fiú vérzékenységben szenvedett – ötévesen játék közben véletlenül megsebesítette egy barátja. Elvérzett szegény… És én, a legifjabb, most követem a sorsát. Itt az út szélén fogok megdögleni kutyaként, és apám utolsó reménye is elveszik: anyám halála után csak annyit akart még az életben látni, hogy egyszer hazatérek hozzá láncingben és a kardjával a kezemben, és elmesélem, milyen volt a fényességes Agamennón vezetésével csatát nyerni Ferlang vagy a nomádok ellen.

Bicegve, sántikálva haladtam a sáros úton, miközben a penge szél szinte jégszilánkokká fagyott esőcseppeket sodort az arcomba, hajamat ezer kígyóvá osztva cibálta… Nem bántam a hamarosan kitörő esőt: elmossa a könnyeim. Szégyentől égő, megtört lelkem és sebzett testem minden lépésnél hevesen tiltakozott. Fojtogató volt a magány, de nem vágytam társaságra: soha nem fogom kiérdemelni semmivel, hogy újra barátaim lehessenek.
Rémálom volt minden lépés, a sebem sajgott, lelkem, pedig melankólia szorongatta. Fertályórát bicegtem magányosan a tomboló szélben, mikor összerogytam. Arra is alig volt bennem erő, hogy lehúzódjak az útról… Kúszva keltem át azon a néhány lépésen, ami az utat az erdőtől – az átkos erdőtől, mely elrejtette előlem a banditákat! – elválasztotta, majd hátamat egy fának vetettem. Mi tévő legyek? Nem tudtam a választ. Étlen, szomjan sebesülten fekszek az út mentén, a falu ki tudja mennyire van még tőlem, de én száz lépést sem tudok már megtenni. Ha nem jön valaki, talán itt halok meg…
Nem tudom, meddig feküdtem ott ébrenlét és álom, élet és halál között feküdve, mire ők eljöttek. Azt hittem, a banditák értek utol, meggondolva magukat hogy befejezzék munkájukat. De nem. Ezek ketten mások voltak… Ahogy mozogtak, mintha a világ is velük mozgott volna, kecsesek voltak, lábuk szinte alig érte a földet, ahogy sétáltak. Mindketten koszos úti köpenybe voltak burkolózva, csuklyájukat mélyen fejükbe húzták.

Az egyikük észre vehetett, mert megálltak. Dallamos hangon, számomra ismeretlen – de kellemes csengésű – akcentussal kérdezett:
- Hé fiú, idevalósi vagy? – Erőm kiáltásra nem tellett, így egyet tehettem csak: bólintottam. A férfi ekkor vette észre sérülésemet, ahogy véres kezem kicsúszott a köpeny alól… Észre sem vettem, hogy a sebet szorítom. Teljesen átvérzett a kötés… Nem bírtam gondolkodni, tompa volt az agyam.
- Elviszünk a legközelebbi faluig, ha útba igazítasz minket – ajánlotta fel végül a férfi, rövid, idegen nyelvű szóváltás után társával. Újra bólintottam, mire a férfi két lépéssel mellettem termett és gyengéden felállított, egyik kezemet vállán átvetve támogatott. Társával ketten fogtak meg, és immár inkább cipeltek, mint támogattak… Nem is bántam, járni egyáltalán nem bírtam.
- Gondolom, nem akarod, hogy megkérdezzem, mi történt – vetette fel a férfi társa. Ezzel a mondattal egyből belopta magát szívembe.
- Nem – válaszoltam krákogva alvadt vérrel teli torkommal.
- Akkor nem kérdezem. Egy régi templomot keresünk, valószínűleg nincs valami jó színben és senki sem használja már, valószínűleg azt sem tudja senki, melyik istennek állították. Tudsz valami ilyesmiről?
- A Romtemplom – hörögtem magammal elégedett mosollyal.
- Merre találhatjuk meg? – kérdezte a másik izgatottan.
Elgondolkodtam… Otthonról nagyon gyorsan odatalálnék, de innen az útról… Most északnak tartunk, Sánc – a közeli falu – irányába. Tehát a Romtemplom… Észak-északkelet irányában van, azt hiszem. Már amennyire meg tudom ítélni, de kába fejemben most nem bízok, és megmentőimet nem akarom cserbenhagyni!
- Innen… nem tudom… elmondani – ziháltam erőltetetten. – A faluból meg tudom mutatni, és onnan könnyebb is az út! – hadartam alig érthetően, mert féltem, hogy ellenszolgáltatás fejében itt hagynak.
- Értem – biccentett az egyikük megértően, majd az általam szorongatott fegyverre nézett. – Szép kard. A tied?
- Apámé – vallottam be. – Nem vagyok rá méltó…
- Akinek keze van, méltó rá, hogy fegyvert fogjon – vetett ellent a férfi bölcselkedő hangon. – Sőt, ilyen viharos időkben köteles rá. Talán én tudom ezt a legjobban, azok után, amit átéltünk idefelé. Aki pedig atyja kardját foghatja kezében, érezze magát megtiszteltetve, ifjú harcos.
Ereimben régen érzett melegség – önbizalom – áradt végig a szavak hallatán. Megmentőim tapasztalt utazónak látszottak, bár mesterségüket meg nem tudnám mondani. Kutakodó tekintetem néha látni vélt a bal oldali férfi övén egy kardot, de a társa teljesen fegyvertelen volt. Valami vallás akolit tagjai lehettek talán, és azért kutatják az ősi templomot? Nem az én dolgom.
- Nem vagyok… harcos… Két bandita elintézett!
- A banditák orvul támadnak, mikor az ember nem figyel rájuk – vette át a szót a másik férfi. – Gyermekre támadni a legnagyobb szégyen, ami létezik. A gyermek a Vér, ami az erünkben folyik, a Remény, hogy beteljesíti az álmunkat.
- Most már… nem tudom… beteljesíteni atyám… álmát…
- Ugyan miért ne tudnád? Fiatal vagy még, barátom. Van még időd.
- Nincs… holnap van… a toborzás…
- Vagy úgy! Légionárius akarsz lenni?
- Már nem… Ellopták a pénzem… Anélkül nem képeznek ki…
- Tiszti iskola – csettintett a férfi. – Nyugalom fiú. A remény mindig a legváratlanabb helyekről érkezik el. Meg fogod látni, hogy úgy, ahogy mi itt megtaláltunk a sárban téged, rád fog találni valaki, aki elhozza számodra a reményt.
Már rám talált – gondoltam. Kettő is. Az életemnél többet nem kívánhatok a sorstól: ha ők ketten nem vetődnek erre az ősi rom tanulmányozásának céljával, akkor még mindig a sárban fetrengenék, az eső után pedig a farkasok – akik ki vannak éhezve – a vérszagot követve széttéptek volna. Esélyem nem lett volna az életre.

Halkan beszélgettünk megmentőimmel, míg fertályóra múlva – a két utazó sebes tempót diktált magának, és úgy tetszett, bár messziről érkeztek, ez egyáltalán nem fárasztja őket – elértük Sánc határát. Halk útbaigazításomat követve találtunk el a főtérre, ahol a fogadóba vittek be, és mielőtt a jószívű fogadósné felszolgálói nekem ugorhattak volna, elmondtam nekik, hogy csak a balra vezető utat kell választaniuk, és egyenesen menni. Meg fogják látni a romot.
Mielőtt nevüket megkérdezhettem volna, a két utazó már az ajtóban állt, és egyikük visszamosolyogva rám, egy ezüstöt hajított felém. A tiszti iskola díját… Miért?
Nem tudtam meg a választ: ahogy a sebesülésemtől hüledező nők körülvettek, a kimerültség elnyomta éberségem… Belesüllyedtem a jótékony sötétségbe.
Az éjszaka zaklatott volt, vadabbnál vadabb álmok zaklattak, de csak egyre emlékszek tisztán… A két utazó a Romtemplom várkertjébe érve dallamos nyelven kiált fel örömében, és leveti magáról az úti köpenyt. Hátukon a ruha függőlegesen két párhuzamos vonalban fel volt hasítva – el nem tudtam képzelni miért, amíg széles, bőrhártyás szárnyak nem bukkantak ki rajtuk. Sikoltva ébredtem fel…

Meleg szobában voltam, megmosdatva, bebugyolálva. Az ágyam mellett szőke szépség állt, a felszolgálólányok hagyományos, egyszerű ruháját viselve. Ismertem jól, kiskoromban mikor apámnak erre akadt dolga, gyakran viselte gondomat. Akkor is ő vigyázott rám, mikor apám tudtomon kívül fivérem temetésére ment… csak hetekkel később jöttem rá, mit értett apám a “hosszú utazás” metafora alatt… és hogy soha többet nem látom majd fivérem. Azt hittem… azt hittem Ylionba ment másik fivérem után, hogy ő is papnak tanuljon.
- Jól aludtál? – kérdezte kedvesen a lány, miközben megrakott tálcát helyezett ölembe, tele jobbnál jobb étkekkel. Mikor felültem felszisszentem a fájdalomtól, de a seb nem volt már vészes: a falu papja kezelésbe vehetett, mielőtt lefeküdtem, mert a sérülés a természetesnél jóval gyorsabban gyógyult. Már kezdett összezárulni, és be sem volt gyulladva. Mikor ezt nyugtáztam, voltam csak hajlandó válaszolni a kérdésre.
- Nem – vallottam be talán túlságosan őszintén. – Rémálmom volt… De sokkal rosszabb az, amibe felébredtem.
- Nyugodj meg: az egyik idegen fizette a gondozásod minden díját. Nagyon bőkezű volt, de a nevét semmilyen faggatásra nem árulta el, és itt sem maradtak. Azt mondták, küldetésük van. Abban bíztunk, te tudod mit akarnak…
- A Romtemplomot keresik, mást nem tudok – vontam meg vállam, miközben nekiestem reggelimnek. Bőséges volt, szükségem is lehetett rá, hogy gyorsan felépüljek. Van egy ezüstöm, és nemsokára oda kell érnem a toborzásra. Még van remény! – Őszintén megvallva… nem érdekel. Ha nem akarják elmondani, nem érdekel. Az életemet köszönhetem nekik, és többet is annál. A fivérem lelki üdvét, és atyám álmát.

A nő fejét vakarva nézett rám, mintha egy tébolyulttal beszélne. Mindig is azt mondogatta, hogy velem valami nincs rendjén, de úgy látszott, ebbe már beletörődött.
- Egyél csak, ha éhes vagy még, tudod, merre van a konyha. A ruháidat kimostuk, ott vannak a szekrényben – mutatott a háta mögé. – És vettünk neked egy új inget, abból a pénzből, amit az idegenek adtak. Maradt még elég arra is, hogy vegyél egy lovat…
- Igazán? – kaptam fel a fejem. Mennyit fizethettek nagylelkű megmentőim? Egy lovat? Igen! Pontosan ezt fogom tenni: veszek egy lovat, és így gyorsabban odaérhetek, tovább pihenhetek.
- Igen. Az erszény ott van a ruháid mellett.
- Az egy ezüst… amit adtak. Az hol van?
- Itt az éjjeliszekrényen – mutatott mosolyogva a fejem mellé. – Még álmodban sem voltál hajlandó elengedni, csak mikor betettünk az ágyba, véletlenül elejtetted. Miért jelent ez neked olyan sokat? És egyáltalán mi történt tegnap?
Nem figyeltem szavaira: korgó gyomrom és életösztönöm figyelmeztetett, hogy van fontosabb dolgom is. Ennem kell. Sokat…
A délelőtt egy részét ágyamban töltöttem, álmaimon és a múlton elmélkedve. Minduntalan egyetlen következtetésre jutottam: pokoli szerencsém volt a minap. Először a banditákra tört rá a könyörület, azután a két dallamos nyelvű idegen talált rám az árok szélén, ahol a fának támaszkodtam – bár utólag meggondolva ésszerűtlen lépés volt: az úton bárki könnyebben rám találhatott volna!

Délben – bár reggelim kiadós volt – korgó gyomrom hívta fel figyelmem az ebédidőre, így hát jól érezvén magam, lekecmeregtem a fogadó alsó szintjére. Ki tudja miféle okból, a legtöbb asztal tömve volt emberekkel, és egymás között sutyorogtak korsóik fölött, és ezúttal a színpad is üres volt. Pedig nagyon szerettem a fiút hallgatni, aki naphosszat itt énekel megélhetés gyanánt – egy neves vándor bárd oktatta ki mesterségére, tehetsége szemmel látható volt, még a laikusok számára is.
Bevackoltam hát magam az egyik üres asztalhoz, ami a fogadó egyik sötét sarkában volt, közel a pulthoz, és vártam hogy itteni mentoraim – a felszolgálók, akik még kiskoromból ismernek – észre vegyenek. Hamar megkaptam az ételt – pörkölt, frissen sült cipóval, ami még forró volt, és a felszolgáló is itt maradt mellettem beszélgetni. Láthatóan unatkozott, és arra panaszkodott, hogy a vendégsereg egyszerűen nem akar rendelni. Többet jár a szájuk, mint amennyit isznak… Valami készül!
Ez már felhívta a figyelmem. Mindenki egy helyen, nem isznak, nem esznek…
- Mond csak… miről beszélnek ezek itt? – biccentettem fejemmel a helyiek felé, akik közül a legharsányabb pletykások egyre másra tódítottak, egyre vadabbul cifrázva ki a mesét. Most már hozzám is elhallatszott egy szárnyas démonokról, égig érő lángokról és szélnél is gyorsabban forgó kardokról szóló zagyvaság… Inkább a tények érdekeltek mindig is, mint amit a szeszszagú naplopók hordanak össze! Bah!
- A Légió van itt – sóhajtott a lány unottan, mint aki ma már sokadszorra mondja el a történetet. – Állítólag egy mágus is velük jött Eldaran városából, de ezt én nem nagyon hiszem. Ami a Rend figyelmét felkelti, az már nagyon súlyos helyzet lehet… Mindegy. Rengetegen voltak, állítólag egy egész századot kirendeltek ide, és mindenfelé szétoszlottak a falvak között, néhány órája gyülekeztek az egyik közeli településen. A két idegent keresték… Útbaigazítottuk őket, a Romtemplomhoz, erre ők elrohantak! – A nő megvonta a vállát. – Még csak inni sem akartak valamit, mielőtt továbbindultak. Igazából köszönni is már csak az ajtóban jutott eszükbe.

Félretoltam a hamar megüresedő tányért, és korsóm utolsó cseppjeivel öblítettem le a csípős utóízt. Kellemes étek volt, bár úgy éreztem még férne belém… De előbb… Valami nem illett a képbe! Miért keresne a Légió két békés zarándokot? És mi az a pletyka a mágussal? Zenthar Tüze nem avatkozik az egyszerű halandók dolgába!
- Miért keresték az idegeneket?
A nő ismét vállvonogatással válaszolt.
- Kérdezd őket! – biccentett az egyik harsányan kiabáló férfi felé, akinek utolsó mondatfoszlányát sikerült elcsípnem.
- Szeretnék ott lenni, amikor a Légió levágja őket! – hahotázott a nagyszájú favágó. – Az átokverte eretnek démonfattyai úgysem érdemelnek mást! Hallottátok, a történetet, ahogyan lemészárolták azokat a szerencsétleneket a határnál?…
- Ez nem lehet igaz – néztem vissza sápadtan a nőre. – Ez valami félreértés! Ezek tisztességes zarándokok, a megtestesült jóság vezérli őket!
- Most már mindegy! – A nő hangjába lemondás vegyült. – A Légió nem kérdez. A Légió biztos a dolgában.
- A Légió támad – kiáltották hozzánk távolról a hahotázók.
Hirtelen elvesztettem önuralmam, jeges kétségbeesés és mértéktelen hála egyvelege tolult belém, a tenni vágyás legsötétebb átkával. Nem tudtam, mit kell tennem, de egy valamiben biztos voltam: most kell cselekednem! Leírhatatlan gyorsasággal történt mindaz, ami ezután következett, és csak ködösen emlékszek rá: ahogy a nőhöz dobtam erszényemet még a lépcsőről visszanézve, hogy zargassa fel a lókupect és a leggyorsabb paripáját vegye meg. Mint ahogy ködös volt bennem az is, ahogy kardomat felszíjazva, mintegy idegen erő által vezérelve fertályóra múlva elköszönésre sem pazarolva az időt felugrok a felnyergelt fekete csődőrre és eszeveszett vágtával elindultam nyugatnak, a Romtemplom irányába.
Az ég – a tegnapi viharhoz képest – teljesen tiszta volt, a szellő lágyan cirógató meleg, ahhoz azonban kevés volt, hogy az elhanyagolt, szikes útról maradéktalanul felszárítsa a makacs tócsákat. Nem vert hát port vágtázó lovam – melyet magamban Reménynek kereszteltem az érzés alapján, ami bennem tombolt – és átkoztam ezért minden élő istent: nem láthattam magam előtt a Légió nyomát sem a távolban, nem tudhattam, mennyi előnyt kell lefaragnom.

Kétségek között gyötrődve, ordítva bíztattam mind gyorsabb, és gyorsabb vágtára ösztökéltem lenyűgöző hátasom, azonban szavaimat elnyomta mellkasom dübörgése. Fejemben minden egyes szívverésem visszhangot vetett, magam előtt láttam két megmentőmet, ahogy ártatlan testüket kardok járják át, ahogy pengő húrú számszereket tartó légionáriusok nevetnek fel kegyetlen, démoni arccal örvendve egy-egy jól sikerült találatnak. Nem vonzott többé a Zenthari Légió: nem, amit ilyen kegyetlen szörnyetegek uraltak!
Az erdő sötét sziluettje baljósan tűnt fel előttem, hömpölygő viharfelhőként… Lassan, vánszorogva közelített felém, és én átkoztam azt a szentségtelen teremtményt, aki az Időt megteremtette. Mert nekem nem adott eleget, hogy beérjem a Légiót. És nem adott eleget megmentőimnek, hogy élhessenek. Nem tudtam mit kell tennem, de sejtettem: ha odaérek, tudni fogok dönteni.
Percek – talán éonok? – múlva a sötét árny egészségtelen, sötét törzsű fákká bontakozott szét előttem, melyben egyetlen állat sem mozdult, egyetlen madár sem csicsergett. Halott volt az egész, csak a fák éltek meg benne, és hatalmas, fertőző harapású gyíkok, akik fajtájukat csak kannibalizmussal és meglepő szaporasággal képesek fenntartani – de akár egy eltévelyedett lovat is képesek percek alatt széttépni. A szél baljósan süvített az ég felé tapogatózó karokként meredező ágak között, melyek mohón hajolgattak felém ennek hatására. A Suttogó Erdő – ez volt a neve. A szélről kapta.

Gondolataim lagymatag folyama megvadult, foszlányokra szakadt ösztönök maradtak csak belőle a vad izgalom és félelem tengeréből táplálkozva… Meglehet, józan eszem maradékát is elvesztettem pár percre, mikor az erdő közepéből – ott, hol a fák ritkásabbak voltak – sűrű fekete füstfelhő csapott fel. Ha nem tudom, mily veszélyes és lehetetlen, letérek a kitaposott útról és az erdőbe vágtatok… De a legrövidebb út egyértelműen az volt, amin vágtattam, így csak imádkozhattam magamban…
Imádkoztam, hogy odaérjek. Nem sokára – bár örökkévalóságnak tűnt minden egyes pillanata – fekete, kopár kövek tűntek fel előttem. Repedtek voltak és halottak, rég letűnt korok építményeiből maradtak hátra, jóllehet a lepusztult fal maradványai. Átugrattam, mi utamba került, nem foglalkoztam azzal, ami nem. Nem vesztegethettem időm nézelődésre, bár eddigi életemben csupán egyszer jártam itt – és a gyíkok majdnem felzabáltak, perceken múlott az életem. Kiűztem fejemből a gondolatot: ezúttal nem lesz itt apám a favágók élén, hogy megmentsen. Nekem kell megmentenem valakiket!
A templom maradványai inkább egy várra emlékeztettek: magasak voltak és égbetörők. A falakat mintha egy anyagból öntötték volna, töretlen fekete massza, rajta kopott, karmazsin vonalak a díszítések. A kapu kiszakadt már rég, nyomai sem voltak, csak a magas, szögletes nyílás, melyen lábnyomok tucatjai – talán több is, mint elsőre látszott – vezettek át. Felordítottam kétségbe esésemben: elkéstem, már ekkor tudtam. Nem várakozhattam! Berontottam a templomkertbe…
A vadul burjánzó, halott erdő mintha véget ért volna: a föld terméketlen volt, fekete, akár a korom, de finom szemcséjű: mintha homok lett volna. Elrejtette hát a nyomokat. Átkozódtam emiatt, és vágta közben ugrottam le hátasomról, mely – igen jó kupec lehetett a férfi, ha így képes betörni a lovat – engedelmesen megállt egy helyben, és lehajtotta fejét, mint valami megdöbbentően élethű szobor állt ott.

Felnéztem a templomra. Nem tudom, mely istennek állíthatták, de örök dicsőséget hirdethetett: bár teteje beszakadt már, és a gerendák korhadt csonkok voltak csupán, és a régi harang már csak emlékezet a hithűk körében, a torony és a falak, a támasztékok büszkén törtek a magasba.
Nem rántottam kardot: úgy döntöttem, akadályozna a gyors mozgásban, mivel forgatásában nem vagyok képzett. Csak végszükség esetén: mind a vándorok – ruganyos mozgásukból látszott – mind a légionáriusok pillanatok alatt maguk alá gyűrnének, puszta létszámukkal is! Így hát fegyvertelenül, de kitartásommal és makacsságommal felvértezve siettem fel a töredezett, idő által megkoptatott lépcsőn…
És a látvány, ami fogadott… megrendített, józan eszem zűrzavarba omlott, ösztöneim pedig folyamatosan üvöltöttek: menekülj, fuss, amíg nem késő! Az iszonyatos tévedés körvonalai lassan kirajzolódtak előttem… és már nem tartottam semmit sem lehetetlennek!
A padok már rég elrothadtak, így az egész hatalmas csarnok, minden rémtörténetbe illő, halott részletével és a gigászi oltárral együtt is tágas volt, és szinte üres. Szinte. A terem padlóját vér szennyezte, amely hamuval keveredett el: hamuval – emberi maradványokkal, ami azokból maradt, akiknek a tetemei egynémely helyen még mindig lángoltak. Leégett róluk a csont, a hús, elégtek belsőségeik is, üres fekete vázak voltak csupán, olvadt kardcsonkkal kezükben. Ha vértet viseltek is, nem maradt belőle semmi. Más testek, foszlányokra szakadt – a Hadúr minden fényére, micsoda borzalom képes szétszaggatni egy sodronyinget?! – vértekben feküdtek, körülöttük kardjaik a földön. A tetemek némelyike csonka volt, egyben hasonlítottak csupán mégis, mindegyik… Ezt még az én szemem is felismerte apám elsuttogott tanácsaival, amiket a pár napja kaptam búcsúzkodás előtt – ó, milyen rég volt az, és mennyit változott a világ!

Az egyetlen közös “vonásuk”… mindegyik az első csapásba halt bele. Hogy vértjeik mégis szanaszét szakadtak, egyetlen magyarázata lehetett: a Légionáriusok rohamozva csörtettek előre, és halott társaikat harci mámorban óhatatlanul eltalálták kardjaikkal.
Nem töprengtem soká… Talán még van remény. Talán az egész tévedés. Talán a banditák tértek vissza!
Azonban… Égig érő lángok – a fogadóban erről hadováltak. Most még mindig füstölgő, fekete csontvázzá vált üszökhalmokat látok magam előtt. Szélviharként cikázó pengék… A csonka tetemek körülöttem. És vér. Tocsogtam a vérben. Elborított mindent! Oh, istenek! Darek, könyörgöm, mentsd meg lelkem a kárhozattól!
Csoszogva, a vért szanaszét fröcskölve keltem át a csarnokon, hogy aztán az oszlopsor takarásában lévő bal oldali mellékhajón távozzak: ide vezettek a tetemek, és a véres lábnyomok. Tucatnyian haltak meg az ajtóig is, látszott… Pedig a vér még mindenhol friss volt: pillanatok alatt játszódhatott le az egész. Üvegesedő tekintetek, a félelem torz maszkjába dermedő arcok meredtek rám vádlón, amiért alászálltam velük a pokolba. A kardok törötten és olvadtan hevertek szanaszét, vesztes csata örök mementójaként, egy ódon rom belsejében!

A hátsó udvarról pokoli zsivaj hallatszott: csatakiáltások – legtöbbet már a hangsúlyozása alapján felismertem: Zenthar Tüze! Ylion szíve! Daerk segíts! Vezessen a Hadúr! Kardcsörgések, mint valami mesében, ahol a hősök halomra kaszabolják a démonokat. Kiábrándultam, mikor kinéztem a templom hátsó udvarára…
A fekete homokon tetemek feküdtek mindenhol, tőlem távolabb hatalmas, kéklő gyűrű volt a lobogó köpenyű légionáriusok tömege, ahogy egyetlen alakot körbevesznek. Kiáltoztak, ordítottak, kardok csörögtek… És minden pillanatban, abból a lehetetlen tömegből – nem lehetett túlzó a híresztelés: egy teljes század érkezett kettő ellen! – minden szívdobbanásban egy a földre hullott, gurgulázó halálhörgés közepette. Tetemeken álltak, bajtársaikon gázoltak át, hogy a bestia közelébe kerülhessenek, akit én nem láttam… Szerencsére…
Tekintetem balra fordult a tömegtől. És elállt a lélegzetem, indulataim új irányt vettek: a kétségbeesés dühbe csapott át. Az idegen köpenye pernyévé omlott a szemem láttára, a magas és karcsú alak minden ruhadarabja a legutolsó araszig fekete volt, csak néhol díszítették lángvörös vonalak. Háta mögül elképesztő, leírhatatlan szárnyak vészt hozó árnyként tárultak szét. A férfi meglepően jóképű volt, azonban minden szimpátiám szétfoszlott, ahogy ordításra nyíló szájából vámpírokhoz illő tépőfogak kerültek elő. Ordított, kezeit széttárta…
Előtte pedig kevélyen, büszkén és magabiztosan hó hajú, de mégis ifjonti férfi állt, mélykék köpenye drámaian lobogott a hirtelen kerekedő szélben – de hisz: a templom maga szélárnyékot biztosított! A férfi dühödten feszült a viharos förgeteg ellen, aztán magasra emelte kezeit, és elfeledett nyelven kezdett szavakat zengeni… Egy mágus. Van még remény – gondoltam szomorúan, becsapva érezve magam az idegenektől.

A démonszárnyú idegen egyetlen dallamos szavával a férfibe fullasztotta a szót, majd pokoli kacagásával hetyke kézmozdulatot írt le a levegőben… A mágus rángatózva repült távolabb, elkiáltott, mélyről jövő hörgő hangja semmilyen hatást nem keltett ellenfelében. Hatalmas, irtózatos csattanással érkezett a fekete kőkockának, melyek némelyik még előbukkant a sötét homok alól, jelezve: itt egyszer az egész udvar le volt kövezve.
A mágus azonban ösztönösen feltérdelt, és ijedten kiáltott el egy újabb szót, ahogy a szárnyas démon kinyújtotta felé bal kezét. Széttárt tenyeréből vörös lángár tört elő, mely ártatlanul fonta körbe a mágus testét. Azonban a férfi arcán erőfeszítés ütközött ki – míg az idegen csak kacagott, és a lángcsóva pillanatról pillanatra közelebb került a mágushoz. Talán fél perc, és a mágus összeroppan a hatalom alatt, miközben a másik démon körül egyre ritkulnak az áldozatok…
De rám senki sem figyelt. Düh lángoló pokla tombolt lelkemben: Átvertek. Hazudtak nekem. Élő szenteknek mutatták magukat a legelvetemültebb démonok, akik kacagva mészárolják halomra Zenthar dicső Légióját. Meg akartam őket akadályozni, és… Halandó soha ne avatkozzon abba, ami a Rend dolga – mondta egyszer apám, mikor a mágusokról faggattam.

Ökölbe szorult kezem. Mindig hallgattam rád apám – de most megszegem ígéretem! A te kardod van most kezemben, és némán rohanok a fölényesen kacagó förmedvény felé, aki félig hátát mutatja nekem. Nem vagyok hős, nem érzem dicső tettnek, hogy hátulról ölök meg egy ilyen szörnyeteget… De nem érdemel jobbat! Pusztulnia kell a mocskos förmedvénynek, amiért egyáltalán erre a világra köpte blaszfém ura!
- Ylion szíve! – kiáltottam önkéntelenül is az utolsó pillanatban. A férfi meglepetten nézett rám…
Tárt szárnyai görcsbe rándultak, ahogy a penge markolatig mélyült hátába, magasra emelt fejéből a sikoly az égig hatolt, csillagokat láttam tőle magam előtt. Hétrét görnyedtem a szörnyű hangtól, ahogy ő térdre omlott… Pillanatokig lelassult előttem a világ…
A gyűrűből riadtan emelkedett ki szárnyra kapva a másik gyilkos démon. Kardját fogta, azt a szörnyű, de mégis csodálatos fegyvert, mely rettegéssel töltött el, és melyen nem csillogott vér… Látott engem, látta társát, és mindent felfogott…
- Ne! – csak ennyit mondott halkan suttogva, azonban mégis értettem a több tucat csatakiáltáson keresztül. Örök barátját veszítette el, látszott rajta…
Kardok sújtottak le, dobótőrök zúgtak keresztül a levegőn. A démon, bármily sebesen forgatja a kardot, máskülönben halandó: dermedten, minden drámai mozdulat nélkül – ellentétben kedvenc meséim haldokló fő-gonoszaival – omlott a földre… A gyűrű kifordult, felénk néztek mind a légionáriusok… Visszanéztem még egyszer utoljára a förmedvényre, mielőtt elpusztul.
Az idegen szájából vékonyka forrásként tört elő a vér, kétségbe esve nézett a hasából kiálló pengére. Aztán rám nézett, és arcán… boldogság suhant át.
- Büszke vagyok rád – suttogta elhaló hangon, azon a dallamos hangon, mely először megszólított az út szélén fekve. Tudtam hogy ő az, és könnyek szöktek a szemembe. Az életem köszönhetem neki, én pedig elvettem az övét… És büszke rám. – Büszke vagyok rád… harcos lettél… – ismételte újra, de hangját tucatnyi zúgva, cuppanó hanggal becsapódó nyíl szakította meg. A démon… az idegen… a megmentőm… életem értelmének visszaadója…
Holtan omlott a földre. Megremegett egy pillanatra, ahogy lelke eltávozott porhüvelyéből, melyet nyilak és a kardom járt át, fekete ruháján hajnali rózsákként nyíltak ki a karmazsin foltok. Arcán a kudarc fájdalma mellett egy furcsa érzés árválkodott… Mosoly – a győztesek mosolya.
- Jól vagy fiú?
- Nem sérültél meg?
- Épségben vagy? – kérdezett száz meg száz hang. Nem értettem őket, csak hallottam. Könnyek folyama áradt végig arcomon. Aznap elvesztettem valamit, valamit, amit soha nem kaphattam vissza… Egyszer minden harcos elveszíti ezt, de én különlegesen korán tettem meg. Nem értettem mi ez, nem tudtam ellene semmit sem tenni, de fájt hiánya. Az űr marta a lelkem, és úgy éreztem, soha nem lehetek boldog, és soha nem értem meg mi történt itt.
A megnyerő arc lassan kisimult, eltűnt róla a mosoly is… ragadozószemei sötétedni kezdtek, felvéve a fekete homok színét, melyen feküdt, vérmocskos, vállig érő haja pedig őszülni…
Kék köpeny takarta el előlem a halott képét, és a mágus barátságos kezei fordítottak el.
- Nem neked való látvány, fiam – suttogta. – Gyere, kimegyünk innen… Neked már nincs mit tenned itt.
És úgy lett… nem emlékszek semmire, nem tudom, mit mondott számomra a mágus, nem emlékszek arra sem, hogyan ültetett vissza sötét lovamra…

Napokig voltam ebben az öntudatlan állapotban, minden egyes külső ingerre könnyek szöktek a szemembe. Magamtól nem ettem, és nem ittam, csak ha etettek, nem törődtem semmivel, egyre csak a dallamos hangot hallottam lelkem mélyéről, és a mosolyt láttam a haldokló arcán… Büszke vagyok rád… Büszke vagyok rád… Mintha a szívem is a szavak ritmusára lüktetett volna…
Nem tudom, mikor ébredhettem öntudatra. Tűz lobogott előttem, és a mágus veregette meg barátságosan vállamat, étellel kínálva. Úgy látszott, meglepődött, mikor minden unszolás nélkül elfogadtam a felém nyújtott szárított húst és a kenyeret.
- Jobban vagy? – kérdezte lágyan, ahogy enni kezdtem.
Bólintottam csak, nem feleltem. Sírással küszködtem így is, nem akartam akaraterőmet teljességgel kimeríteni.
- Akarsz beszélni arról, ami történt?
- Hátba támadtam egy idegent – nyögtem erőltetetten. – Aki megmentette az életem, a múltam és a jövőm. Ez történt. – Fájdalom vegyülhetett a hangomba, mert a mágus megértette.
- Te vagy az a fiú, akiről meséltek nekünk a faluban? Te vagy az, akit kiraboltak, és ez a két alak kísért a fogadóig?
- Én – nyögtem. – Ők pedig adtak nekem egy ezüstöt… hogy beléphessek a Légióba… azok közé, akik az ellenségeik… Miért?
- Ha akarod, elmagyarázhatom. – Bólintottam, így hát a férfi mély levegőt vett és belevágott. – Az a két férfi shakrat volt… Ahogy Amok teremtményei a tündék, úgy a teremtő gonosz ikertestvérének, Moloch titánnak a teremtménye a shakrat faj. Ez persze kissé bonyolultabb, de valahogy így történt régen… Ősi, az embernél jóval idősebb faj ez, a templomot is ők emelték még korokkal ezelőtt. Azért vigyáztak rád, mert gyermek vagy a szemükben, és mivel a shakrat faj kihalóban van, és életciklusok jóval lassabb az emberekénél, szemükben a gyerekek cserbenhagyása vagy bántalmazása a legnagyobb szégyen, ami létezik. Ha újra megtámadtak volna, ha kell, vérükkel védenek meg…

Bólintottam, a szavak jelentése bántón jutott el a szívemig. Nem bírtam még felfogni, napokig járt ezen az agyam, míg minden szót helyre tudtam magamba rakni.
- Akarod tudni, honnan van a pénz, amivel fizettek? A két shakrat percekkel mögötted haladt csupán, késlekedésük oka az volt, hogy szembetalálkoztak a rablókkal, akik téged kifosztottak. Két férfi tetemét találtuk az úton… vagy egy tucatét a fák között. Mind rablók voltak, és semmi nem hiányzott tőlük: csak a pénz. Tudták mi történt veled, mert látták a jelenetet, és jóvá akarták tenni a hibát. – A szavak késként hatoltak lelkembe. Gyilkoltak… több mint egy tucat embert megöltek azért, hogy az én sorsom jobbá tegyék? És az ezüst… Övemre néztem, amelyen lapos erszényem függött, benne csak pár rézzel… És egy ezüsttel. Az ezüsttel, amit apám verejtékkel szerzett meg, aztán vérrel lopták el tőlem a banditák. És vérrel érkezett vissza gazdájához.
- És most? Mi lesz velem? – kérdeztem halkan.
- A dolgok úgy állnak, hogy te fiam, hős vagy. Megöltél egy olyan szörnyeteget, aki könnyűszerrel ölt volna meg engem, a Rend egy Beavatott rangú mágusát, és a Zenthari Légió egy századának nagy részét… Harmincöten maradtunk a kezdeti létszámból. Ott haltunk volna mind, ha te nem adsz időt nekünk. Az, akivel én küzdöttem Phyrothraxarus, a Fekete Láng, a Pusztítás és a belőle kicsírázó Élet megtestesülésének papja. Istenének sosem gyógyuló porhüvelyét akarta újra rendbe hozni, azzal a rítussal, melyet csak ebben a templomban végezhetett volna el… Bár alapból jóval hatalmasabb nálam, erejét megsokszorozta istenének kegye is, mivel ő is a gyógyulásra vágyott már. Barátja Serkeetrá, a Pengék istenének papja volt. Illett hozzá a titulus: halomra vágta harcosaink, és egyetlen sérülést sem szenvedett társa haláláig. Ha te nem jössz, elvesztünk volna mindahányan… Hős vagy.
- Hátulról támadtam – ráztam a fejem. – Nincs benne semmi dicsőség. Gyávák és árulók támadnak hátulról…
A mágus felkuncogott.
- Harcos apád van, nem igaz? Valóban, ezek a szavak, ez az elv magasra emelte Zenthar haderejét az utóbbi században, a lovagjaink is a legbecsületesebb harcosok… De tudod mit, fiam? Esélyed sem volt a szörnyeteg ellen. A légionáriusok tisztje, mikor meglátta őket, felsikoltott ijedtében, és elsőként halt meg. A harcosok féltek a közelébe menni, amíg parancsot nem adtam nekik, hogy mozduljanak. Tapasztalt, több csatát látott katonákról van szó… Te pedig bevágtattál egy erdőben, ami minden lépésében halál és lidércnyomás, bátran sétáltál végig egy halottakkal teli termen, és a lángoló pokolba belépve habozás nélkül cselekedtél. És itt a kulcsszó: cselekedtél. Nem a mód, hanem a tett határozza meg a hősöket. Daerk talán nem hátulról sújtott le a Múlt Királyára? Nem vált ezáltal mégis istenné?
- Had mondjak neked valamit: senki, de senki nem tette volna ezt meg a helyedben. Csak hősök képesek erre. A félelem és a halál közepén is cselekedni, változtatni a végzeten. Túllépni minden esküt és elvet, amit köti őket, levetni magukról a félelmet, bátran és büszkén kiállni magukért… Cselekedni.

A mágus úgy látszott, befejezte mondandóját, és vállamat megveregetve elhallgatott, hagyta, had egyek tovább, miközben ő egy pipát vett elő köpenyéből, és dohányos zacskója után kezdett kutatni.
- Merre tartunk? – kérdeztem kissé fellelkesülve a szavaktól. Talán… talán még a Légióban is szívesen fogadnak még!
- Ylionba tartunk. A fővárosba. Nem láttad még, igaz?
Kitértem a válasz elől, és amíg a mágus meggyújtotta pipáját, és elégedetten pöfékelni kezdett, új, izgatott kérdést tettem fel neki:
- Beléphetek még a Légióba? Elérjük még a toborzást?
- Sajnálom fiam, de a csapat maradékának, és neked is, lesz egy kis kitérőnk Eldaran felé, hogy beszámoljunk a történtekről. Ezek után már nem fogjuk elérni a toborzást. – A hír teljesen lelombozódott, összetörte minden reményem. Étvágytalanul haraptam még egyet a sós ízű szárított húsba. – Sajnálom. De tudod mit? Nem lett volna ott helyed! – Morcosan néztem fel a mágusra. Családunk három generáció óta végig a Légióba tartozott, nagyapám tiszt volt! Egész életemben erre készítettek fel, hogy harcos legyek, hogy apám álmát valóra váltsam, de nem sikerülhet! – Megmagyarázom miért, mielőtt megölsz a szemeiddel – kuncogott, és kivette szájából a pipát, azzal gesztikulálva, amíg magyaráz.
- Tudod fiam, heves természetű vagy, ezt mutatta az a tény is, hogy utánunk loholtál, amint meghallottad, hogy megmentőidet akarjuk bántani. Nem gondolkodtál semmit sem, és mikor megláttad, mekkorát tévedtél, akkor sem haboztál sokat! Nem mondom, hogy tudom mi járt a fejedben, de nagy valószínűséggel sejtem: dühös voltál, amiért hazudtak neked, amiért nem voltak veled tisztességesek. Azonnal támadtál, mikor megláttad, milyen reménytelen a helyzetünk… Nem való ez a meggondolatlanság egy légionáriushoz, akik előre bemagolt tervekhez ragaszkodnak minden csatában. Nem, fiam, nem! Folyton hiányozna az érzés, hogy saját akaratodból cselekedj, izzana benned a tudat, hogy te nem oda való vagy. Vágynál rá, hogy egyéni tetteid lehessenek, amivel kiérdemled a többiek csodálatát. És tudod mit? Nem megfelelő erény ez a légionáriusok számára, még a legmagasabb rangú tisztjeihez sem!

Lelombozva figyeltem az ételt. Minden elveszett, minden hiába… De legalább meglátogathatom a bátyámat a fővárosban, és láthatom Ylion nevezetességeit… Talán még a Kristályvárat is…
- De van egy hely, ahol tárt karokkal fogadják az olyanokat, mint te! – Felkaptam a fejem. Ez a rész már tetszett. – Az Ylien Kardja, a királynő személyes elit lovagjai mindig is áhítoztak az olyan századonként egyszer születő tehetségekért, mint amilyen te vagy! Egyszer még dalokba fogják foglalni a neved!

Századokon át ismert volt az eposz a fiúról, aki gyermekként két shakrat tetemét hagyta maga után egy elfeledett templom romában. A fiúról, ki Ylien Kardját szolgálva nőtt fel, tűzszín haja a soha ki nem alvó lángot jelképezte, mely szívében lobogott: a harcok lángját. Zenthar Tüzét. Évszázadokon, évezredeken keresztül mesélték a fiú történetét szájról-szájra, énekelték a bárdok büszkén, mesélték öngyilkossággal egyenértékű veszélyek közepébe rohanó hősiességét és örök életre szóló barátságát minden idők legnagyobb hadvezérével és a tünde királynővel… Korokkal később is áhítattal említették nevét.
A neveit… Démonölő, Lánghajú, Kardforgató, Sebezhetetlen, Kacagó… Legkedvesebb neve mégis az, melyet apja adott számára születése után ősi szertartások elvégzésével: Cortéz, mely Harcost jelent a mai nyelven.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához