Ugrás tartalomhoz


Fotó

Kalandos históriák (Helvéczia játékbeszámolók)


  • Válasz írásához lépj be
74 hozzászólás érkezett eddig

rmordon

rmordon

    Rendszeres fórumozó

  • Fórumita
  • 117 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.24, 12:15

Köszönöm az élményt, szintén könnyesre röhögtem magam itt-ott. :D


Részemről a szerencse! :P

Abdul

Abdul

    Jetipásztor

  • Fórumita
  • 392 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.24, 09:57

Köszönöm az élményt, szintén könnyesre röhögtem magam itt-ott. :D

rmordon

rmordon

    Rendszeres fórumozó

  • Fórumita
  • 117 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.24, 01:02

Végig arra gondoltam a story írásakor, hogy ennyi elég, de elkapott a gépszíj és nem bírtam leállni XD az, hogy mennyi károsodást okozott ez a túladagolás hosszútávon, az a jövő zenéje, de az első tripp az biztos, hogy nagyon jól sikerült. (Bár lehet, hogy kicsit népmesésebb stílusúra sikeredett, de nekem ez tetszett) A másik ami nekem nagy élmény volt, hogy a karakterek meggyőződésük ellenére két perc alatt úgy ráfüggtek a vallásháború ópiumára, hogy az már igazi ínyencség volt számomra. (Lehet ez a beszámolóból nem jött át teljesen) Tökéletes korrajzot is játszhattak volna akár, ha nem Helvécziázunk, a kettő együtt meg egyszerűen tökéletes volt!

Orastes

Orastes

    Hordószónok

  • Fórumita
  • 5974 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.23, 23:57

Szerintem az a lényeg, hogy ti jól érezétek magatokat :)

Annyi, hogy én az érdekesebb dolgok (különleges tárgyak és szörnyek, főként) számát nem sűríteném be egy kalandba, mert talán izgalmasabb, ha ezekkel a játékosok nem azonnal találkoznak, hanem fokozatosan, de ízlés dolga. Amikor én a Helvéczia világával elkezdtem megismerkedni, az volt benne a jó, hogy mindenre rá lehetett csodálkozni, és újdonságként hatott. A sztori humorfaktora erőteljes volt, de egyáltalán nem baj, sőt!

rmordon

rmordon

    Rendszeres fórumozó

  • Fórumita
  • 117 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.23, 23:42

Igen, töredelmesen bevallom, kicsit olyan 'lácztalpassal virágotszedni' a story, de a czélja a tesztelés volt, úgyhogy lehet nem lett a legmagasabb a színvonal, mindenesetre örülök ha viczes lett, persze a cseheké az érdem. Szîvesen meghallgatom, hogy hogy lehetett volna jobban, ha van jó ötlet!

hyperman25

hyperman25

    Rendszeres fórumozó

  • Fórumita
  • 301 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.23, 23:29

Nagyon komoly sztori! :lmao:

aluminiumtrioxid

aluminiumtrioxid

    Régi fórumozó

  • Fórumita
  • 1474 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.23, 23:19

Ja, volt benne néhány dolog, amit én nem így csináltam volna, de a nagyja sírva röhögős volt :D

Orastes

Orastes

    Hordószónok

  • Fórumita
  • 5974 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.23, 23:14

Nagyon jó beszámoló, elnézve, használatba kerültek a mesélői füzet egzotikusabb holmijai is :cool:

rmordon

rmordon

    Rendszeres fórumozó

  • Fórumita
  • 117 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.23, 22:46

Phantasticus! Sírva röhögve olvastam. Ez hány óra játék volt?

Narmor mai karácsonyi online játéka is jól sikerült & revansot vettünk a felforgatókon! :)


Örülök nagyon :) elemükben voltak a legények, 5 órácsaka alatt megvolt ördögöstül!

Urban

Urban

    Régi fórumozó

  • Fórumita
  • 1546 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.23, 22:33

Phantasticus! Sírva röhögve olvastam. Ez hány óra játék volt?

Narmor mai karácsonyi online játéka is jól sikerült & revansot vettünk a felforgatókon! :)

rmordon

rmordon

    Rendszeres fórumozó

  • Fórumita
  • 117 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.23, 19:02

Játékbeszámoló Breda ostromáról: avagy csak a fontos dolgok számítanak az Egy Isten csudálatos teremtett világában, úgy, mint a vallás, nem a hit, az mindenki magánügye.

Borító: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/fe/The_Hanging_by_Jacques_Callot.jpg

Kalandos története két derék prágai gavallérnak, nevezett Kamil Stanislav Stephan deákuramnak és az öreg és pocakos Joseph Svejk katonauramnak (kinek neve nem tévesztendő össze semmilyen másik híres-neves katonáéval, mert akkortájt az Úr 1625. évében azt a nevet még nem ismerték, hanem most elregélem hőstetteit így hát ezentúl fogják!).

Játéktechnikai kitérő:

Egy valamit változtattam a világon. Mivel a harmincéves háború és a holland függetlenségi háború morbid-mesés alternatívái is széleskörű lutheránus világ nélkül értelmüket vesztenék, ezért nálam a lutheránusok játéktechnikailag (virtus szempontjából) katolikus ként voltak kezelve, úgy, hogy a lelkésszel való beszélgetés gyónásnak minősül (d3+1), önálló lelkigyakorlatot lehet folytatni d3 ért stb… nyilván szentekhez nem imádkoznak, ereklyéket nem imádnak stb… Jah és utálják a Pápát és a búcsúcédulákat.

Egyesült tartományok nem lehetnének „Flamandusok” nélkül. Bár játékosok csehek lettek, NJK-knál használtam ezt a házi szabályt: +2 hajózásra (holland aranykor, gyarmatbirodalom stb) És: „Ama rettenetes Alba herczegének mégrettenetessebb öröksége”: Ama flamand népség, ki az idegeneknél kik betörnek otthonába, csak tulajdon testvérbáttyára fúj jobban, ha az épp a Pápa kezit csókolgatja ő meg nem, és fordítva is, úgyhogy már követni is fejfájdító ki kinek a kezit csókolja vagy köpi. Ha épp a másik bagázsba tartozik az ellen (katolikus-protestáns), a szörnyű harag miatt flamandunk //, ha a pokolhoz közel áll minden esetben (alacsony virtus), ha a purgatóriumba készül, akkor szája íze szerint, ha pedig a Mennyiek országába tart, akkor csak nagy vészben, csatában akaratát (mentődobását) elvesztvén // úgy csapkod a vassal, mintha muszáj lenne! (+2 közelharczi támadásra és egy ponttal könnyebben üt kritikust: 20 helyett 19-20, 19-20 helyett 18-20 stb). Ámde keze meg nem áll, mikor ártatlanok mejjéhez szegezi is kardját, könnyen szörnyűséges tánczba keveredik az Ördögnek nagy örömére! Így juttatja Flandriát pokolra a pártoskodás, gyűlölködés és vallás, és így veszik el a vallásban az igaz hit! (játéktechnikailag: A harcz végén sebesült foglyok és ártatlan civilek vérét veszik a flamandok, ha nem dobják meg ((vagy nem akarják megdobni)) az akaraterő mentődobásukat -4, -2, 0 módosítóval ki-ki virtusa szerint. Virtusbeli „jutalmuk” ezért megkapják, és minden játék alkalommal ezt újra megkaphatják „érdemeik szerint”.)

Sok csudálatos térkép és egyéb dolog található eme eseményekről, kinek ezekre szüksége volna, de önmagától ezeket össze nem gyűjtené írasson nékem bizalommal!

Játékosaink protestánsok, de túl nagy áhítatot nem gyakorolnak, mint modern emberek (ezt majd meglátja a kedves olvasó)!

Két barátunk messze keveredett otthonától, miután kidobálta az ablakon át az utcára Prága népe ama csinovnyikokat, és ők veszteg ülni nem tudtak a bajban. Svejk beállt a lázadó csapatokhoz, mert jobb volt, mint kutyát lopni és átfestegetni, meg aztán háborús időben drága a tinta (ismét csak nem tévesztendő össze semmilyen más vitézzel előtörténete). Stephan urunk meg éles ésszel és még élesebb nyelvvel volt megáldva, így tehetségét pénzre váltván (mert valljuk be eléggé kapzsi teremtés ő, más sem érdekli csak a tallér) röpiratokat fogalmazott megrendelésre a nagy csinnadratta idején. Mikor aztán a Habsburg kémek megneszelték, belőle népi hőst és elkeseredett embert csináltak. Meneteltek hát hőseink a sereggel, más lehetőségük nem lévén, míg Wallenstein szét nem verte, aztán futottak nélküle. Nyugalmat sehol a kerek e világon másutt, csak a lázongó tartományokban találtak. A flamand népség muskétát nyomott a kezükbe, rozsdás vértet a mejjükre, és így esett, hogy ott álltak ők a spanyol sánczok alatt, és bámulták a Trompetenmensch sziluettjét a tábortűznél a ködön és sötét éjszakán át. Stephan urunk még akkor sem hitte el, hogy ilyen csudálatos lény létezik, amikor a saját szemével látta! Pedig az öreg Svejk mondta neki, hogy ő már zenélni is hallott egy ilyet csak annak a feje helyén harsona volt, nem pedig vadászkürt. Az öreg gonoszul mutogatott a trombitásra a fűzfa tetejéről, Stephan meg dühében beletaposott a sáncz oldalába, ahonnan egy jó kora göröngy belecsobbant a mocsárba.

Nah, de kicsit meséljünk róla, hogy is keveredtek ebbe a kutyaszorítóba hőseink? Immáron tizenegy hónapja ostromolja a várat ez a bizonyos Spinoza, és védi a Nissaui Jusztin, ama híres Orange herczeg törvénytelen fia, ki úgy gondolta kilenc hónapnyi eleség elég lesz. Legszívesebben deákurunk a kutyájának adta volna emiatt a balga számításért hőn szeretett parancsnokuk máját, ha nem ette volna meg a sok pénzért vásárolt harczi ebet már egy hónapja.

El voltak keseredve igazán, mert végig nézték a falakról, hogy a spanyol-német-olasz és még kitudja milyen lator katolikus fattyak népségből álló kompánia mind egy szálig lemészárolta a flamand, majd az angol felmentő sereget is. A Jusztin meg már olyan éhes volt, hogy föladná a várat. Mindenki éhes volt, de azért hőseink mégsem adták volna fel a várat, mert ők biza tudták, hogy fej nélkül nem lehet ám enni! Deákurunkat, mint néphőst (valójában mint kapzsi embert), Svejk urunkat meg mint „túl jó katonát” akarták kivégezni. Ő már csak így mondta. Ugyanis összeczimborált az ostrom előtt a Jovaniai Jenő kapitányúrral és kicsit megtáczoltatták a katolikusokat a határ déli oldalán (sok ép zsindelyt, ártatlan leányt és szuszogó fiút nem hagytak maguk után). Az volt ám a jó kis muri. Csak hát jön most a csihi-puhi, és ahhoz már nagy kedve a Svejk úrnak nincsen!

Elhatározták hát a Jovanai Jenő kapitányúrral, hogy kitörnek és meglépnek. Azonban az az egy kis ezredecske, ami kitörne, nem sok eséllyel fut el az elől a nyolcvan kis ezredecske elől, ami a túloldalról nézett rájuk, így hát jól át kellett gondolni a dolgot. Ki is ötölték, hogy újholdnál, mikor még egy kis ködöcske is leszáll, kimennek és beszögezik a németek ágyúit az ostromgyűrű leggyengébb pontján, így készítik elő a kitörést. Most valami spanyol katonák is csatlakoztak új ágyúkkal ezekhez a németekhez, így jó sok szöget vittek magukkal. Az ötven legelszántabb (legéhesebb) legény nekigyürkőzött hát, és kilopakodott az este. Így találta magát Svejk a fűzfán, Stephan meg a sáncz oldalában.

Ahogy a göröngy csobbant, a trombitás moccant! „jajj!” Esett kétségbe a deák. „De nincs is füle, hogy hallja hát?!” Ám ravasz Svejkurunk megmentette a napot! Mint a béka, olyan hangot adott! „Áh! El brékó!” Mondta spanyolul a trombitás. „De, hát nincs is szája, hogy szakadna ne a mája! Dörmögte a deák. A szuroklabdacsot elővette, melyet előkészített a várban, bár, hogy ilyen lény létezik, azt nem hitte! Együtt indult bajtársával Vagával a vagabonddal, ki számszeríjával átlőtte a trombitás társát, Stephan meg szurkot tömött a trombitás kürtjébe. Szegény pára, ahogy levegőt vett, a szurok eltömítette a sípjait ,rézcsövecskéit, meg miegymást, egy nyikk, nem sok, annyit sem hallatott. Svejk pedig egy elegáns mozdulattal, mint egy liszteszsák rávetette magát a trombitásra, hogy nyakát szegje! De majdnem ő szegte nyakát, mikor egy nyekkenéssel landolt a földön. „Még csak közel sem volt!” Sziszegte mérgesen a deák. Lábát húzva Svejk urunk nagy zavarában a kardja után kotorászott, míg a deák a kürtnél fogva dulakodott a trombitással, topa tőrével egyre csak a rezet érte, míg nagy nehezen Svejk egészen emberi formát adott a lénynek, és lenyisszantotta a feje helyéről a trombitát. Miután jól megnézte a deák és bosszúsan konstatálta, hogy egy árva fül vagy száj nem sok, annyi nem akad ezen a lényen, jelt adtak a többi támadónak, hogy kússzanak fel, mert tiszta a levegő. Előkerültek a gránátok és szétszóródtak ki-ki a maga dolgára. Jelre minden sátor alá gránát kerül kivéve a konyha és a kapitányi sátor! Így szólt a parancs. Hőseink is dolguk után lopakodtak, és a katolikus kapitányt keresni indultak.

A nagy ködben és setétben egészen elkavarodtak, s mikor meglátták a sátrat épp, hát nem kilép egy közkatona vizelni a mellettük lévő sátorból? Ám, de diákurunk hidegvére és ravaszsága nem akármilyen! Elővette legbecsesebb kincsét, és odaállt a katona mellé ő is csorgatni. A terve azonban nem úgy sikerült, ahogy akarta, mert a katona szeme elkerekedett és eldobván fütykösét makogni kezdett. Svejk kupán vágta ugyan, de már későn, 3 társa fölkelt a sátorban. Svejk mivel tudott németül, mint minden cseh, eltorzított hangon vesekövéről panaszkodni kezdett. Nem sikerült meggyőznie őket, és elkezdtek kijönni a sárotból. Lett nagy csihi-puhi, és csak a szerencsén meg Vagán a vagabundon múlt, hogy nem lármázták fel az egész tábort.
Odaosontak a kapitány sátrához, és látták, hogy megtermett marcona legény áll ott őrt. Inába szállt a bátorsága hőseinknek és úgy döntöttek furfanghoz folyamodnak. Fojtott beszélgetés hallatszódott ki a sátorból. Egy spanyol Habsburg kapitány beszélt németül egy német Habsburg tiszttel:
-…így hát ott hagytam a hajómat az öbölben, hogy mindig legalább nyolc ember őrizze és lőjenek mindenre, ami mozog, és ide jöttem az ágyúimmal, embereimmel segíteni az ostromot.
-Nem kevés az a nyolc ember? - Csodálkozott a német tiszt.
-Áh, hadd el fiam! Minél kevesebben őrzik, annál kevésbé érdekel bárkit, hogy mit őriznek! Meg, hát tudod, minél több az ember, annál könnyebben csábulnak el! A flamand flotta a közelben sincs. De, hát különben is, ki merné megtámadni az Ármádia egyik hajóját? - Köpte oda pökhendin a spanyol. Nem tudta ő, hogy Svejk a ponyva túloldalán lapul!

Ebben a pillanatban éktelen nagy durrogás kezdődött. A fiúk begyújtották a gyutacsokat, ötven sátor repült a levegőbe! A deák gonosz mosollyal lenyelt egy gombócot, letolta a nadrágját, felhúzta a sátor ponyvát, és olyat durrantott, amiről még írni sem tisztességes! (Ördögi harsona)
Széles vigyorral rontottak be a sátorba (Svejk az arczán a modern tudomány jól ismert vívmányával, a levizelt kendővel). Ám lekókadt a vigyoruk, amikor meglátták, hogy az emberevő spanyol testőr nem terült el a gáztól! Úgy elverte őket, hogy mire ketten legyűrték, orrukon-szájukon fojt a vérük! Mi kellett még, addigra feléledtek a tisztek is! Azokkal sem volt egyszerű! Mire végeztek teljesen kifulladtak, de azért a deák azért minden földön fekvőt megbökdösött kicsit, biztos, ami biztos alapon. Ekkor meglátták az asztalon A pulykát!

A következő pár percben hőseink farkas falka módjára tépték szét a sültet, és csak tele hassal a szőnyegeken elterülve tért vissza a józan eszük. Elkezdték összeszedni az iratokat, térképeket. Megtalálták a hajónaplót, rajzokat a hajóról, a kapitány személyes naplóját, egy kis papírt ezzel a felirattal: „04.06.1625.: Passwort: grüner Apfel”, és még jó pár dolgot.

De miket találtak még! Találtak egy nagy hajóládát, rajta meg egy rakás kis ládikát, és egy arany kalickát benne egy olyan nagy, behemót varangyosbékával, hogy hurkát vágott az oldalába a rács. A legbutább szemekkel nézett hőseinkre, miket a jóisten valaha teremtett, és szomorkásan csak ennyit mondott: „Varty” Fölkapta Stephan urunk az egyik ládikát, illetve kapta volna. Húzta, de nem jött, valami tartotta. Húzta jobban, de még annyira sem jött. Jól meg rántotta a deák, és a ládika kicsusszant a fekete kezecskék közül, és messze a levegőbe elrepült! Visítva rohant ki a fekete kis szörnyűség a hajóláda mögül, és visítva a ládika után vetette magát! „A Kacsááááááááááááám” sivította kétségbeesetten a kecskeszarvas patás kis lény, és egyik patás, másik falábán kopogva rohant a röpülő láda után. Deák urunk művelt ember lévén angolul ordította, hogy What dö fák! És nem tér magához a sokktól jó ideig. Csak ült a szőnyegen, és az ördögfiókát bámulta. Svejk urunk azonban kapcsolt, és a halott kapitány testéhez ugrott egy elegáns mozdulattal, mint egy liszteszsák. (Látta ugyanis az imént, hogy egy patás láb lóg ezüstláncon a kapitány nyakában, de nem értette miért huczol magával egy kecskelábat a spanyol kurafi (bolond kátolikus hispán népség, gondolta). Mint várható, az eredmény most sem volt jobb, mint a fűzfánál, de most legalább puhára esett.

A deák a puffanástól magához tért, és oda sütötte pisztolyát az ördögfajzatra! Tökéletes lövések legtökéletesebbikével odapörkölt a két szarva közé, de úgy hogy az egyik szarva elrepült! Eldobta a batyuját a bestia és a ládikába nyúlt. Valami tekerést, kattogást, kelepelést hallottak hőseink, és egy kacsa totyogott feléjük! Svejk elfehéredett és elordította magát! „BOMBAAAAA”. Stephan felugrott és jó nagyot rúgott a kacsába, még épp időben, mert a következő minutában szétlőtte körülöttük a sátorponyvát a kacsa! Úgy ontotta a halált az a csőrös jószág, hogy ők olyat még életükben nem láttak! Visított az örögfióka. „Neeeem! A kacsáááááám”, de alacsonyabb volt Stephan urunknál, így a ponyvától visszapattanó kacsát nem tudta elkapni! Stephan jó magasra tartva zsarolta a kétségbeesett kis szörnyedvényt! „Földhöz vágom, ha nem kushadsz!” Ez aztán békességre térítette. Végre megnyugodhatott szegény deákurunk. Szemügyre vette a halálkacsát és a kis szörnyet is. A kacsához foghatót még életében nem látott, pedig tanult ember volt. Fémbű vót! És valami csodás óraszerkezet mozgatta. A legfurcsább azonban, a hasán lévő apró felirat volt: Jac Jacques de Vaucanson, Paris, 1739. Elhült deákurunk a csodálkozástól! Aztán szemügyre vette a másikat, de mivel annak a szőrös hasán feliratot nem látott, megkérdezte:
-Te ki vagy?
-Én Ödön vagyok! –mondta az ördögfattya.
-Az mi? – makogta a deák, aki még nem tért magához teljesen. Ezzel jól felbosszantotta azt a „valamit”.
-Mi az, hogy mi? Ez egy név b****! Téged, hogy hívnak?
-Hát Kamil Stanislav Stephan – makogta a diák, annyira csodálkozott, hogy megmondta a nevét.
-AZ MI! – ordította diadalittasan az ördögfióka. És annyira büszke volt, hogy ravasz mód elégtételt vett az iménti sérelméért, hogy vagy két ujjnyit nőtt!
-Honnan szerezted ezt a kacsát? Ezen olyan évszám van, ami még száz év múlva se lesz – Ráncolta a homlokát a diák.
-Hát, tudod, néha, szoktam én csintalankodni. Csak jó időben a megfelelő kéménybe kell bemászni, és bármi megtörténhet a világon! Csak a gonosz kapitány ellopta a kacsámat.
-A kacsádat?
-Igen azt ott! Kacsámat. Meg a vakondokomat!
-Vakondokodat?
-IGEN! VAKONDOKOMAT! MINDENT ELISMÉTELSZ, AMIT MONDOK? BUTA STEPHAN!
-Jól van, na, elnézést. Nem láttam még ördögöt.
-Ördög az anyád kínja! Krampusz vagyok!

Innentől még sokat beszélgettek ők hárman Svejkkel, hogy mit, miért, meg mennyit, meg mikor, de ezzel nem untatnék senkit. Megtudták, hogy egy rút boszorkával csinálta Ödön a „gyerek leves bizniszt”, amíg el nem kapta őket a spanyol kapitány, neki lenyisszantotta a lábát, ezzel engedelmességre kényszerítette, a banyát meg megégette és minden kincsüket ellopta, hogy azokkal bevegye azt a „buta várat.” A vége az lett, hogy a lábáért ugrott a krampusz Svejkurunk, meg (bár nehezen, de) tanulva hibájából nem ugrott semmiért, inkább ketté vágta a krampuszt. Így ért véget Ödön…
A zsákból előkerült vagy fél tucat gyermek.
-Mit kerestek ti itt gyerkőczök? – Kérdezte Svejk?
-Ellopott minket az a gonosz krampusz – sírták.
-Osztán ti flamand kölykök vagytok-é?
-Azok bácsi – mondták.
-Aztán protestánsok vagytok-e gyerekek? – kérdezte Svejk vérfagyasztó mosollyal.
-Nem tudjuk.
-Az hogy lehet?
-Csak hat évesek vagyunk.
-Noh jó gyerekek – enyhült meg az az öreg katona – akkor mától protestánsok vagytok!

Hőseink hallották, hogy a megkímélt két-két ágyú a sáncok szélén, melyeket ügyesen beforgattak, igencsak ontja a halált, így tudták sürget az idő! Felkapták a ládikákat meg a kalickát a tunya varangyosbákával, deákuram meg belenézett még egy pillanatra a hajóládába, hátha talál aranyat, de hoppá, arany helyett annyi hispán hacuka volt benne, hogy azt még a francia királynő is megirigyelné! Több se kellett, ruha, spanyol módi fegyver, varangy, mindent hónuk alá csaptak és indultak a hajó felé a gyerekekkel. „De hoppá!” Szólt a deák „Ketten nem tudjuk elirányítani a hajót!” Mivel Svejk urunk csehföldön egy hajó nem sok, annyit nem látott, és bevallotta, hogy ő biza az elejét a hátuljától nem tudná megkülönböztetni, a másik, meg azt mondja ő sem… akkor felese tréfa ennek, „legénységet kell szereznünk!” Útba ejtették a konyhát, ahol azon a tízen kívül, aki az ágyúkat sütögette mind összegyűlt a legények közül. Volt ott olyan dínom-dánom! Pacallal ették a pecsenyét! Beavatták a sráczokat a tervbe, hogy idegen gúnyába öltözik mindenki, akinek jut, a többi a foglyot adja, aztán uzsgyi! Mint kiderült minden flamand tutajjal a bilije alatt születik, úgyhogy volt tengeri legényük, vagy negyven koponya, ráadásul néhányan ama nemes mesterséget is űzték, hogy értékeket mentettek süllyedő hajókról, azért sínylődtek a várfogságban, és csak az ostrom idejére kényszersorozták be őket. Felmerült a kérdés, hogy ki lesz a kapitány, Svejk ezt a feladatot szerényen elvállalta, s mikor az egyik kötekedő legény megkérdezte, hogy „mireföl”? Orra alá dugta a pisztolyát, hogy kiesett a legény szájából a csülök. „Erre föl”. Meg aztán, ők értenek a hajózáshoz, hát irányítsák a hajót. Ő nem ért hozzá, így ő nem lenne jó martóz, marad hát neki a parancsolgatás! Ebben megegyeztek, és elindultak a tenger felé. A tíz éhes ágyúzót ott hagyták, mert jó atyafiak voltak ők, biztos szívesen tartják fel az ellent, míg ők elmenekülnek.

Mentek is az úton, de rájöttek, hogy az a három szerencsétlen aki, beszél spanyolul olyan rémes akczentussal beszél, hogy inkább német katonáknak adják ki magukat. Össze is akadtak az első lovascsapattal aki a sánc felé tartott. Vígan kiabálták a jelszót és mutogattak össze vissza, mert a spanyolok meg egy mukk szót nem beszéltek németül… végül nagy barátságban tovább nyargaltak, de még egyet a fogolynak öltöztetett emberek közül lepuffantott a spanyol tiszt. „El kutyó protestantó!” mondta, és köpött. Csak egy ember dühödött be, de azt Svejk kis híján lepuffantotta, így észhez tért. Miután a második lovastiszt is tovább engedte őket az egyik kisgyerek javasolta, hogy talán le kéne térni az útról. Svejk így védekezett: „Nem mi vagyunk gyerekek a legbutábbak! Nézzétek a spanyol tiszteket. Itt vagyunk egy csomó szökevény, spanyol ruhában, németül beszélve, egy rakás álhadifogollyal egy olyan háborúban, ahol egy darab hadifoglyot nem ejtett még senki, és még csak azt sem kérdezik meg tőlünk, hogy miért jön velünk egy rakás gyerek meg egy béka! Látjátok! Ezért nem szabad születés jogán osztogatni a tiszti rangot az arisztokráciának! Kész csoda, hogy nem omlott még össze az a nyavalyás birodalom!” (szó, ami szó, 3 elrontott intelligenczia próba 6-os célszámra nem semmi a spanyol tisztek részéről)

Most, hogy megpihentek kicsit az erdőben, és lepakolták a ládikákat meg a kalickát egy óriási sziklára, a gyerekek elmentek legyet fogni „Brekusznak”. Kiengedték a kalickájából, mert rájöttek, hogy olyan lusta jószág, hogy soha nem szökne meg. Miután a sok éhezés utána a nagy habzsi-dőzsi kikészítette az emberek gyomrát gyorsan kidobták a pecsenyét. Hőseink meg elkezdték átvizsgálni az eltulajdonított iratokat és kincseket. A dadogós kákabelű flamand kalóz, aki tudott spanyolul és ráadásul olvasni is tudott megkapta a naplót és a hajónaplót, hogy derítse ki, hogy hol van a hajó. Meg is találták a helyet a térképen. Még hajnal előtt elérhetik! Ezután feltúrták a ládikákat. Találtak egy vasvakondot, három babszemet, két zöld pikkelyes tojást, meg, hát ott volt a béka. Az előző kis rafinált szöszke kislány felajánlottal, hogy megpuszilja a békát. Belementek, de nem lett belőle herceg, úgyhogy visszarakták a kaliczka mellé a földre. Aztán megpuszilta a babszemet, de abból sem lett semmi. „Ennél többet várok tőled kislány!” -dorgálta meg Svejk, ő maga is tanácstalan lévén, minden reményét elvesztette. Végül kitalálták, hogy locsolják meg a babot, hátha kinő belőle egy herczeg! De csak égig érő paszuly nőtt. Sebaj! Fel tudnak mászni azon a hajóra. (Egy elég hosszú filozófiai vita kerekedett a deák vezetésével „mert hát ő tanult ember”, hogy vajon, ha tengerbe vagy tóba dobják a babszemet, akkor égig fog-e érni, felemeli-e a hajót, vagy benövi-e a világot teljesen, de mivel senki nem csatlakozott a vitához egy idő után ráunt és abbahagyta, mert, hát önmagában nem jó vitatkozni az embernek). A tojás titka is kiderült, mikor a marcona flamand a konyhából elejtette az egyiket és mindenki epét hányt. Maradt Brekusz. „Isten uccse” - kaptak a fejükhöz az emberek – „Itt volt egy szikla, ha mondom!” Ám a szikla szőrén-szálán eltűnt! Svejk uram és Stefan uram váltig állította, hogy a béka ehette meg! Bele is kukucskáltak a szájába, de nem láttak semmit. Hogy Svejk igazát bizonyítsa kitalálta, hogy beledugja a béka szájába a fejét! (Micsoda remek ötlet) Hát nem bekapta a béka, gondoltátok volna? Svejk urunk életét csak a szemfüles Stefan urunk mentette meg, mert elkapta a béka combját és elkezdte lehúzni Svejk fejéről a békát. Svejket húzta a marcona flemand, azt a kákabelű kalóz, őt meg a többi legény, a legényeket húzták a gyerekek, még a kacsa is odakerült valahogy és ő is húzta, így csak lehúzták a békát Svejk fejéről. „Varty”- fűzte hozzá bűnbánóan a béka amikor, rácsattant a kalicka ajtaja. Abban megegyeztek, hogy onnan többet ki nem engedik!

Tovább bandukoltak a tenger felé, mindenki a lehető legtávolabb állt a béka ketrecétől a sorban. Meg is találták a hajót. Nem semmi ladik volt az, az egyik legcsudálatosabb az Ármádiában! Már csak csónakot kellett találniuk. Találtak egy öregembert egy kunyhóban, aki halász volt (nem halál, mint ahogy deákurunk elnevezte „Öreg halál és a tenger”) és volt ladikja is. Miután kiderítették, hogy protestáns ő is és utálja a spanyolokat ő is, megmutatta, hogy van két ladikja, de egy kölcsön ladikja sincs. Kiderült, hogy van viszont eladó ladikja! Méghozzá tíz aranyért. És igaz, hogy ötnél többet nem ér, de hát neki van egyedül ladikja itt, nekik meg kell, és mivel a piacgazdaság lényegét megértette az öreg… Miután Svejket lefogták megalkudtak. Kap két cifra ládikát, ami tíz aranyat ér. Svejk azonban nem hagyta, és fogadást kínált: Három ládika és a muskétája, ha az öreg belenyúl a béka szájába… Így veszítette el Svejk a muskétáját (illetve az Brabant herczegség muskétáját).

Dúlt fúlt, ahogy a hajó felé evezett tíz emberével, s mikor kiderült, hogy a lyukas ladikot adta nekik toporzékolni kezdett. Fel másztak a hajóra a paszulyon, és feldobták a békát (zseniális ötlet). Lett ám hangzavar, mikor az egyik őrt bekapta, a másik hét meg elkezdett puffogtatni. A fedélközben alvókat is fellármázták. Lőtt ott mindenki mindenkit csak azt nem, akit kellett volna, és a spanyoloknak még arra is volt idejük, hogy a fedélzeti ágyút megfogassák és odapörköljenek hőseinknek. Az összes flamandot a kartács vitte másvilágra, s, hogy hőseink, hogy élték túl, azt csak az ördög tudja!

Végül csak elfoglalták a hajót, és bereteszelték a legénység alvó felét a fedélközbe. Miután Svejk utunk ágyúval nem tudta őket jobb belátásra bírni (02-es dobás…) Stephan uram gránátokat kezdett el rájuk dobálni. Mikor aztán kiordibálták, hogy „El kapituláto”, „El kapituláto” Stephan uram visszakiabálta latinul (mert, hogy ő egy tanult ember) „El nem érto”, „El nem érto”, és csak alájuk pörkölt. Úgy dobálták ki be az ajtón az égő bombát, hogy majdnem mindannyian odavesztek, végül a deák győzedelmeskedett az ördög nagy örömére!

Így foglalta el Svejk és Stephan a hajót. Körül is néztek, mikor pediglen Svejk elakarta foglalni a kapitány szobáját észrevette, hogy egy rozsdás szöggel be van szegezve. De hát hőseink nem olyan buták, hogy ne tudnák, hogy ez kelepce is lehet, így kötélen leeresztette Stephant Svejk, hogy kukucskáljon be az ablakon. (Mikor bekukucskált BUUU, ráijesztett a KM) De gyorsan megyenyhült, mert a rokonszenves vörös bőrű, szarvas gentelemanus megkérte nyissa ki neki az ajtót, és a tükrét olyan szépen czirógatta a pávatollával! (Narcissus Tükre) Kinyitották, ámde Stephan urunkat sem kell félteni neki is volt tükre meg pávatolla, így gyorsan összebarátkoztak Mephistoval. Elmeséte neki, hogy ama kővé vált legények azért vannak a szobájában, mert ő biza naponta koczkázik a legénységgel, és aki veszít (bevallotta töredelmesen, hogy mindig veszítenek, mert cinkeltek a koczkák, csak ezt ne árulják el senkinek) az kővé válik, a lelke meg elmegy „melegebb éghajlatra”. Mind ez ment jól, míg az a megátalkodott Delgado atya ki nem került a karmai közül, mert, hogy ő önként vállalta, hogy koczkázik vele, és, hát feláldozta magát, így mennybe ment. Ebben megegyeztek, hogy ezt már csak jól kifundálta az az atya, és hogy tudhatta volna az ördög, mert ezt mindenki tudja, hogy az önfeláldozás milyen csudálatos dolog!

/Ekkor a fellegekben egy szakállas öregúr megvakarta a fejét és így szólt:
-Petikém!
-Igen Uram!
-Hozd csak ide azt a Delgado atyát.
Delgado atya kicsit feszengett, mert még nem szokta meg a szárnyakat meg a glóriát, de azét büszkén húzta ki magát.
-Mondd csak Delgado. Te tudtad, hogyha feláldozod társaidért az életed, és vállalod a kárhozatot is értük, akkor magam mellé veszlek?
-Hát izé főnök…
-Azt tudod-e, hogy ez így nem kóser? Nem is kockáztattál semmit! Sőt!
-Nah, de kérlek Uram! Ez nem igazság! –Forrongott bosszúsan az atya – Még, hogy nem vállaltam kockázatot! Azt sem tudtam, hogy létezel!
És így került pokolra Delgado atya… /

Hőseinknek csak egy kérdése volt az ajtó felé somfordálván. „Ugyan milyen ördög vagy te, ha csak úgy be lehet szegezni ide?” De gyorsan elvesztették az önbizalmukat, amikor közölte velük az ördög, hogy az a szeg bizony nem akármilyen szeg volt, hanem az, amelyikkel András apostol bal lábát odaszegezték a keresztfára, és, hogy az a bizonyos szeg most épp nála van, mert ők voltak olyan botor jószágok, hogy csak úgy széjjelhagyták! Azzal kipöccintette az ablakon. Stephant meg úgy kellett visszahúzni a nadrágszíjánál fogva az ablakból, csak hogy utána ne vesse magát. Nem mintha ő bármire becsülné az ereklyéket, de hát ő elsősorban kapzsi ember, másod sorban protestáns!

Így esett, hogy kénytelenek voltak koczkát vetni hőseink az ördöggel. Hanem megemelte a tétet Svejk urunk, mert, hogy ő már csak ilyen legény (neki nem fáj más üdvössége), és az egész legénység lelkét feltette egy gurításra! És azt a gurítást pedig legénységük legkiválóbb tagjára bízta. „Brekuszra!”- emelte fel a kalickát a bamba varangyosbékával. Gyanús volt ez az ördögnek, de hát ilyen ajánlatot ritkán kap az ördög fia! Belement hát. A baj az volt csak, hogy akárhogy kérlelte a béka csak nem gurított! „Nem úgy kell azt ördög komám –dorgálta Svejk – Nem látod, hogy a bamba jószágnak egy darab keze sincs?” „Ez már csak igaz” –hagyta rá az ördög. „Ő a nyelvével dob” – bíztatta Svejk. „Bele kell rakni a szájába a koczkát!” Meg is tette az ördög azt, de mire annyit mondott „rohadjon el a májad Svejk”, már be is kapta a béka!
Így jártak túl hőseink a Devla eszén. Kimentek a legénységért és már indultak is Amsterdamba. A kákabelű megkérdezte, hogy mi lett az ördöggel? Olvasta a naplóban válaszolta, mikor kérdezték, hogy honnan tud róla. S arra, meg, hogy miért nem szólt, azt felelte, hogy nem kérdezték... A deák ordított: „Ezentúl te mosod Brekusz fogát! NEM! NEMÉRDEKEL, HOGY NINCSEN FOGA!”

Irányba álltak, szétlőtték ágyúval az öreg halász házát, és elhajóztak Amsterdamba.
Másnap Jusztin herczeg feladta Bredát, és mindenkti szabadon elengedtek a spanyolok.

Narmor

Narmor

    Régi fórumozó

  • Fórumita
  • 1125 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.13, 09:47

No, elkezdem a kalandos históriák megosztását. A hét lator c. kalandot meséltem le két játékosnak egy nap (az egyikük Alister volt, a másikuk egy másik játékosom, aki most játszott először Helvécziát). A blogomra is kiraktam a játékbeszámolót, némi plusszal az elején (rövid véleményezés, meg ilyenek), hogy érdemes legyen megnézni azt is. :P

Aki úgy véli, hogy valaha is játékosként találkozna A hét lator című kalanddal, az ne olvasson tovább, hanem menjen Isten hírével. Mindenki másnak jó szórakozást! :)

SPOILER VESZÉLY


Történik az Úr 1697. évének november havában...

Szereplők:
Diego el Cid, a hispán deák (2. szint), ki piros gúnyájával, kalpagjával, borostás arcával és lánczos buzogányával elég ördöngös kinézetnek örvendhet.
Jean-Pierre Bastian, a franczia katona (2. szint), ki kaczkiás bajszával, s jó termetével igencsak megtévesztheti a gyanútlant, hisz nem oly Istenes ember, mint amilyennek tűnhet.


Minekutána e két jeles férfiú Oberwalden falujában nem talált szállást – e helyt nem igen látják az idegent szívesen –, az est leszállta után is az úton baktatott. A meredély mellett haladván Jean kantárszáron vezette lovát, s úgy beszélgetett társával Diegoval. Egészen addig haladtak, mígnem egy kőkeresztnél hangos hortyogásra lettek figyelmesek. Egy férfi aludta álmát, mely igen nyugtalan lehetett: forgolódott, dobálta magát, s néha még meg is szólalt.
Odamentek, s megbökték az alvót. Ily késő őszi időben nem rendes dolog a hegyek közt éjszakázni, pláne tűz nélkül. A férfi először szörnyű sipákolásba kezdett, azt hitte latrok jöttek el érte, ám Jean néhány hűvös szóval lenyugtatta. A fickó visszanyerve lélekjelenlétét bemutatkozott: Zöld Bernárd volt, utazó, ki bebocsájtást kért az úton fennebb lévő házba, azonban az latrok tanyája lehet, mert elvették kis pénzét, őt magát pedig elkergették!
Jean megmondta Bernárdnak, hogy tartson velük, majd ők elintézik a szállást, s még azt a kevéske pénzt is visszaszerzik. Az útról nem tértek le (habár az erdőn keresztül is vezetett valami ösvény a kereszttől), hanem egyenesen a kőívhez tartottak, ahol Bernárd elmondása szerint még most is két lator lehet, azok, akik őt kirugdosták a tanyáról.
Egy pontnál Bernárdot otthagyták a lóval, majd Diego és Jean a fák közt két oldalról lopódzott a kőív felé, ahonnan beszélgetést, s még danolászást is hallottak („Ja, im Tanzhaus sahst du besser aus, du Bratze, Bratze, Bratze...” énekelt az egyik valami csúfondáros nótát, mire a másik nagyokat kacagott). Azonban Jean véletlenül egy faágra lépett, ami nagyot roppant a súlya alatt, s ez felkeltette az latrok figyelmét. Diego már ügyesebb volt, s szépen osonva a két férfi mögé került, úgy várt a megfelelő pillanatra.
Jean szépen előjött a cserjésből, ami felbátorította a két férfit, Zsebes és Vörös Müllert. A rövid bemutatkozás után nevetve – túlerejükben bízvást – kérték Jeant, hogy adja át az értékeit. Ő azonban nem volt erre hajlandó, így kivont rapírjával megindult feléjük. Azok előkapták ütlegeiket s már készültek lecsapni, mikor Diego előugrott a bokrokból, s hátulról szétcsapta lánczos buzogánnyal Vörös Müller fejét. Zsebes megriadt, suhintott egyet Jean felé, majd ordítozva rohanni kezdett, Diego újabb csapása elől kitérve, azonban Jean hátulról leszúrta (háromszoros kritikus!!!).
A dulakodásban szerencsére nem sérült meg az a snapszos üveg, amelyből a két lator iddogált, így ezt Diego magához vette. A testeket behúzták a fák közé, s némi avarral borították őket. Közben Jean letépett némi rongyot róluk, s ezekkel beborította lova patáját, hogy csöndesebben tudjanak a házhoz jutni. Mikor aztán meglátták a fényeket, Bernárdot megint hátrahagyták a lóval, s kettesben odalopóztak az épülethez.
Fortuna rájuk fordította csalfa tekintetét, mert egyrészt bár Jean ismét igen ügyetlenül osont, most nem vették észre, másrészt pedig a kőívnél ordibáló társukat sem hallották meg, így teljesen gyanútlanul múlatták az időt a latrok a házban. Hőseink még azt is ki tudták szűrni a beszélgetésfoszlányokból, amik kihallatszódtak, hogy éjfélre nagy vendéget várnak. Ezt semmiképp nem akarták megvárni, így hát gyorsan megnézték az épület oldalában álló istállót is. Itt egy ige nyugtalannak tűnő lovat találtak, így hát nem mertek bemenni, nehogy fellármázza a latrokat.
Jean fejében aztán összeállt egy ravasz terv. A kútból felhúzta a vödröt, a kötelet pedig leszedte róla, amelyet a ház falának farönkjeiben rögzítve eltorlaszolta az ajtó útját (mely kifele nyílt), eztán pedig Diego hátra ment, s tanúbizonyságot tett arról, mily jól ért az állatokhoz. S a nyugtalan lovat megnyugtatva kivezette az épületből, majd kikötötte egy fához. Az istállóból nyílt ajtó a házba, de nem nyitottak be, helyette Diego úgy bújt el, hogy ha kinyílik az ajtó, akkor mögötte legyen. Jean pedig egy benn talált vasvillával az istálló ajtaját is eltorlaszolta.
A franczia eztán az egyik ablakhoz lopózott, s mikor jó rálátása nyílt a legcziczomásabb férfiúra – nyilván a vezérre -, akkor tüzelt pisztolyával. No, lett is nagy riadalom odabenn, habár komoly sérülés nem esett. „Raoul, Raoul! Mit tegyünk?” kiáltották a latrok, s össze-vissza futkároztak. Raoul hidegvérét megőrizve fedezékbe húzódott, majd kiosztotta a parancsokat. Az egyik lator gyorsan az ajtóhoz futott, egy másik ki az istállóba. Az előbbi kiáltozni kezdett, hogy valami elzárja az ajtó útját, nem nyílik, a másiknak nem volt erre lehetősége, mert egy árny az ajtó mögül egyszer csak szétloccsantotta a koponyáját. Diego eztán visszafutott az ajtó mögé, s tovább lapult. Közben Jean egy másik ablakhoz futott, s látta, hogy egy komisz férfiú muskétáért nyúl, így hát ráirányította a pisztolyt, majd durr, lelőtte. De ám úgy lőtte, hogy a golyó általmenvén testén egy másikat is szörnyen megsebzett.
No, vége is volt az ellenállásnak, a még élő latrok felfutottak a padlásra. Jean felszólította őket, hogy adják meg magukat, s dobják le fegyvereiket, különben rájuk gyújtják a házat. Látván, hogy komoly emberekkel van dolguk, a latrok ledobálták fegyvereiket. Diego bejött az istállóból, s óvatosan odament felszedni őket, amikor Raoul valami ördöngös varázslatot próbált a hispánunkra mondani. Az azonban hatástalan maradt. Eztán hőseink megkötözték a csalódott latrokat. Raoul próbált velük egyezkedni, mindenáron el akarta érni, hogy éjfélkor még a tanyán lehessen. Ez azonban nem hatott, főleg miután megtalálták Raoul titokzatos listáját, mely az Ördöggel való czimboraságról árulkodott. E papírost s az értékeket magukhoz vették, majd a foglyokat bekötött szájjal hajtva visszaterelték a kőkereszthez.
Nem sokkal azután, hogy letelepedtek a kőívnél, meghallották az oberwaldeni harangokat. S a sötétségből kibontakozva négylovas hintó száguldott el. Úgy tűnt, a kocsis arcza parázslik, s hőseink az utast is látni vélték...
Másnap hajnalban igen hűvös volt. Korán fel is kerekedtek, s a hegyekből egyenesen Neubronns városába vették az irányt, hogy a latrokat átadják a hatóságoknak. Raoul listáját is átadták, bár Diego letépte róla a másik fél aláírását („Komámuram”), s eltette magának. Nagy volt az öröme hőseinknek, hisz nem csak egy pompázatos lóval, muskétával, s némi Ezüst Pfeniggel lettek gazdagabbak, de egy izgalmas kalanddal is.

pmester

pmester

    Újdonsült fórumozó

  • Fórumita
  • 5 Hozzászólás
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.13, 02:35

Frpg-be nem gondolkodik valaki? Neten szívesen kipróbálnám a játékot.

hyperman25

hyperman25

    Rendszeres fórumozó

  • Fórumita
  • 301 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.12, 17:57

Sajnos mi már csak jövőre kezdjük el a Helvéczia kampányunkat... :(

elGabor

elGabor

    Régi fórumozó

  • Moderátor
  • 4073 Hozzászólás
Érdemrendek
Hírnevek
                             

Kelt 2013.12.12, 10:36

Mivel a D&D fórumokon már kialakult a játékbeszámolók hagyománya, remélem itt is elterjed. Vivát! :)

Kép


[Fantasy háttér] [Sötét háttér]