LFG.HU

Gradvolt Endre 30Y
novellaCimkek

I.
Halálesetből kifolyólag

Ha elalszol este, egy kicsit meghalsz,
hogy másnap majd megint újraéld:
őszintén régóta nem kérdi senki meg
a hazugságaidról, hogy miért.
Mert idomulsz lassan az idomárodhoz,
a kamrába zárod el télire
a keveset, ami még maradtál,
hátha úgy nem látja senki se,
hogy lassan már felesleg mindegyik emlék.
Már learattad a babért.
Egy lyukas garast sem adnék
érted – az üvegbe zárt álmokért.

Meghaltál bennem. Így indokolt,
hogy színes tintával a képzelet
szomorú tájra bandukolt
fekete-fehér képeket
(egy kulcs nevű mécsest, egy zárt világot,
egy éjszakát, ami nem világít),
csak ünnepnapokra várt virágot,
meg más efféléket is kiállít,
és papírra írja – így tárgyi emlék -,
hogy lefolyik a szívem a számon. Látod?
Sós vizű alakban lelted nemrég
jól áttranszponált halálod.

Hogy ez a halál képletes?
A kövérré szelídült formula
találó hazugság: felszínes,
de személyre szabott, szép ruha.
Most neked adom. Tégy, amit akarsz.
Dobd el, vagy húzd fel a kedvemért.
Ha úgy gondolod, hogy szerettelek, azt
később se kérdezd meg, hogy miért. Mert,
ha haragudnék (úgy könnyebb kibírni),
messzire löknélek magamtól, megölve.
De ki tudtalak egy papírra írni,
és üresebb vagyok, mint bármikor előtte.

II.
Emlékezés a nyárra

Sandítva les a szőnyeg széle, hátára kap egy morzsát.
Apró lábakon iramlik el a rojtok között a valóság.
Futó pillantást vet rá egy derűs kenyérszelet,
tovatűnő álmokat lát. Szárazan nevet.

A falon a rés előre cammog. Holdvilág van. A fények nőnek.
Fondor cselt vet a szoba árnya a tovaillanó időnek.
Hangyányi űr a végtelen. Az esténként gyújtott lámpa
télire fény, de betevő falat, ha emlékezés a nyárra.

Amikor aludtál, titokban a lábadra tettem azt a hangyát.
Felébredtél, hogy haragudhass. Még ma is hallom a hangját.
A fal felé fordultál csendben.

Tudtam, hogy félsz tőle – csak játszani akartam.
Olyat, hogy megijedsz és átkarolsz halkan,
mint aki elbújhat bennem.

III.
Realitások télre

Vigasztal az is, hogy okosabb lettem.
Megfontolt, némileg hallgatag.
Bár magánynak hívják ezt, belátom,
csak nem vallom be. Az már nagy falat.
Megvisel az, amin nevetni szoktam,
és velem még sohase, mondanám,
de igazából már nagyon sokszor,
és biztos még jó párszor ezután.

Legalább hortyogna mellettem valaki.
A reggel így annyira üres, mint az ősz
esőzés után, de tél előtt,
ha unalomból még elidőz,
és benéz a balkonon szomorkást,
hogy ennyi volt. Majd mással. Majd talán.
És vállat rándít, és nem hagy ott mást,
csak az orra nyomát a szív ablakán.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához