LFG.HU

Andrew Field
novellaCimkek

A pufók kis fickó hatalmasat nyekkent a földön, magával rántva egy kupa bort is a mellette álló asztalról. Minden arc a gyerek felé fordult, aki bizonnyal valamelyik tréfás kedvű kalandor kinyújtott lábában bukott el. A denír törpe, kinek félig teli kupája megszenvedte az esetet, méltatlankodva pattant fel, egyik kezével megragadta a kölyök haját, a másikkal pedig szinte a semmiből varázsolt elő egy éles kést.
- Hagyd el, Ritoo! – rivallt rá Yuhill, a Sanda Bivalyhoz címzett kocsma csaposa.
A hatalmas termetű, közkedvelt csapos nem akarta, hogy gyerekvér hulljon a Sanda Bivaly földjére, még ha az csak egy szerencsétlen tetheris kölyök vére is. A denír azonban nem engedte el a zsákmányát egészen addig, amíg Yuhill ki nem hozott neki egy újabb, teli kupát.
- Legyél a vendégem! – veregette hátba a törpét, s közben a halálra vált, kövérkés gyerekre nézett. – Te pedig tűnj el innen, de azonnal!
Nem kellett kétszer mondania. A kölyök olyan sebesen menekült ki az ajtón, mintha üldözték volna.

Odakint olyan hatalmasat fújt, mintha az egész hasa levegővel lenne tele. “Ez nehéz helyzet volt!” – gondolta elégedetten, aztán megkerülte a Sanda Bivaly épületét. Halkan füttyentett, amire ugyanilyen válasz érkezett, s a következő pillanatban hasonszőrű legényke állt előtte.
- Hogy ment? – kérdezte a pufók.
A másik, egy vékonyabb, mokányabb kölyök, akiről azonban fekete haja és sötét szeme elárulta, hogy szintén a tetherisek népétől származik, hetykén a mellére bökött.
- Bízd ide, Ichim keze mindig villámsebesen jár! – vigyorgott. A kövér szélesen elmosolyodott.
- Mutasd a zsákmányt! – suttogta mohón.
- Várj türelemmel, Hajim! – intette Ichim. A kezében vékony bőrerszény jelent meg. – Könnyű dolgom volt azzal a málé idegennel. Amikor a jelzésemre elestél, úgy elmerült a látványban, hogy akár még a ruháját is ellophattam volna! De most nézzük, mi van az erszényben!
- Az életed van benne, fiú!
A hang annyira váratlanul érte mindkettejüket, hogy mozdulni sem bírtak. És máris egy-egy kemény marokban kapálóztak, mielőtt kereket oldhattak volna. A támadó a földhöz vágta őket, hogy recsegtek a csontjaik. Ahogyan Ichim felnézett, a meglopott idegent látta maga fölött.
- Még hogy málé! – hallott egy fenyegető hangot. – Azt hiszed, nem vettem észre a mesterkedésedet? Csak kíváncsi voltam rá, mennyire könnyű a kezed, kölyök!
A férfi egy vérfarkas mosolyával meredt a két gyerekre. Karvalyorra fölött savószínű szemek figyelték, mit tesznek a pórul járt kis tolvajok. A kezében megmérte az erszényt, és elégedetten érezte, hogy a súlya alapján nem hiányzik belőle semmi. Elgondolkodva figyelte a két gyereket, ahogy a kocsma falához vetették a hátukat, s jobbra-balra tekintgetve keresték az egérutat.
- Megölhetnélek benneteket, kinek lehetne ellenvetése? – fontolgatta. – Megloptatok, s tetten értelek titeket.
- Ha megölsz, nem jutsz ki a Csótány-negyedből! – fortyant fel Ichim. – A rokonaim elérnek, s megszabadítanak a fejedtől!
Az idegen felkacagott. A szeme veszedelmesen megvillant, s a kezében szinte a semmiből termett elő egy borotvaéles, rövid kard. A fegyver hegye megcsiklandozta Ichim torkát.
- Helyén van a szíved, kölyök! – mondta mosolyogva a férfi. – Adok neked egy lehetőséget! Hívj Torkennek! És nektek mi a nevetek?
A kard, amilyen hirtelen előkerült, olyan gyorsan tűnt el a savószemű köpenye alatt.
- Én Ichim vagyok, ez a dagi meg Hajim. – válaszolta a mokányabb fiú, és tréfásan hátba veregette társát. Érezte, hogy a veszély elmúlt.
- Érdekel benneteket, mi van az erszényben? – kérdezte Torken.
Bízott benne, hogy a kölykökön úrrá lesz a kíváncsiság. Nem csalódott. Ichim és Hajim nem menekültek el, hanem érdeklődve léptek közelebb a lopott jószághoz. A férfi óvatosan szétnyitotta az iszákot, és a két gyerek föléje hajolt. Amint meglátták, mit rejt a tarsoly, meghökkenve kapták vissza a fejüket. Torken vigyorogva öntötte széles tenyerébe az erszény tartalmát, és a lenyugvó nap fénye megcsillant a golyószerű dolgokon.
- Ezek … ? – kérdezte undorodva Hajim.
- Igen, barátocskám! Ezek valódi szemek! Embereké, orkoké, sőt ez itt … ez egy rowlind elfé.
- Minek gyűjtögetsz ilyesmit? – fintorgott Ichim. – Még szerencse, hogy utolértél, különben kihánytam volna a vacsorámat, mikor kinyitjuk a bukszádat!
Nem kapott választ. Ismét magán érezte az idegen kutató tekintetét. Ennek a férfinak valami szándéka van vele!
- Figyelj ide, fiam! – suttogta Torken. – Jó a kezed, a fiatal korod ellenére. Nem akarsz tanulni még?
- Kitől? Tőled? – kérdezett vissza a kölyök. – Nem vagy te tolvaj, az biztos! Inkább valami hóbortos varázslófélének nézlek!
Torken nem válaszolt. Még mindig nem döntötte el, mennyire avassa be a dolgába ezt a két gyereket.
- Hallottad már a mondást, hogy a szem a lélek tükre?
- Hát persze. – mondta unottan. Vizsgáztatja ez a fickó?
- Ez a mondás … igazabb, mint gondolnád … – súgta Torken. Ichimnek rögvest eszébe jutott, hogy az idegen eszelős lehet. Ha megdühödik, még kárt tehet bennük. – Ezek a szemek itt, a tenyeremben … egy-egy halandó lény lelkét rejtik magukban! Mindegyiket magam szereztem. De nem mindegyiket én öltem meg … – a férfi arcán ismét megjelent a vérfarkast idéző mosoly.
- Nézd csak ezt itt, mondjuk! Egy rowlind elf lelke! Ha beléd szállna, úgy nyilazhatnál, mint ebben a városban tán senki, s hallanád a növények beszédét! Vagy itt a másik! Ez a fickó azzal az áldással volt megajándékozva, hogy mindig igazat mondott, és olyan gyorsan futott, mint a szél! Ez a harmadik akkora erővel rendelkezett, hogy szembe szállhatott volna a sivatagi medvével is, de a lelke mélyén egyszerű, szeretetre éhes jakkar kalóz volt. És itt van … most ez a legérdekesebb a számodra…
Elővett egy zöldes színű szemet, két ujja közé csippentette, és a szeme elé emelte. Ichim mintha apró, kékes villanást látott volna a golyócska belsejében. A szívébe pár pillanat alatt bizonytalanság költözött. Torken talán igazat mond?
- Ez itt egy kiváló tolvaj lelke. Ha beléd szállhatna, akkor olyan tudásra tehetsz szert, mint kevesen. Könnyű kezeddel észrevétlenül lophatsz el bármit, amit akarsz, s egyetlen zár sem állhatna ellent neked. Mit szólsz hozzá, fiú?
- Különös … – mondta vontatottan Ichim. – Nem … nem tudom, mit gondoljak.
- Én azt mondom neked, nem veszíthetsz azzal, ha kipróbálod…
- És ha megmérgezel?
- Nem ölhettelek volna meg már az imént? Miért mérgeznélek meg, ha levághatom a fejedet is? – ismét megjelent a félelmetes vigyor. – Hidd el, ha meg akarnálak ölni, szívesebben tenném karddal.

Ichim elgondolkodott. Az idegen igazat beszélt. Lopáson kapta, és megölhetné, ha akarná. Kaleron városának szigorúak a törvényei, bármit is mondott ő, Ichim, a rokonairól az előbb.
- De miért adnád nekem egy mestertolvaj lelkét? – kérdezte. Torken bólintott. A kölyöknek jól vág az esze!
- Nem ingyen, elhiheted. Szükségem van egy kiváló tolvajra, hogy megszerezzen nekem egy holmit. Segítesz nekem, s cserébe megkapod azokat a képességeket, amikre a családodban bárki csak legszebb álmaiban gondolhat.
- De miért nem veszed te magadhoz a tolvaj lelkét? Ha olyan jók azok a tulajdonságok, mi szükséged rám?
- Okos kölök vagy! Megérted majd az indokaimat. Nem mindegy, ki a befogadó! Az én kezeim sohasem lesznek olyan könnyűek, mint a tieid. És még egy dolog. Ahová a zsákmányért be kell jutni, oda felnőtt ember nem fér be. Vagy egy törpét választok, vagy egy gyereket. Inkább gyereket, mert a törpék túl kövérek… – Torken Hajimra nézett. A pufi tetheris kölyök ámultan hallgatta a beszélgetést. – No, mi a válaszod, fiú?
Ichimnek eszébe jutott az előbb látott apró villanás. Az a szem tényleg nem közönséges dolog. És ha igazat mond az idegen? Olyan tolvaj lehetne belőle, amilyet az egész nemzetsége sem látott vagy három emberöltő óta.
- Legyen! – bólintott. Torken elvigyorodott, és előkapta butykosát.
- Jófajta bort vettem az imént a Bivalyban. Vedd ezt a szemet, és nyeld le néhány korty borral! S azonnal érzed majd, ahogyan a tolvaj lelke keresztül áramlik a testeden! – Azzal átnyújtotta a zöld golyócskát a fiúnak.
Ichim óvatosan megfogta a szemet. Megtorpant, s végigfutott a fején, hogy most még visszaléphet. De már elhatározta magát. Bekapta, és nagyot kortyolt a butellából. A furcsa falat egy pillanat alatt lecsúszott a torkán. Várta, hogy mi történik vele, de semmi különösebbet sem érzett. A kezei nem lettek könnyebbek, s a gondolatai között sem jelent meg semmi új.
- Nem érzek semmit. – mondta ki.
- Nem baj … – válaszolta Torken.
A férfi karvalytekintete alaposan végigmérte a gyereket. Megelégedésére szolgált, amit látott. Bólintott, aztán intett a fejével, hogy Ichim kövesse őt. Hajim is meglódult.
- Várj csak, te dagi! – állt meg Torken. – Te nem fogsz velünk jönni.
Hajim azonban nem állt meg. Ragaszkodva lépett közelebb Ichimhez, akit tolvajkalandjaik közben a vezérének tekintett. Ám Torken kardja hirtelen ismét megjelent.
- Menj haza, kölyök! – mondta lassan, fenyegetően.
Hajim lopva Ichimre pillantott. A mokány fiú bólintott, mire a kövér felszabadultan sarkon fordult. Nem bánta, hogy elmehet ennek a karvalyorrú idegennek a közeléből. Néhány lépéssel odébb még egyszer visszanézett, hogy intsen a társának, ám sem Ichim, sem Torken nem foglalkozott már vele. A férfi széles gesztusokkal magyarázta a fiúnak, mit kell tennie, s a két távolodó hamarosan beleolvadt a naplemente utáni rőt félhomályba.

Ichim felpillantott az éjszakai égre, ahol Vorsack Öve ragyogott. A fél égbolton keresztülvonuló fényes sáv halovány rózsaszínbe öltöztette a lenti világot. Az Öv egy évben csak egyszer jelent meg néhány éjszakán keresztül a Beltenger partvidéke felett, s Kaleronban az a történet járta, hogy az égi jelenség nem egyéb, mint a túlvilágra távozott mondabeli hős, a kregg-dorn ork Vorsack holmija. A városban, melynek lakói többségükben szintén kregg-dorn orkok voltak, ilyenkor harci játékokat rendeztek, s mindenki abban reménykedett, hogy a viadal során kitűnik egy olyan harcos, aki méltó az Öv viselésére. A monda szerint ha az Öv visszatér a földre, akkor viselője a szétszórt kregg-dorn, yöder és egyéb ork nemzettségeket dicső hadjáratban egyesíti majd.
A mai napra rendelt viadalok véget értek már, de Vorsack Öve még mindig odafent ragyogott. Ichim magában elhúzta a száját, ahogyan eszébe jutott a monda. Még mit nem! Hogy ezek a felfuvalkodott orkok közös hadjáratot vezessenek? Egyéb sem hiányozna a Beltenger átok sújtotta népének! Ám az Ichim szerint teljesen felesleges viadalnak mégiscsak volt egy haszna: a napi küzdelmek után ingyen sört mértek, egyenesen a császári pincékből, s éjjelre nem akadt olyan kregg-dorn ork városlakó, aki ne részegen húzta volna a lóbőrt. Kivéve persze a császári gárdát, de azoknak errefelé nem lehetett keresnivalója. A kereskedőnegyedben álltak, egy magas falú ház mellett. Odafent, jóval az embermagasság felett, apró ablak nyílt az utcára. Valami szellőző lehetett.
- Lehet, hogy ez az ablak már oda is vezet, de ha nem, akkor a mellette lévő szoba lesz az. Nem kell nekem egyéb, mint az az egyszerű rézkancsó, amit valami bezárt ládában őrizget a vén uzsorás! – magyarázta Torken.
Ichim tudta, kiről van szó. Néha látta maga is a hajlott hátú, gonosz tekintetű ork pénzkölcsönzőt a piacon. Unottan válogatott a jóféle portékák között, s mindig a legjobbat vásárolta meg, késhegyre menő alkudozások után.
- Amit a kancsó mellett magaddal tudsz hozni, mind a tiéd lehet! – vigyorgott a karvalytekintetű. – Ez legyen az első zsákmányod, te mestertolvaj!
- Mit tudsz arról, akinek a lelke belém költözött? – kérdezte Ichim. Nem vett észre magán semmiféle változást. A fejében sem kezdett kétféle hang beszélgetni, pedig valami ilyesmit képzelt el, mielőtt felhajtotta volna az idegen lelket.
- Mondottam már. – válaszolta türelmetlenül a másik. – Remek tolvaj volt. Shalebnek hívták valaha.
- De hogyan jutottál a lelkéhez? – kíváncsiskodott tovább a kölyök.
- Hát, ha mindenképpen akarod tudni, Lel Tessin főterén lógott a szerencsétlen. Már a halálán volt, amikor megszabadítottam a további szenvedésektől.
- Elfogták? De hát akkor mégsem lehetett mestertolvaj!
- Ne hidd. Valami ürüggyel lógatták fel, mert sohasem tudtak reá bizonyítani egyetlen tolvajlást sem.
A fiú nem érzett nyugalmat. Talán mégsem kapott semmit ettől a varázslófélétől? Miért is hitte el ezt a mesét a szemgolyóba zárt lelkekről?!
- Indulj! Meglátod, igazat beszéltem! – nógatta Torken. – Amint a bezárt ládához érkezel, tudni fogod, nyertél-e valamit az üzletünkön, vagy sem!
A férfi közvetlenül a fal alá állt, s a gyereket a vállára emelte. Összehajtott kötelet is adott neki, aminek segítségével leereszkedhet majd a túloldalon. Ichim nyújtózkodott, de nem érte el a szellőzőablak párkányát.
- Ugorj fel! – súgta Torken.
A kölyök elrugaszkodott, s ujjai hegyével sikerült elérnie a kapaszkodót. Felhúzta magát, és átpréselte a testét a keskeny nyíláson. “Itt ugyan Hajim be nem jönne!” – gondolta magában vigyorogva, s majdnem felnevetett, ahogyan elképzelte, hogy testes társa beszorul az ablakba. Gyorsan széthajtotta a kötelet, egyik végét ledobta Torkennek, a másikat pedig bentre eresztette le. A varázsló erősen megmarkolta a kötél végét, Ichim pedig belekapaszkodott, és lassan leereszkedett az uzsorás kincseskamrájába.
Biztosan az volt az. Ahogyan a szeme megszokta a kinti halovány derengést, észrevette, hogy aranytálak, gyertyatartók, ezüstpénzek hevernek garmadával mindenfelé. A helyiség ajtaját erős és vastag fából ácsolták, s a fiú tudta, hogy kívülről bizonyosan lakat védi. Az ajtón és a szellőzőn kívül egyéb bejáratot nem lehetett látni. Torken valóban ravasz tervet eszelt ki. Ember nem gondolhatta, hogy a keskeny és magasan lévő ablakocskán keresztül bárki is behatolhat a kamrába.
- Látod a ládát? – hallatszott kívülről a gyenge suttogás.
Ichim körülnézett, s észrevette a sarokban az értékes szőttesek és szőnyegek alatt rejtőző alkalmatosságot. Eléje lépett, és megvizsgálta, hogyan lehetne kinyitni.
Első pillanatban annyira bonyolultnak találta, hogy majdnem elsírta magát. Kis gombok itt, apró díszek ott, rugók és reteszek amott. Hogyan is tudná ő ezt kinyitni?
Aztán lassan változott a kép. Elméje kezdte megérteni a zár logikáját. Ujjai finoman mozogtak, elkerülték a tüskéket, amiket biztosan méreggel itattak át, az egyik rugót lenyomták, a másik kallantyút elpattintották. Végül négy ujjával négyféle rugót, reteszt és egyebet tartott, s pontosan középen, a hüvelykujjával kényelmesen elérhető helyen felsejlett az ötödik gomb. Már majdnem megnyomta, amikor érzékei veszélyt jelentettek. Közelebb tolta az arcát a gombhoz, s a félhomályban csak most vette észre, hogy piciny tömlő indul meg onnan, s oldalt egy vékony csőhöz vezet. Ha megnyomja a gombot, a csőből mérgezett tű repül a torkába. Óvatosan tovább mozgatta a kezét, feltételezve, hogy egy kézzel kell kinyitni a ládát, s valóban. Az egyik dísz mögött kicsi kallantyút érzett. Elfordította. Kattanás hallatszott, és a láda nyitva állt előtte.
Ichim diadalt érzett, a legszívesebben felkiáltott volna. Hát mégis igaz! Mestertolvaj lett belőle! Ezt a zárat egy nappal korábban képtelen lett volna kinyitni, talán már az első csapdába beleesik, s most méregtől felpuffadt testtel vonaglana a padlón. Ám sikerült!
Felemelte a láda tetejét. Semmi egyebet sem látott, csak azt az egyszerű rézkancsót, amiről Torken beszélt. Ezt nem értette. A kamrában garmadával hevertek az értékesnél értékesebb edények, kincsek, s mégis, a ravasz zárral védett ládában egy rézkancsót őrizgetett az uzsorás? Az ablakból belopakodó fénysugarak felé fordította az edényt, de semmi különöset sem látott rajta. Valami idegen írást karcoltak az aljába, s a belsejében is lehetett valami hasonló, mert amikor az ujjával körbetapogatta, nem simaságot, inkább érdességet érzett.
- Megtaláltad, kölyök? – hallotta kintről.
- Igen! – válaszolt. Körülnézett a kamrában. Micsoda kincsekkel távozhat innen! Ha ennek a bolond varázslónak csak a kancsó kell, ám legyen, de ő alaposan megtömi a zsebeit.
- Dobd le a kancsót, aztán tömd meg a zsebeidet! – szólongatta Torken. – De hamar, mert nemsokára világosodik!
Ichim mint a majom, mászott fel a kötélen a szellőzőig, és kidobta rajta a kancsót. Látta, ahogyan Torken mohón felkapja, és megvizsgálja.
- Ez az! – mondta, és az arcán ismét megjelent a farkasmosoly. – Gyerünk fiú, szedd össze, amit el akarsz hozni, és menjünk innét!
A kölyök bólintott, azzal leereszkedett a kincseskamra padlójára. Úgy döntött, inkább érmékkel tömi meg a zsebeit, hiszen egy nagyobb tál vagy szövetbála ki sem fért volna az ablakon. Térdre ereszkedve szedegette a kaleroni ezüstpénzeket, amikor hirtelen surrogó zajra lett figyelmes.
- Mi a … – már ugrott is, de elkésett. A kötél, amin bemászott, és amin távoznia kellett volna, eltűnt az ablakban. – Hé, Torken! Leesett a kötél! – súgta ki, s hamarosan érkezett is a válasz, ám nem olyan, mint amire számított. A férfi odakint éles hangon kiáltozni kezdett:
- Tolvaj! Tolvaj!
- Csendesen! – akarta suttogni Ichim, ám egyetlen hang sem jött ki a torkán.
Rémülten nézett szét a kicsi helyiségben, s hallotta, ahogyan odakint lábak dobogása veri fel az éjszaka csendjét. Megpróbált felugrani az ablakig, ám még a magasság feléig sem jutott. Kapkodva tolta a ládát a nyílás alá, felállt rá, és pipiskedve igyekezett kapaszkodót találni, de nem jutott eredményre. Közben hallotta, ahogyan a ház belseje felől csoszogó lépések közelednek a bezárt, vastag ajtóhoz.
- Vigyázz! Még itt lehet! – mondta valaki odakint.
- A fejszémmel tanítom tisztességre a gazembert! – rikoltotta egy másik, sipító, magas hang. Ez csak az uzsorás lehetett.
Erekkel sűrűn behálózott, ráncos, ám határozott kezek nyitották ki a zárat, s az ajtót belökve a helyiségbe lépett a kregg-dorn uzsorás és nagydarab testőre.
- Nincs itt senki! – mondta a testőr. – Hiányzik valami, Javarr?
- A … a láda! Mondd, Kőizom, miért van az ablak alatt? – Javarr odarohant, és remegő kézzel igyekezett felnyitni a rekesz tetejét.
- Itt menekült el! – erősítette meg Kőizom. – Vékony fickó lehetett, talán egy patkányember, vagy valami csepűrágó artistaféle!
- Elvitte! – sikoltott fel Javarr. Dühödten csapta le a láda tetejét, és őrjöngve rángatta testőre karját. – Kerítsd elő! Hozd vissza! Elrabolták Kralon Kancsóját! Az én drágaságomat! Gyerünk!
Megfordult, és kiviharzott a kamrából. Elrohant a félhomályos folyosón álló szobrok között, nyomában Kőizommal. Mindketten kifelé igyekeztek az utcára, hátha a tolvaj nyomába érhetnek. Egyikük sem vette észre azt a gyermeknyi árnyékot, amely az egyik szobor mögött rejtőzött.

Ichim letörölte a verejtéket izzadó homlokáról. Csak az utolsó pillanatban tudott a kinyíló ajtó mögé ugrani, aztán, amíg az uzsorás a szellőzőablaknál jajongott, sikerült kijutnia a folyosóra, s elrejtőzni az egyik szobor jótékony árnyékában. Hamarosan az utcán rohant, maga sem tudta, hogy hová. Torken alaposan becsapta. Vagy tán mégsem? Hiszen érezte magában az erőt. A tolvaj készségek valóban beléje költöztek. Ám a karvalytekintetű férfi elárulta, s majdnem a halálát okozta. Ichim el tudta képzelni, mit tett volna vele az uzsorás, ha megtalálja. A legkevesebb, hogy halálra kínozza az eltűnt kancsó miatt. El kell tűnnie kis időre.
Hirtelen kezek ragadták meg, és berántották egy kapualjba. Ichim halálra váltan meredt támadójára, ám a hajnali derengésben nem valami kregg-dorn ork őr varacskos képe, hanem Hajim jovális tekintete meredt rá.
- Mi történt, Ichim? – kérdezte a kövér.
- Nem … nem tudom elmondani neked. Torken becsapott, és amikor megszereztem neki, amit akart, majdnem akasztófára juttatott. De miért? Miért?
- Megszerezted neki? Akkor … érzed magadban azt a másik lelket?
- Nem … ezt sem tudom. Olyan dolgokat ismerek, amiket eddig bizonyosan nem ismertem. De emlékszem rád, és emlékszem mindenre, ami velünk történt …
- És most … most mi a terved?
Ichim komoran meredt a társára. Egy gondolat kezdett elhatalmasodni a fejében, egy ötlet, amely nem hagyta nyugodni. Elmosolyodott.
- Van tervem. Igen, van. Megfizetek Torkennek!

A Lódongóban a tetejére hágott a hangulat. Néhány kregg-dorn, akik a viadalból érkeztek, erős sörrel és pálinkával ünnepelték meg aznapi győzelmeiket. Egymással versengve, tele szájjal mesélték történeteiket, s hangos röhögéssel jutalmazták a vaskos tréfákat. Nem sokkal odébb józanabb kaleroni polgárok ücsörögtek, akik az estét némi itallal akarták kezdeni. S a sarokban egy férfi ült, savószínű szemével környezetét vizslatva.
Torken előtt félig telt boros kupa állt. Lassan, módjával ivott, nem akart részegnek mutatkozni a megbízója előtt, akivel hamarosan találkozik, hogy a rézkancsót átadja neki. Valami papféle lehetett az illető, legalább is Torken ezt gondolta róla. Biztosan ereklyének kell az a kancsó, talán meg van áldva, vagy átkozva. Ki tudja? De hát kit érdekel? Torken elmosolyodott magában. Őt inkább a teli erszény kaleroni ezüst érdekli. Röviden elgondolkodott a másik problémáján is. Nagy veszteség érte tegnap éjjel, amikor az a kölyök megszökött az uzsorás házából. De ha nyitott szemmel jár-kel, akkor pótolni fogja a hiányt.

Zuhanás hallatszott, s minden eddiginél harsányabb röhögés harsant fel. A férfi odakapta a tekintetét, s egy pillanatra megrökönyödött. A kövér gyereket látta a földön ülve, ahogyan fájósan az ülepét markolássza. Csakúgy, mint …
Keze a villámnál is sebesebben kapott az erszénye után, s lecsapott a vékony csuklóra, ami megpróbált kisurranni a szorításából.
- Megvagy, barátocskám! – mondta diadalmasan, és közvetlen közelről nézett bele Ichim ijedt tekintetébe. – Kiváló tolvaj lehetsz, de az én eszemen nem jársz túl!
Még jobban megszorította a fiú kezét, hogy az felszisszent. Torken kényszerítette a gyereket, hogy leüljön melléje. A rémület ott reszketett kettejük között. Mit tesz most a varázslóféle? Ichim megpróbálta kinyitni a száját, kiáltani Hajimnak, hogy legalább ő meneküljön, de hang nem hagyta el a torkát. Torken vigyorogva figyelte.
- Nem mondtam volna, hogy ennek a Shaleb nevű tolvajnak volt egy kis hibája? Amikor tetten érték, valóban csak egyszer vagy kétszer egész élete során, a rémülettől megnémult, s egy szót sem tudott kiejteni. Hang nem hagyta el a torkát, amíg a helyzet nem rendeződött. De csak próbálkozz, buta kölyök!
Elégedetten ivott egy kortyot, majd folytatta.
- Miért kiáltottam tolvajt, azt kérded? – Ichim feje nehezen bólintott egyet. Ilyen kutyaszorítóban még sohasem volt, mint most. – Azt gondolod, fiú, hogy a Shaleb nevű tolvaj lelkére többé már nincsen szükségem? Dehogynem! Nem hagyhatom benned kárba veszni! Ha elkapnak téged a tolvajlásért és felakasztanak, akkor visszaveszem, ami az enyém! Milyen szerencse, hogy botorul ismét keresztezted az utamat!
Torken látta, hogy az ivó ajtajában megjelenik egy magas, köpenybe burkolózó férfi. A megbízó papféle! Még mielőtt ideérne, be kell fejeznie ezt a történetet. Felállt, és kupáját az asztalhoz ütögetve szót kért.
- Figyelmet kérek mindenkitől! Hé! Figyeljetek rám!
Minden szem Torken felé fordult. A viadalról fecsegő kregg-dornok is abbahagyták a társalgást. A férfi megköszörülte a torkát, és felhajtotta itala maradékát.
- El kell mondanom nektek, hogy …

A karvalyorrú hirtelen megtorpant. Ez az utolsó korty … A szeme Ichim tekintetébe fúródott, és ott nem rémületet látott immár, hanem valami egészen mást. Örömet. Nem, nem azt. Diadalt!
Fél kézzel az erszényéhez kapott, és szétnyitotta. Ott voltak a lelkeket rejtő szemek, szépen sorban. A rowlind elf, meg a sivatagi medvével vetekedő erejű jakkar ork lelke. Ám egy szem hiányzott. A gyorslábú igazmondó lelke eltűnt.
Torken érezte, hogy szavak buggyannak fel a torkán. Elengedte a gyereket, aki olyan ügyesnek bizonyult, hogy észrevétlenül kilopta a szemgolyót a tarsolyból, és bele is tudta azt csempészni a férfi borába. A savószemű mindkét kezével a szájához kapott, hogy visszatartsa azokat a szörnyű mondatokat. A saját nyelvét szorongatta, s ezzel osztatlan érdeklődést keltett az egész kocsmában. Ha eddig bárki nem figyelt volna rá, most már a Lódongó minden vendége a különös idegent leste, aki saját mondókájával küzdött.
- El kell … el kell mondanom … hogy hol van Javarr értékes rézkancsója …
A papféle megtorpant. Szemeiben fenyegető láng gyúlt. Közben Ichim elsomfordált Torken közeléből, és kaján képpel figyelte, mi fog történni. Ugyanezt tette a még mindig a földön ülő Hajim is.
- Javarr kancsóját … én lopattam el, hogy … hogy odaadjam …
A magas pap kezei felemelkedtek. Torken szeme kerekre tágult a rémülettől, de nem tudta abbahagyni. Az igazmondó lelke bejárta az egész testét, és átvette a gondolatai fölött a hatalmat.
- Hogy odaadjam … neki … – a férfi keze felemelkedett, hogy megmutassa megbízóját, ám a pap megelőzte. Kezei végéből villám csapott ki, s eltalálta Torkent.
A férfit a falhoz lökte a támadás, és a ruháján hatalmas lyukat égetett. Két lélek suhant ki a résen, s egymást kergetve tűntek el a magasban, míg a karvalyszemek fénye kialudt, s a savószínű tekintet vakon meredt a világba. A pap megfordult, hogy elhagyja a Lódongót, ám a kregg-dorn orkok ekkorra már fegyvert rántottak. Nem sokan szerették az uzsorás Javarrt, de az mégis a városuk polgára volt. Hatalmas verekedés kerekedett.

A két fiú röhögve rohant vagy két utcát, mire meg mertek állni. Remélték, hogy senkinek sem tűntek fel az ivóban. Ahogyan lihegve lelassítottak, a mokány kölyök kezében megjelent egy erszény.
- Mit tegyünk ezekkel? – kérdezte. A kövér Hajim csodálattal nézte a társát.
- Elloptad … a lelkeket?
- Hát persze! Akarsz olyan erős lenni, mint a sivatagi medve? – kérdezte vigyorogva Ichim.
- Nem is tudom … – felelte Hajim. – Azt hiszem, inkább maradok ilyen, amilyen vagyok. Még akkor is, ha látom, hogy neked sem ártott meg annak a tolvajnak a lelke, Ichim!
- Ahogyan gondolod! – rántotta meg a vállát a másik. Aztán hirtelen szembe fordult testes barátjával, és mélyen a szemébe nézett. – De egyre megkérlek.
- Mire?
- Ne nevezz többé Ichimnek.
- De hiszen Ichim vagy, nem?
- Nem. Nem vagyok Ichim. A nevem Shaleb.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://andrewfield.uw.hu]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához