LFG.HU

Ayhmar
novella

Hideg volt körülötte, és hideg volt ő maga is. Olyan sebességgel suhant, ami szinte hihetetlen egy parány ember számára, ő mégis lassúnak érezte, de nem berzenkedett miatta, már megszokta. Türelmesen rótta végtelennek tűnő útját az univerzumban immár évtízezredek óta, bár ennek nem volt tudatában. Kicsi volt azokhoz az óriásokhoz képest akik mellett elrepült, és akik cirógatva irányították új ösvényekre, mégis nagy volt, hiszen számtalan kisebb testvérével találkozott már. Némelyik társát látta elpusztulni, amint magához rántotta őket egy-egy óriás, ám egyszer ő zúzta szét egyiküket, mert keresztezni merte útját. Nem szenvedhette, ha megzavarják nyugodt vándorlását, ezért ha tehette, a kicsikre ügyet sem vetett, s az óriásokat bölcsen elkerülte.
Mostani útja egy fényes óriás körül keringő kékség mellett fog elhaladni. Megfogják majd egymás kezét, és az óriások új irányt mutatnak neki, ahogyan tették ezt már többször is.

Hideg volt körülötte, de ő nem fázott, vagy ha igen, akkor oda sem figyelt rá hisz szelleme máshol járt. Amíg teste a sátorban volt egy kékes fényű rajzolat közepén a varázslatot megkövetelő pózban, szellemével az egész tábort bejárta. Végignézett a füstmarta, sáros sátrakon melyekben fáradt és elcsigázott katonák aludtak, így készülve a holnapi ostromra. Szellemének tekintete megpihent a tábor közepén álló két sátron. Az egyik kicsi volt kerek alappal, csúcsos véggel és varázsjelekkel ellátott kültakaróval. Ez volt az ő sátra, békéjét egy a bejárat előtt strázsáló kőgólem vigyázta, na meg annyi katona az őrgárdából, amennyi kijár egy strateggiornak a csatamágusok rendjéből. A másik sátorban, amely a sajátja mellett a domb tetején álló szögletes, zöld és arany színekkel festett óriás volt, a hadvezér élt. Tucatnyi őr vette körül, néhány gólem is állt a közelben, és előle nem rejtőzhettek el a fejvadászok sem akik láthatatlanul lapultak rejtekhelyeiken.
Tekintetét észak felé fordítva meglátta a várat, amelyet ostromoltak. Varázslóikat ugyan megölte vagy megnyomorította, ám a katonák képtelenek voltak bevenni a napszimbólumos zászlókkal ékes erősséget. A sereg parancsnoka ezért is bízta meg, hogy találjon ki valamit, de ő minden igyekezete dacára rendre kudarcot vallott. Persze ráküldött a dwoonokra mindent amit tudott; pestis, szúnyogok, méregfelhők, tűzesők és jeges viharok, de a paplovagok bár hullottak, mégis kitartottak, és tovább verték le a toronymagas falakról a támadókat.

A szemlélődés után felfelé vette az irányt, majd átsuhant a felhőkön, és megállt. Most, hogy semmi nem akadályozta látását, végigkutatta az eget, és elégedetten állapította meg, hogy nem volt felesleges az idő amit az ókyr asztrológiai kódex tanulmányozására szánt. Az üstökös a helyén volt, és pont úgy nézett ki, mint ahogy a leírásban olvasta, mint egy enyhén deformálódott dzsad homokóra, két vége szélesebb kör, középen elvékonyodva. “Nem is homokóra,” – gondolkodott a varázsló – “inkább két labda, amelyek majdnem összeérnek, és egy vékony madzaggal kötötték össze őket.”
A kék rúnák felizzottak körülötte, ahogy szellemkezei kinyúltak, megragadták a kődarabot, és más irányba taszították. Tekintetével követte még egy darabig az égi kő útját és megnyugodva tűrte, hogy szelleme a sötétségbe hulljon, hiszen teljesítette feladatát. A nyögésekre beviharzó katona ájultan találta a varázslót a megfakult rúnák között. A mágus orra és szeme vérzett a megerőltetéstől, de ajkán mosoly derengett, hisz nem látta, hogy szellemkeze munkájának nyomán apró repedések keletkeznek az ősöreg anyagon.

A tűz melege ölelte körül, ahogy a falak felé rohant. Már majdnem odaért a belső védművekhez, amikor sivítást hallott és gyorsan a földre vetette magát. Nem volt gyáva – régen nevezték már annak, és az illető, aki akkor kicsúfolta már réges-régen megbánta tettét -, de nem akart értelmetlenül meghalni. A sivító hang erősödött, majd fülsüketítő robajjal vágódott az előtte lévő házba egy lángoló lövedék. Napvirágos páncélján megcsillant a lángok fénye, ahogy felkelt, és biztos távolból elhaladt az égő ház mellett. Ahogy tovább sietett, még hallotta a városiak kiáltozásait és a vödrök zörgését, ahogyan rohantak eloltani ezt a tüzet is a városban.
A külső falhoz érve – majd egy fertályórát loholt – az egyik bástyához támaszkodó lépcsőn felrohant a mellvédre, és a magasból visszatekintett a házak felé. Tucatnyi helyen égett a város, de szerencsére a tüzek látható gyorsasággal lohadtak le az oltók serénységét dicsérve, ám a forróság és a füst még így is fullasztó volt, és a hajnali szél is képtelen volt ezt enyhíteni.
Megfordult, és kitekintett a hegyet körülölelő pusztaságra. A városfaltól majd egy mérföldnyire álltak fel a toroni gyalogosok, kicsivel előttük hatalmas katapulták szórták a városra izzó terhüket. Sisakját levéve – igencsak melege volt, mert éppen a meleg évszak közepén jártak, és még ide is feljutott a még égő házak tüzének heve – a mellette lévő naplovaghoz fordult:
- Rohantam ahogy csak tudtam amikor meghallottam a gongot, de úgy látom még nem támadnak, csak az ostromgépeiket használják. Hmmm…, a gyalogság úgy tűnik vár még valamire.
- Igen uram ez elég furcsa. Ezért bátorkodtam szólni az őrségnek, hogy jobban figyeljenek. Valamilyen csapdára gyanakszom uram, hiszen a gyalogságuk láthatóan nem is készül rohamra.
- Jól van, jól tetted, de ez még nem elég. Szólj a kerület-felügyelőknek és a falszakaszparancsnokoknak, hogy kettőzzék meg az őrséget. És szólj az embervadászok vezetőjének, hogy az emberei folyamatosan járőrözzenek. Ha valakik, akkor hát ők azok, akik messziről ki tudják szagolni a toroniak praktikáit.
-Rossz előérzet gyötri uram, mint mielőtt a varázslóinkat megölték?
-Igen, így van. Most menj, és ügyelj rá, hogy teljesítsék a parancsaimat!
-Igenis uram.
Nézte az elsiető lovagot, majd újra a várakozó toroni gyalogosokra nézett. “Furcsa, nagyon furcsa.” – gondolta, miközben tovább vizslatta az ellenfelet, és gyötrő érzésein töprengett.

Forró pokol tombolt körülötte és ő maga is egyre jobban felhevült. Felébredt arra, hogy valaki a kék bolygóról más irányba terelte, mit terelte, taszította. Mérges lett azonnal, dühe nőttön-nőtt – ahogyan fájdalma is -, miután belépve a levegőbe, az kis darabokat hasított vagy égetett le belőle. Ahogy egyre jobban közeledett a felszín felé, látta, hogy valószínűleg egy városra fog zuhanni. “Szóval ezt akarja a nagyhatalmú kis parány, elpusztítani ezreket a fajtájából, és ezáltal elpusztítani őt is.” Hogy merte az a senki őt a vándort megérinteni, és a halálba küldeni?! Egyre dühödtebb lett, ahogy értelmetlen halálára gondolt, és ahogy mérgesebb lett, és egyre sűrűbb levegőben haladt, úgy kezdett olvadozni már forró kőteste. A kis repedések előbb ujjnyiak, majd tenyérnyiek végül fejnyi szélesek lettek, majd egy roppanás után immár két labdaformájú forró massza száguldott a föld felé. Ám az egyik a másik mögött volt, így a hátsó – mivel az első eltérítette előle a sűrű levegő nagy részét – nem lassult le olyan gyorsan, mint elülső társa, így zuhanásának íve is megnyúlt, úgy másfél ynevi mérfölddel.



Egy félelf felderítő beszámolójának ránk maradt töredéke a ….. zászlóháborúból.
(…) Láttam amint új nap születik az égbolton, és az ostromlott város felé tart. Ám az egyik pillanatban kettéválik egy hangos roppanás kíséretében. Óriási erejű léghullám nyom le a földre, hogy majdnem elájulok, de még látom, hogy a város büszke házai kártyavárként omlanak össze. Az egyik tűzlabda fergeteges robaj kíséretében rázuhan a városra, szétzúzva minden építményét, kidöntve falait. Néhány pillanat múlva a toroni sereg fölött kékesen derengő kupola keletkezik, de a másik tűzgolyó úgy hatol át rajta, mint nyílvesszőm a páncélon. A föld rázkódik és jajong, és a tűzlabdák becsapódásának helyén portűzhányók törnek az ég felé, eltakarva a pusztulást az istenek szemei elől. Irtózatos forrósághullám terít be, lángra kap a ruhám és a hajam, de a következő minutumban egy fergeteges szélroham teleszór porral és kitépett bokrokkal, amik ugyan eloltja a lángokat, de fuldokolni kezdek…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához